Mindegy, hogy évközben mennyit küzdenek egymással, ha eljön a rakhi ideje, valami mégis egymáshoz vonzza a testvéreket. A Raksha bandhan ünnep lényege egyszerű: a lányok/asszonyok - kortól függetlenül - karkötőt (rakhit) kötnek fiútestvéreik csuklójára. Cserébe a fiú/férfi ajándékot ad lánytestvéreinek. A karkötő természetesen egy szimbólum, az összetartozás jele. Maga a találkozás a testvérrel és a fizikai cselekvés, azaz a karkötő felkötése pedig kifejezi és erősíti az összetartozás, kötődés érzését.

Az ünnep előtti hetekben természetesen mindent elárasztottak a karkötők. És hogy legyen minden társadalmi réteg számára választék: lehetett kapni a 25 Ft értékű fonottól , a színes golyókkal díszített pár száz forintoson át a „csillagos ég a határ” értékű drágakövesig mindenfélét.  Hasonló diverzitást mutattak a viszont-ajándékok is. A lánygyermekek tipikusan csokit vagy bizsu fülbevalót kapnak, később a ruhanemű vagy a pénz a legáltalánosabb. A gazdagok viszont nem ritka hogy drága műszaki cikkeket, akár autót is vesznek lánytestvéreiknek.

Lassan teljesen elegünk lesz a monszunból. Még mindig naponta esik, olykor többször is. Minden nedves, bármit kiteregetünk, semmi nem szárad meg. Nem is csoda, az újság szerint a páratartalom 84 és 98% között változik (tegnapi adat), gyanítom közelebb a 90-es számokhoz. Még a lakásban, ahol rendszeresen megy a légkondi, ott sem megy soha 70% alá, pedig az eléggé szárítja a levegőt. Az ágyneműt már csak úgy tudtuk megszárítani, hogy bekapcsoltuk az elektromos fűtőtestet. Cserébe viszont nagyon kellemes a hőmérséklet, soha nincs több 30-32 foknál és ha nem süt a nap, csak 27-28 fok van.

Mérhetetlenül elmaradott infrastruktúra

Most, hogy már egy éve itt vagyunk, talán ideje mérleget vonni, mi tetszik Indiában és mi nem. Nem tudom megtagadni korábbi életemet (amikor még zömmel értelmes dolgokat csináltam munkaidőben), ezért egy SWOT analízis keretében próbálom ezt megtenni. Persze nem egy igazi SWOT ez, de a formátum segít összeszedni a gondolataimat. Előre bocsátom, hogy amit írok hangsúlyozottan az én véleményem, biztos sok minden van, amit csak én látok így. Nem is egy fajsúlyúak a dolgok, amelyeket összeszedtem, így aztán végül két táblát csináltam, mert mégsem akartam összekeverni a fajsúlyos meg a csak minket/engem zavaró dolgokat

Az India Today hetilap (az itteni Time Magazine, ugyanolyan piros kerettel és betűtípussal) eheti vezércikke az indiai közlekedésről szól. Sok érdekes adat jelenik meg benne, - Delhiben naponta 700 (!) járművet helyeznek üzembe, Mumbaiban elméletileg sincs annyi út ahol az ott közlekedő 750ezer autót le lehetne parkolni – és számomra hihetetlen, hogy a közlekedési káosz megoldását nem abban látják elsősorban, hogy az embereket meg kell tanítani vezetni (erről majd később), de nem ez volt a legjobb cikkben.

Ahogy már írtam, Delhi nagy erőkkel készül a nemzetközösségi játékokra. Óriási botrányok vannak, semmi nem készült el időben, és az eredeti költségvetés majdnem ötvenszeresét költik rá (na azért ezt még a magyar állami szektor sem tudja!). A legaranyosabb történet mégis az egyik próbaversenyen történt.

Másnap reggeli újra a Kék Mecset és a hajók között, majd irány a Dolmabahce palota, ahol a szultánok laktak 1856 után. Azaz ez a „modern” palota. Lehet valami igazság abban, hogy egy hanyatló birodalom a legfényűzőbb, mert ez a palota túlzás nélkül leírhatatlan. Itt most legyen elég annyi, hogy a palota aranyozására 14 tonna(!) aranyat használtak fel. Mindezt akkor, amikor az ottomán birodalom a végét járta.

a href="http://picasaweb.google.com/lh/photo/MGuW4XdvFDYOnZSNnsZmzg82VuA40oHUjuJUJ63d4b4?feat=embedwebsite"> (bocs, ezt nem tudom innen eltüntetni)

Hogyan kerül egy indiai blogba Konstantinápoly? Még tavasszal úgy döntöttünk, hogy mikor másodszor jövünk Delhibe, a Turkish Airlines fogjuk választani, és megállunk Isztambulban egy hétvégére. Egyébként is ez a legjobb ajánlat Delhibe utazni, mert végre egy olyan városban kell átszállni, ami „irányban van”. Mint utóbb kiderült a légitársaság maga csapnivaló, de ezt ugye nem tudtuk, mikor eldöntöttük (bár valamit kellett volna sejteni abból, hogy mikor én februárban hazamentem velük, oda-vissza késtek a gépek, itt Delhiben annyit, hogy nem is a törökökkel utaztam, hanem Lufthansával). De történetünk szempontjából nem is fontos, lényeg, hogy visszautunk Delhibe egy isztambuli túrával kezdődött.

Minden nyelvben vannak rendkívül vicces nevek, amelyek hallatán az ember nagyon nehezen tudja a bemutatkozáskor visszatartani a nevetését. Ez itt sincs másképpen, sőt ha lehet mivel a hindit széles körben írják latin betűkkel is, óriási lehetőségek vannak. Két ilyet akarok most megosztani veletek. Az egyikhez egy csipetnyi hindi tudás kell, a másik egészen minimális angol tudással is érthető, mert az angolul üt.

Minden szorgalmas blog-olvasótól sűrű elnézéseket kérek, hogy a nyáron nem írtam egy sort sem. De végül is ez a blog főleg Indiáról szól, a június felét és az egész júliust otthon töltöttem. Kis családom még többet. Azt gondoltam, majd mikor egyedül leszek, akkor jó sokat írok a blogba, de ez a fránya VB minden időmet elvette! :-) De azért kezdemények már vannak, azokat ígérem, hamar letisztázom és posztolom.

Na, ez a nap is eljött (igazából már hétvégén, de nem volt azóta erőm leülni írni), családom többi tagja hazarepült. Azaz eltelt kilenc hónap. Azt mindannyiunk nevében mondhatom, hogy meglepően gyorsan eltelt. Mikor elindultunk tavaly augusztusban, szerintem mindenkiben az merült fel, hogyan fogjuk majd kibírni ezt a nagyon hosszú háromnegyed évet. Most pedig úgy tűnik alig pár hónapja ugrottunk fejest az ismeretlenbe. Milyen igaza van ennek a Proustnak. Lassan azt gondolom, mégis neki kellene fogni vele együtt keresgélni az eltűnt időt. (Mert ugye mindenki hivatkozik rá, de szerintem olvasni nagyon kevesen olvasták. Én bevallom nem. Egyszer belelapoztam, nem volt lebilincselően izgalmas. Talán nem véletlenül, mások hétköznapi emlékei ritkán azok. OK, Ti is abbahagyhatjátok itt az olvasást!) De aztán mindig van jobb dolgom is.

Soha életemben nem voltam nagy barátja a déligyümölcsöknek, és ez nem azért volt, mert csak konzervben jutottam hozzá. 18 éves koromig többet éltem a meleg égövön, mint otthon, volt alkalmam bőven megkóstolni az ananászt, a kókuszt stb. Ennek ellenére semmilyen egzotikus gyümölcsöt nem szerettem meg. Amióta itt vagyunk, ez kezd megváltozni. Csak azért írom le, mert épp most van a mangószezon. A mangót eddig kifejezetten kerültem, semmi olyan gyümölcslevet nem tudtam meginni, amelyben akár nyomokban is volt mangó. Ezek után óriási meglepetés, hogy az igazi, érett mangó isteni. No, nem mindegyik – gondolom mangóból is annyi féle lehet mint almából -, de van olyan amelyik tényleg mennyei.

Talán olvastátok az Index internetes hírportál cikkét, hogy Indiában a mobiltelefon előfizetők száma meghaladta a 600 milliót. Mivel az 1,2 milliárdos lakosság jóval több mint fele csatornázatlan helyen lakik, kis túlzással el lehet mondani, Indiában több mobiltelefon van mint WC. Ez persze nem biztos, hogy igaz, hiszen WC a középületekben is van szép számmal, és ezeknek a számát nem lenne egyszerű megbecsülni. Mindenestre figyelemfelkeltésnek jó. Mind az indiaiak ürítési szokásai, mind a mobiltelefon-piac megér annyit, hogy írjak róla, ezért most megragadom az alkalmat és ezt a két merőben nem összeillő témát megpróbálom egy posztban letudni. :-)

 Nagyon nem akaródzott a klaviatúra mögé ülnöm az elmúlt két hétben. Igazából nem is történt velünk semmi különös, az unalmas hétköznapok peregtek egymás után. Letudtuk a választás két fordulóját, minket legalább ért meglepetés. Na persze nem az eredmény (azt szerintem mindenki tudta előre), hanem az, hogy olyan gazdag ország vagyunk, MINDEN magyar külképviseletre, ahol akár csak egy szavazó is bejelentkezett szavazni (márpedig mivel egy ember csak dolgozik a képviseleten, egy szavazó biztos van), külön szavazóbiztos utazott a külügyből. Mindkét fordulóra. Külön-külön. Nálunk itt Delhiben kb. 30 ember jelentkezett be. Azért, hogy ne forduljon elő visszaélés, iderepült hozzánk egy-egy ember. Azt megértem, egy demokratikus jogállamban minden (adófizető) állampolgárnak meg kell adni a lehetőséget, hogy szavazzon. De hogy erre miért kell embert küldeni Budapestről??? Az elektronikus technika mai fejlettségével csak meg lehetne oldani, hogy egy számítógép segítségével mindenki szavazzon! De még ha valaki nem is bízik az elektronikában, akkor a követségi alkalmazottak közül valakiben bízhatna annyira, hogy őt tegyék meg biztosnak.

Ide már nagyon megjött a nyár. Az újság szerint 7-9 fokkal melegebb van, mint az ilyenkor megszokott. Ez azt jelenti, hogy a legmagasabb hőmérséklet 40-43, a legalacsonyabb 27-30 fok most már jó másfél hete. Ma reggel fél hétkor már 31 fok volt. Ugyanakkor a páratartalom meg nagyon alacsony (14 és 45% között), ezért viszonylag elviselhető a meleg. Persze könnyen beszélek, vagy a légkondicionált szobában, vagy a medence partján ülünk. Ha a tűző napon kellene kapálnom, más véleményem lenne.

Mi mindesetre már nagyon hozzászoktunk a meleghez, ha már csak 35 fok van, az teljesen hűsnek tűnik. Tegnap a medencében való füdőzés közben olyan szél fújt, hogy senki nem akart kijönni a vízből, mert vizes testtel bizony megborzongott az ember. Mondjuk csak fél percig tart a libabőr, mert a szél inkább egy nagy hajszárítóra hasonlít mint hűs fuvallatra, így másodpercek alatt megszáradunk.

Akkor is furcsa volt látni (még ha pillanatokra is) a 40 fokban törülközőbe burkolózó gyerekeinket.

Most egy olyan élményünkről számolok be, ami egyáltalán nem volt betervezve radzsasztáni utunkba, de sokat vesztettünk volna, ha kimarad.

Útjaink tervezésében legnagyobb segítséget nyújtó útikönyvünk szerint Csittorgár vagy röviden Csittor megéri, hogy az ember módosítsa útitervét. Így mi is megtettük. Csittorgár India legnagyobb erődítménye, Radzsasztán déli részén van (egész pontosan 24°53′N 74°38′E) egy kb 250 m magas domb teljes tetejét elfoglalja. Valóban hatalmas, nehéz megítélni mekkora is lehet. Talán ahhoz tudnám mérni, hogy ugyanúgy 40 perc körbeautózni, mint a repteret (mindkettőt 30-50km-es sebességgel). Ebből kiderül olyan méretű, hogy autóval lehet benne csak közlekedni. Úgy legkönnyebb elképzelni, akkora, mint Ferihegy I és II a kifutópályákkal együtt. Nem egy sümegi vár.

Udájpurt Kelet Velencéjének nevezik. Én ezt komolyan is vettem, Paco csak mosolygott rajta. Neki lett igaza. Igaz, hogy most 5 aszályos év után látjuk, és ez komolyan megváltoztatja a képet (a tó a fele sincs, a házak földszintje kb. 4-5 méterrel a víz szintje felett van, egyes hidak most füves terület felett ívelnek át, stb.). Talán a kosz nem olyan szörnyű, mint a többi indiai városban, és egyes részeken az utcák sem pont 1.5 riksa szélesek, de azért én nem említeném egy lapon Velencével. Máriék talán még egy könyvben sem… Ennek ellenére a tavak jelenléte, az aravalli szép zöld hegyek, a forróságot mérséklő állandó kellemes szellő miatt csodálatosan jól éreztük magunkat.

Az utóbbi időben szinte kizárólag az utazásainkról írtunk. Ezek a posztok értelemszerűen ittlétünk pozitív oldalával foglalkoznak. Így aztán sokakban az a fals nézet alakulhat ki, hogy mi gyakorlatilag nyaralunk itt és minden nap új kalandra ébredünk. Mi örülnénk a legjobban, ha ez így lenne, de sajnos a dolgos hétköznapok nagyságrendileg meghaladják ünnepnapjainkat, bármilyen sok is van belőlük. A hétköznapok pedig a közalkalmazotti lét minden nehézségével telnek.

Dzsodpurból indiai fogalmak szerint hajnalban indultunk el (fél nyolc körül). Terveink szerint reggeliztünk volna az útikönyvből kinézett vendéglőben, amely tojásételekre specializálódott. Gondoltuk, ha valamit, akkor tojásrántottát már biztos lehet kora reggel is kapni. Nem nyert. A vendéglő ugyanis kilenckor nyit. Jobb híján megpróbálkoztunk egy McReggelivel. Nos, az 10-kor nyit. Emiatt a meglévő keksz és chocapic készleteket dézsmáltuk meg, és elindultunk Mount Abu felé, amely a radzsasztániak és gudzsarátiak kedvenc üdülőhelye. Ez annak köszönhető, hogy 1200 méter magasan van egy tó mellett, így a klímája viszonylag elviselhető. Már persze a körülötte levő sivataghoz képest.

Mint volt ingatlanos, kicsit nagyobb figyelemmel kísérem az itteni ingatlanpiacot. Eddig is hanyattestem az itteni áraktól, de a múlt héten lezajlott tranzakció már-már a sci-fi kategóriába tartozik. Pedig igaz. Mumbaiban, ahol messze a lemgasabbak az árak, a képen látható épületben egy 338 m2-es lakás 1,623 milliárd (nem tévedés, egymilliárd-hatszázhuszonhárom millió!!!) forintért cserélt gazdát. Ez négyzetméterenként 4.803.550 forint. Rövid keresés után találtam egy teljes lakást a III. kerületben, amelyik ennél kevesebbért (4,5 millió forint) azonnal beköltözhető.

OK, a lakás egy duplex (azaz két emeleten van belső lépcsővel) és a mi képen nem látszik az Arab-öbölre néz, de akkor is. 4,8 millió forint négyzetméterenként???  Ez teljesen irracionális.

Radzsasztani túránk második állomása Dzsodpur volt. Meglepően gyorsan ideértünk, erre az út ugyanis egyrészt egészen jó, másrészt gyakorlatilag nincs rajta forgalom. Kellemes meglepetés volt, hogy létezik Indiában olyan út, ami nem faluból be, faluból ki és közte emberek - csak úgy.

Egyetlen dzsájszalmeri kirándulás sem teljes egy sivatagi túra nélkül. Több féle lehetőséget ajánlanak a szervezők, mi a legkalandosabbat választottuk. Dzsippel ki a sivatagba, ott három óra tevegelés, vacsora a sivatagban, alvás a homokdűnéken, reggeli, újabb tevegelés, majd vissza a városba. De mielőtt elindultunk volna, délelőtt meglátogattuk Dzsájszalmer dzsáin templomait.

 Végre eljutottunk egy olyan helyre ahol működik a mobil internet. Egyébként a második nap estéjén jutott először időm arra, hogy elkezdjem írni nagy radzsasztáni túránkról az első beszámolót, és már akkor több oldalnyit tudtam volna írni írni. Próbálok koncentrálni a lényegre. Radzsasztán India majdnem legnyugatibb állama, kb. 3,5x nagyobb, mint Magyarország, hol jobban, hol kevésbé, de mindenütt sivatag. 54 millió lakosa van. Mi a tíz napos túrát az egyik legmesszebbi ponton, Dzsájszalmerben (itt Jaisalmer, de magyarul így kell írni) kezdtük (itt nagyon sivatag, állítólag megtörténhet, hogy egy gyerek 7 éves koráig nem lát esőt). Ebbe a városba nem megy repülő, mert túl közel van a pakisztáni határ.

Szombaton elmentünk Agrába, hogy végre családom is láthassa a Taj Mahalt. Végül is tényleg ez a leghíresebb épület Indiában (a világon?). Agra 200 kilométerre van Delhitől, de az utak állapota és a forgalom miatt az út kocsival öt óra. Legalább. Ezért mi inkább a vonatot választottuk. A vonat ugyanis elvileg 2, gyakorlatilag 2,5 óra alatt Agrába ér. Sajnos visszafelé már nem kaptunk jegyet, ezért az ott bérelt autóval kellett visszajönnünk Delhibe. A vonat jobb. Elfogadható tisztaságú, kényelmes és még kaja is van az árban. Fél órát késtünk, de még így is ott voltunk a Tajnál a turisták tömege előtt.

Régebben ígértem, hogy egy hosszabb posztot írunk az Indiában található istenekről (lásd még jógi, guru, fakír), vagy ahogy itt találóan nevezik őket, az istenemberekről (Godmen). Mivel a hindu vallás alaptétele a reinkarnáció, szinte természetes, hogy időről időre megjelennek emberek, akik egy-egy isten reinkarnációjának hiszik/hirdetik magukat. Nagyon sok hindu istenség van (már hallottam olyan véleményt is hogy 20,000-nél is több, de ezt nem tudom megerősíteni), van miből választani. Mindezek ellenére mindig jönnek újabbak is (talán ezért van ilyen sok belőlük). Az egyik ilyen pl. aki által építetett templomról, a Swaninarayan Akshardamról már írtam korábban. De ilyen volt Sai Baba is, akinek jóságos képe lépten nyomon mosolyog ránk itt Indiában. Ő a hinduizmus és az iszlám egységét próbálta megvalósítani, egyaránt hirdetve mindkét vallásból a megfelelő részeket. Így őt hinduk és muszlimok egyaránt követik (no nem mindenki, csak aki mellette döntött). Persze vannak olyan guruk is, akiket csak néhány ezer ember követ, mint például akivel együtt repültünk Aurangabadba tavaly novemberben. Nekik valószínűleg a templomaik is szerényebbek.

 Egy nagy munkán vagyok (Zsuzsi) most sikeresen túl: benne voltam az iskolai szülői munkaközösség által szervezett pénzgyűjtő bál szervező bizottságában.

Hogy ne csak magamról írjak, megosztom veletek, hogy gyerekkori barátom, Csikós Zsolt most éppen Svédországban van valahol a minusz valahány fokban, hóhegyek között. Ez persze nem lenne érdekes, ha nem azért ment volna oda, hogy lábon hazahozzon egy 48 éves Mercedest,

Hétvégi túránk alkalmával Csilla lányunk ötletéből megalkottuk az igazán Indiai mondást. Emlékeztek talán az indiaiak időkezelésére: az 5 perc az fél óra, az egy óra két-három nap, a holnap pedig soha. Nos ezek alapján találtuk ki. (hangsúlyozom Csilla ötlete alapján)

"Never say never - say tomorrow."

Azaz "Ne mond, hogy soha  -mondd, hogy holnap." Angolul jobban hangzik, de a lényeg magyarul is jó.

Sajnos a mai blogot közel sem olyan jó körülmények között írom mint tegnap este. Egy Toyota Innova leghátsó (harmadik sor) ülésén kucorgok, ölemben Kriszti netbookja. Nem egyszerű így gépelni, de jobb mint unatkozni a Delhiig hátralévő 4 órában.

Tegnap a kiadós és késői reggeli után kihagytuk az ebédet, ezért fél egy körül elindultunk vissza a táborból a szállodánkba. Nehéz szívvel, mert nagyon klassz hely. A szállodában kiderült, a sejtésem teljesen jogos volt, egy másik szobába költöztettek be minket. Azaz, tuti kiadták a mi helyünket másnak. De nem panaszkodunk, mert nagy élmény volt a dzsungelbeli táborban aludni, és az elefánt-szafari is csak akkor ér valamit, ha eleve a dzsungelből indul. Ráadásul mint a végén kiderült az elefánt-lovaglás grátisz volt, azért nem kellett fizetni. A hotelben új mondást kellett alkotnunk: „,Magad uram, ha szolgád van is”. A cuccainkat ugyanis háromszori kérés után végül én cipeltem be a kocsiból. Na nem mintha leesne a gyűrű a kezemről persze. Azért siettünk, mert megint kihasználtuk a korlátlanul rendelkezésre álló Dr. Kneipp-féle taposókúrát, azaz átgyalogoltunk a Kosi folyón, amelynek partján a szálloda áll.

(Kénytelen voltam meghagyni ezt a munkacímet véglegesnek, mert a gyerekek annyit nevettek rajta)

Az erdő (ha nagyzolni akarunk: dzsungel) közepén levő táborunkban egyébként újra kaptunk reggelit, mert már 10:30-ra odaértünk. Naná, mivel nem kellett sokat állnunk állatokat bámulva, hamar letudtuk a kötelező kilométereket. Nem voltunk nagyon éhesek, de nem akartuk megsérteni a helyieket. Aztán három óra múlva újra, mert akkor már az ebédet szolgálták fel. Ahhoz képest, hogy az isten háta mögött voltunk, meglepően jó volt a kaja, és még választék is volt.

Ahogy még tegnap írtam, a hotelünk minden igényt kielégít, közvetlenül egy folyó partján van, különálló kis házakkal. Ha valamit fel lehet nekik róni, az a túlzott szolgáltatás. Mivel tegnap elég korán keltünk, ezért aludni is a tyúkokkal együtt tértünk. A gyerekek már ágyban voltak, mikor jött a szobaszerviz, van-e valamire szükségünk. Nem volt. Már aludtuk, mikor újra kopognak, hogy „room service Sir”. Majd reggel hatkor kaptunk egy ébresztőt, pedig nem kértünk. Gondolom nem akarták, hogy lemaradjunk a mai szafáriról. A tegnapi teljes semmittevés után ugyanis ma egy egész napos dzsip-szafárira fizettünk be. Legnagyobb meglepetésünkre, szinte kész ténykényt közölték velünk, hogy „upgrade”-ként ott is fogunk aludni a nemzeti parkban (a hotel csak a szélén van), a hotel által üzemeltetett sátras táborban. Nekem az a gyanúm, hogy a Holi miatt túlfoglalták a szállodát

Ezen a hétvégén Holi van, ami itt Indiában a színek ünnepe. De valójában tavaszünnep, ami a „hideg” végét jelenti. Kinek-kinek vérmérséklete szerint ez jó, vagy rossz hír. De az biztos, hogy a szokások szerint Holi után már nem lehet eltenni a maradék ételt, ki kell dobni. Újabb ékes bizonyítéka annak, a vallási szokások sokszor a józan ész megcsontosult kivetülései.

Amíg mi a kies Corbett Nemzeti Parkban voltunk, addig Delhibe betört a nyár.

Okos kis hőmérőnk (amely meg tudja jegyezni a minimum és maximum hőmérskéletet, amíg le nem nullázom) szerint március 2-án a legmagasabb hőmérséklet 30,8 Celcius fok volt. Ezzel azt hiszem végérvényesen elfelejthetjük a hideget.

Végre.

Múlt hét kedden részt vettem életem harmadik borvacsoráján. Az első örökre emlékezetes marad, mert a desszert után a többiek elmondása szerint egészen zöld lettem, és csak egy kiadós séta a jó levegőn tett helyre. Nos, már csak ezért sem járok ilyen helyekre, de a borhoz való viszonyom (nagyon korlátozott azon borok száma, amelyeket szívesen fogyasztok) sem sarkall ilyesfajta kiruccanásokra. Most mégis hajlandó voltam két órát repülni, hogy díszvendég lehessek egy magyar termelő borait bemutató vacsorán.

Az összes régi külszolgálatos szerint, minden külképviseleten dolgozó embernek megvan a maga helyi látványossága, amelyet annyiszor lát kint tartózkodása alatt, hogy csukott szemmel is végig tudja mutogatni. New Yorkban ez a Szabadságszobor, Kínában a Nagy Fal, itt Indiában a Taj Mahal. Éppen ezért eddig mi nem is mentünk el családostul, inkább a kevésbé híres látványosságokat néztük meg. Hiszen mikor valamelyik barátunk majd jön, akkor biztosan meg fogjuk nézni vele. Nekem most az ide utazó látogatók miatt sikerült egy hónapon belül kétszer.

Sűrű elnézést a rendszeres blog-olvasóktól, az elmúlt két hétben nem volt időm leülni a gép mellé. Mentségemre talán annyit tudok felhozni, hogy sokakkal találkoztam, mikor otthon voltam :-) A korábban már említett indiai-magyar gazdasági vegyes-bizottsági ülés rendben lezajlott február 1-én és 2-án. Mint mindenütt, itt is voltak kisebb problémák, de ezeket megoldottuk. Nekem nagy tapasztalat volt az indiaiak hozzáállása.

Kerelai utazásunkról szóló úti beszámolómat ott hagytam abban, hogy a hajón tapasztalt körülmények, de főleg a személyzet gyalázatos hozzáállása miatt (kb. annyira csinálták azt, amit kértünk mintha egy csapat süketnéma apácát kértünk volna fel a Káma Szutrából felolvasni bikiniben ), egy nappal kevesebbet maradtunk a hajón.

Rájöttem, hogy az elmúlt jó néhány poszt gyakorlatilag úti beszámoló, nem sokat árul el magunkról. Pedig közben volt egy karácsony, eltelt a gyerekeknek a három hét szünet, és elkezdtünk egy új évet.

 Január 2-án nem  várt ránk hosszú út, csak a hajóig kellett lemennünk, a hegyekből majdnem a partig. Délelőttre ezért még beterveztünk egy elefánt-lovaglást, és egy fűszer-ültetvény látogatást. Végül csak az elefántlovaglásra került sor. A szervező értünk jött a hotelbe egy motoron és elvezette a buszunkat a farmra, ahol az elefántokra fel lehet ülni. A falu girbe-gurba utcáin mentünk végig, alig voltak szélesebbek, mint a busz.

Munnarból szép komótosan indultunk tovább a Periyar nemzeti parkba. Végig a hegyek között haladtunk, álomszép helyeken. Egy vízesésénél megálltunk, és sikerült egy alig látható  csapáson, szúrós növények között lemennünk a kb. 45 fokos hegyoldalon a patakmederig. Megérte, mert így az egész vízesést láthattuk.

Az első, viszonylag kalandosra sikeredett este után a következő napot „kénytelenek” voltunk egy öt csillagos szálloda uszodája körül tölteni, mivel a hírek szerint az utakat a sztrájkolók lezárták. Férfiasan viseltük a megpróbáltatásokat, aztán valamivel 3 után végül is elindultunk Munnar felé. Kicsit izgultunk meddig és hogyan tudunk menni, mert nem tudtuk lesz-e útlezárás. Végül is a sztrájk inkább hasznunkra vált, mert az utak gyakorlatilag üresek voltak. Teljesen szokatlan volt számunkra, hogy szinte kísértetvárosokon buszoztunk át, majdnem minden bolt zárva volt, és alig volt ember az utakon.

Az elmúlt hétvégén ismét elhatároztuk, tovább szaporítjuk azon Delhiben található nevezetességek számát, amelyeket meglátogattunk. Azt terveztük, hogy elmegyünk az Akshardham templomba, veszünk műkarácsonyfát (ez nem nevezetesség, csak szükséges rossz) aztán megnézzük a Bahai Lotus templomot. Korán (indiai mércével persze!) el is indultunk és elsőre oda is találtunk a négy évvel ezelőtt befejezett templom-komplexumhoz, amely – mint később kiderült számunkra – a világ legnagyobb hindu temploma. Bár ezt a kitüntető címet többen is vitatják, a Guiness Rekordok Könyve ezt ismerte el legnagyobbnak.