A legnagyobb gondunk most az, hogy ideérkezésünk óta gyakorlatilag 44%-ot csökkent a fizetésem. A szuperbruttósítás miatt ugyanis a februári nettó ellátmányom 14%-al kevesebb lett. Csak úgy. A másik probléma, hogy Euróban kapom az ellátmányom. Tavaly szeptember 1-én EUR 1 = INR 70,139. Idén április 9-én egy Euró már csak 59,271 Rúpiát ér. Nekünk költségeink csak rúpiában vannak, mivel semmilyen megtakarításunk nincs. Azaz 15,5% százalékkal kevesebbet kapok kézhez minden hónapban. Mindehhez hozzáadódik, hogy éves szinten az infláció 9,98% volt februárban, és márciusban minden bizonnyal meghaladta a 10%-ot. Persze tudom, mi csak 7 hónapja vagyunk itt, ezért kicsit torzít, ha az éves inflációt veszem figyelembe. Ugyanakkor, amire valóban költünk, az étel és szolgáltatás. Szolgáltatási inflációs index nincs, viszont az élelmiszerek az elmúlt hat hónapban 15 és 21% között drágultak, szintén éves szinten. Saját tapasztalat alapján a szolgáltatási index sem lehet kevesebb. (A tavaly kiadott Lonely Planet – amelyben valószínűleg 2008-as adatok vannak – áraihoz képest a szállásaink 50-80%-al kerültek többe.) Ezért azt gondolom nem nagy csalás a teljes éves inflációt beszámolni, a kosárnak ugyanis csak kis részét fogyasztjuk mi, és ott sokkal magasabb az infláció. (Nem veszünk se autót, se hűtőszekrényt).

A három tényező együttes hatására 44%-al van kevesebb elkölthető jövedelmünk. Ennyit a nagy válság hatására sem esett az életszínvonalunk. Azt gondolom mindenkit érzékenyen érinten, ha gyakorlatilag megfeleznék azt az összeget, amit hazavisz. Nekünk már eredetileg is komoly visszalépés volt az itteni jövedelmem a korábbi keresetemhez képest. De vállaltuk, arra számítva, hogy a következő két évben legfeljebb nem lesz megtakarításunk. Befektetésnek tekintettük, elsősorban a gyerekek jövője érdekében. Meg mi is szerettük volna kipróbálni magunkat egy másik országban. India pedig annyira gyökeresen más kultúra, hogy ez is nagyon vonzott minket. De azt sosem gondoltuk volna, annyit sem fogok keresni, hogy a havi kiadásainkat fedezni tudjuk.

Természetesen az is igaz, ha nem utaznánk sehova, akkor nem kellene a megtakarított pénzünkből finanszírozni magunkat. De ez az ittlétünk egyik értelmét venné el. A munka sziszifuszi és számomra szakmailag érdektelen, a közösség leginkább egy társasházra hasonlít. Még szerencse, hogy Zsuzsi értelmesen tud tevékenykedni az amerikai suliban. És persze a gyerekeknek szuper az oktatás.

A külügyminisztérium ígérete szerint az ellátmányunk csak az első négy hónapban lesz kevesebb, amíg el nem érjük a járulékplafont. Ezt hiszem, ha látom, legalább van rá esély. De sajnos az EUR/INR árfolyam és az infláció középtávon egész biztosan kedvezőtlen lesz számunkra. Pont az infláció miatt a kamatszint Indiában 11% körül van. Az USD-ben és EUR-ban lekötött pénzekért ma gyakorlatilag nem lehet kamatot kapni, mivel a kormányok stimulálni akarják a gazdaságot. Ebből következően már csak a kamatarbitrázs miatt dollármilliárdok ömlenek Indiába, folyamatosan felértékelve a Rúpiát. Ezt tetézi, hogy értékelhető gazdasági növekedés csak itt van (meg Kínában). Ez is kedvez a tőkebeáramlásnak. A nagy pénzbőség értelemszerűen további inflációs nyomást jelent, azaz a kamatok nem fognak csökkeni és a beáramló pénz miatt az infláció sem. Így csak ennek e két tényezőnek a hatására máig 27%-al kevesebb pénzből gazdálkodhatunk, és minden arra mutat, középtávon csak romlani fog.

Szóval itt sem kolbászból van a kerítés (már csak azért sem, mert azt sem tudják mi az). Azért írtam csak le, hogy lássátok, mindennek van sötét oldala is, és a sok fantasztikus fénykép mellett nekünk is megvannak a(z elég komoly) nehézségeink.