Nos, túl vagyunk az első „teljes éven”, igazán teljesen új már nem fog történni velünk. Iskolakezdésünk már volt, ünnepeket már töltöttünk itt, otthon is voltunk már szabin és már vissza is jöttünk ide. Talán csak az igazi monszun hiányzik, mert tavaly csak szeptemberben értünk ki. Ez még várat magára, mert amióta itt vagyunk napról napra melegebb és szebb az idő, az utóbbi három napban már nem is esett egyáltalán. Előtte is csak szemerkélt.

Ma a gyerekek megkezdték az iskolát, ezzel „hivatalosan” is újra kezdtük itt az életet. Eddig - ahogy Kriszti mondta – inkább csak nyaralásnak tűnt az ittlétünk (legalábbis rajtam kívül a többieknek), mert suliba nem kellett járni, a nap melegen sütött és a medence is kifejezetten meleg volt. Márpedig a számítógépes játékok mellett a legtöbb időt gyermekeim a medencében töltötték. De nem lennék igazságos, ha nem említeném meg, hogy matek feladatokat is oldottak meg bőven. Peti – saját kérésére - újra kísérleti „team” osztályban van. Ez azt jelenti, összevontak két 20 fős osztályt, két vezető tanár és két segédtanár foglalkozik 40 gyerekkel. Lányaimnak is megkezdődtek az órák, néhány elvetemült tanár már mára is feladott leckét, ezért még most is azzal foglalkoznak (este kilenc van), illetve konfigurálják a webes felületen saját fiókjukat az iskola interaktív rendszerében, ahol minden házi feladat be van regisztrálva, oda is kell leadni a házikat, meg lehet nézni a jegyeiket, chatelni lehet a többi diákkal, meg még biztos sok mindent.

Furcsa volt visszajönni, nagyon beleszoktunk az otthoni életbe. Óriási rohanás volt az otthon töltött hat hét. Személyit, útlevelet kellett csináltatni, vizsgáztatni az autót, intézni az összes papírmunkát Zsuzsi esetleges munkájával kapcsolatban (ami sajnos most egyre kevésbé tűnik realizálhatónak, annak ellenére, hogy tavasszal biztosra írták, alkalmazni fogják őt is négy órában a követségen), táborba hordani a gyerekeket (esetenként velük mentünk mi is) és mindezek mellett még szerettünk volna mindenkivel találkozni, aki fontos nekünk. Na, ez sajnos nem sikerült, külön köszönet azoknak, akik felborították saját programjukat, hogy találkozni tudjunk. De egy csomó helyre nem jutottunk el, annyira hamar elszaladt az idő.

Érdekes ez a „kétlaki” élet, nagyon rég fordult elő velem, hogy két otthonom volt. Mert bármennyire is a Józsefhegyi utcai ház az otthonunk, ide Delhibe is „hazajöttünk”. Itt is minden ismerős, a mi dísztárgyaink vannak a polcokon, a mi képeink a falon, tudjuk melyik székre nem lehet leülni a medencénél (mert leszakad). Ennek ellenére most hihetetlennek tűnik nekem, hogy megint majd egy évet itt leszünk. Annyira hozzászoktam az otthoni léthez, mindig az az érzésem, egy pár nap múlva megyünk vissza Pestre. Pedig nem.

Delhiben egyébként sok minden változott a két hónap alatt, rohamtempóban próbálnak minden építkezést befejezni, hogy kész legyenek a Nemzetközösségi Játékokra októberben. Szerintem esélyük sincs rá, de valahogy majd biztos megoldják, hogy ne legyen skandallum. Az iskoláknak már el is rendelték a szünetet Delhiben erre a két hétre, hogy csökkentsék a dugókat. Egyébként óriási botrányok vannak a szervezés körül, hatalmas korrupció hatja át az előkészületeket. Csak egy példa: ha az egyik újság ki nem szerkeszti, az egyik cég egymillió rúpiáért adta volna bérbe a szervezőknek azokat a futópadokat, amelyeket százezer rúpiáért bérel a játékok időtartamára. (Jó mi, még csak nem is a sajátját. Van ezeknek kereskedői vénájuk!) . Az ellenzék itt is hangosan követeli boldog-boldogtalan lemondását. Szóval itt sincs ám ez másképp, mint a mi kis demokráciánkban otthon. Aki nem a saját pénzét költi (vagy nem olyanét, aki személyesen fenékbe tudja rúgni őt), az nem fog rá vigyázni. Csak a számok sokkal, sokkal, de sokkal nagyobbak.

Első szuszra ennyi, nemsokára írok isztambuli túránkról, ahol megálltunk idefelé jövet.