Útközben megálltunk enni egy út melletti hotelben, ahol újabb tanújelét kaphattuk az indiai valóságnak. Az étlapon szereplő rántott csirkemell helyett ugyanis sült csirkecombot kaptunk. Reklamálásunk hatására sikerült sült mellre cserélnünk, de ez elég hosszú időt vett igénybe. Pont annyit, hogy a további utunkat sötétben folytattuk. Elég magas hegyek között, nagyon szűk utakon. Annyi a sötétben is látszott, hogy nagyon nagy szakadékok mellett haladunk. Este fél 10-re értünk a hotelbe, amely egy nagyon meredek hegyoldalba épült, rusztikus stílusban. Nagyon hangulatos szobáink voltak, illetve nem is szobák, hanem kis házak, két szobával, két fürdővel.

Munnar a déli teaültetvények központjában van, mindenütt teacserjék vannak. Hihetetlen látvány, mintha óriási, nagyon gondozott gyepet látna az ember messziről. Vagy, ahol vannak sziklák, ott egy hatalmas japán kertre hasonlít. Jobban belegondolva tényleg egy hatalmas, valóban állandóan gondozott kert az egész, hiszen a teacserje új hajtásait 8-15 naponta leszedik. Mint megtudtunk, a teanövény valójában egy fa, amelyet nem hagynak megnőni. Azaz óriási bonsai kertek között buszoztunk egész nap. Az állandó szedés mellett a bokrokat folyamatosan vissza kell nyesni, hogy szedhető magasságban maradjanak a fiatal hajtások. A teaszüret kézzel történik, a hajtásokat letépkedik a bokrok tetejéről, vagy ha nagyon sietniük kell, akkor „mechanikus” módszerrel (ez az itteni szakkifejezés), ollóval levágják. A teának nagyon fontos az árnyék, ezért a legtöbb ültetvényen árnyékoló fákat is ültetnek, leginkább ezüsttölgyek magasodnak a 60 cm-es teacserjék felé. A fák törzsére pedig sok helyen borsot futtatnak. Gyönyörű látvány, ahogy teljes hegyoldalak be vannak ültetve teacserjével.

Megtekintettünk egy völgyzáró gátat és egy visszhangot is kipróbáltunk. Ezek nem véletlenül nem voltak benne a Lonely Planetben, mindkettő a helyieknek van kitalálva. Ennek megfelelően óriási tömeg volt, sok bisz-basz árus az út mellett. A legjobb a helyi céllövölde. Lufik és üres sörös dobozok felakasztva madzagokra, erre lehet légpuskával lövöldözni. Mindenesetre Csilla mindent átható sikolya nagyon jól visszaverődött a tó másik oldaláról.

A nap igazi látványosságai azonban a teaültetvények voltak. Amerre a szem ellát, mindenütt teacserjék. Egy ültetvényre be is mentünk, megnézni a teakészítés fortélyait. Nem bonyolult folyamat. A leszedett leveleket átfújják levegővel, felaprítják, oxidálják (ez a lépés marad ki akkor, ha zöld teát csinálnak), és ezután szárítják. Ennyi. Mi egy olyan gépsort láttunk, amely filteres teát készített. Ehhez gyakorlatilag porrá őrlik a leveleket. Minél kisebbre aprítják, annál erősebb lesz a tea. A dobozban árult „darabos” teákat itt Indiában senki nem veszi, mert itt a legerősebb teákat isszák. Persze nem csoda, úgy telerakják tejjel és cukorral, hogy nem is lenne teaíze, ha nem lenne nagyon erős. A gépek itt is mind múzeumi darabok voltak, de erre az egyszerű folyamatra minden bizonnyal megfelelnek. A túra végén még kaptunk egy teát, amely olyan habosított tejjel készült, mint ahogy mi csinálnák egy capuccinót. Volt, akinek ízlett, én nem vagyok ezek között.

A túra után még lecsorogtunk a busszal a szállodától nyolc kilométerre levő völgyzárógáthoz, majd vissza a szállóba vacsorázni. Ez a 16 km jó háromnegyed órás utat jelentett, ismét gyönyörű teaültetvények között. A sok magas fa a gondozott teacserjék között olyan, mintha az egész egy tudományos-fantasztikus regény illusztrációja lenne. Lenyűgöző látvány. Bár nem sokat gyalogoltunk, a sok buszozástól jól elfáradva tértünk nyugovóra.