Még Dzsodpurban, a Singhvi’s haveliben, ahol aludtunk, szóba elegyedtem (Zsuzsi - a szerk.) egy francia pár hölgy tagjával. Kiderült, hogy ők hozzánk hasonló túrán vannak, csak a másik irányból járják be Radzsasztánt. Kérdeztem, mi tetszett nekik eddig a legjobban, mire azt válaszolta, egy „off-the-beaten track” élmény, ugyanis sok ezer éves sziklarajzokat néztek meg, olyanokat amilyenek Altamirában vannak. Olyan csillogó szemmel mondta, hogy kikérdeztem a részletekről. Őszintén szólva egy kicsit meglepőnek tűnt, hogy 2-20,000 éves sziklarajzok nincsenek égen-földön hirdetve, de a nő olyan lelkesen mesélt róluk, hogy igaznak tűnt. Valami rémlett, hogy a Lonely Planet ír egy negyed mondatot csak úgy mellesleg ezekről, de se telefonszám, se hely nincs megadva. Pacoval végül megbeszéltük, ha Bundi felé lesz időnk, akkor megnézzük, mi igaz ebből.

Persze mikor az ember szeretné, ha valami beférne a programjába, valahogy úgy is alakulnak a dolgok. Korán indultunk Udajpurból (Már van némi gyakorlatunk a reggeli kihagyásában, mert ezeknek az olcsó szállásoknak az árában nincs benne a reggeli. Jobb is, mert mire az éttermük kinyit, addigra mi már jellemzően nem vagyunk a szállodában). Csittort is megnéztük még a délelőtt folyamán, ezért úgy döntöttünk, felhívjuk a kapott telefonszámot. Om Prakash Sharma úr nagyon kedves volt a telefonban, de mivel aznap épp nem volt a környéken, a fiát küldte hozzánk, akivel Csittor és Bundi között egy porfészek faluban találkoztunk, s beült az autónkba. Néhány kilométer után letértünk a műútról, és nekivágtunk a terepnek. Úgy egy 10 perc autózás után kiszálltunk, és gyalog indultunk tovább. Közben elmesélte nekünk apja történetét. Kukki (mert ez az édesapja beceneve) egy jól menő vegyesbolt tulajdonosa, ebből él a család. De a valódi hobbija és élete értelme a régészet. Bár semmilyen erre vonatkozó tanulmányt nem folytatott - sőt még az általános iskolát is épp csak befejezte - nagyon érdekelték a régi korok és sokat olvasott erről. 1977-től állandóan a környéket járta és kutatott. 1997-re meg is lett az eredménye: egy délután eljutott egy olyan sziklamélyedéshez, amit sok ezer éve emberek használtak, és a falára is rajzoltak. A következő években egy kb. 40 km-en húzódó területen egymás után fedezett fel emberek által a régmúltban használt lakhelyeket. A Hadauti régió úgy tűnik, egy ősi civilizáció helye volt. Többféle korból is talált emlékeket. A sziklarajzok 2,000-20,000 évvel ezelőttiek (mezolotikus és chalcolotikus –rézkorszak - korból valók), legtöbbször a barna/vörös, a sárga és néha a zöld árnyalatait használták. Európában mindössze két helyen találtak hasonló „kincsekre”: a spanyol Altamira-barlangban és Franciaországban Lascaux mellett. Az európai tudósok el is jöttek ide azért, hogy igazolják a festmények valódiságát. Az általunk látott sziklarajzokon legtöbbször állatok (pl. tigris, helyi növényevő patások, madarak) voltak láthatók, de láttunk vadászó embereket, tigrist elhajtó nőket, vadak elfogására készített csapdák ábráit és egy nap ábrázolást is. Elképesztő érzés volt ott ülni azok mellett a rajzok mellett, amelyek úgy néztek ki, mint amilyeneket eddig csak az iskolai tankönyveinken láthattunk.

Mellesleg már a lakhelyek megközelítése önmagában is nagy élmény, mivel egy folyó által kivájt meredek sziklafal bemélyedéseiről van szó. Nehezítésként szandáljaink teljesen alkalmatlanok voltak a feladatra. Bevallom, a tenyerem néha vizes lett, mikor egy-egy újabb sziklaperemen kellett elhaladni vagy meredeken fel-le mászni a sziklafalon (különösen a gyerekek miatt), no meg Paco is néha a sziklák széléről fotózott, de hősiesen tartottam magam, a gyerekek persze így nem is izgultak. A kalandnak sajnos 4 óra múlva véget kellett vetnünk, mivel az éhség legyőzőtt minket (kekszen kívül még aznap nem ettünk semmit), no meg valószínűleg az is közrejátszhatott, hogy a sziklamászási akciókat erőltetett menetben és 40 fokban végeztük. De megérte, végül is olyan értékeket láttunk egészen közelről, amelyeket Altimarában például csak külön engedéllyel, három éves várakozás után lehet megnézni. Vezetőnk ragaszkodott hozzá, hogy látogassuk meg őket otthonukban. Azzal tudtunk végül elválni a felfedező fiától, hogy meg kellett ígérnünk, másnap reggel a bundi palota megtekintése után benézünk hozzájuk.

A „családlátogatás” aztán újabb meglepetéssel szolgált. Azt ugye mondanom sem kell, hogy az archeológiai jelentőségű felfedezés ellenére az itt megszokott szegénységben él (bár a lakás tiszta volt), de ez láthatóan cseppet sem bántja. Kukkit egy nagyon mosolygós, kedves és főként nagyon boldog embernek ismertük meg. Bevezetett minket kis házának fedetlen belső udvarára, és rámutatott egy asztalra. Nem hittem el, amit látok. Sűrűn egymás mellett kőkorszaki kéziszerszámok, bronzkori ékszerek, ki tudja milyen korból néhány centiméter nagyságú ősi játékok, szobrocskák voltak felhalmozva. Ezeket mind a környékbeli barlangokban találta. El sem tudom mondani milyen élmény volt, amikor fölpróbálhattam a régi gyűrűket és karkötőket, illetve amikor a kezembe foghattam egy marokkövet. Miért nincsenek ezek múzeumban???

Ez a kirándulás mentette meg Bundi becsületét, amelyet őszintén szólva nem érdemes bevenni egy indiai túrába, hacsak nem akar az ember füvet szerezni, de azt állítólag máshol is lehet. Maga a kanyon viszont, ahol voltunk önmagában megér egy nagy túrát. Nem is beszélve arról, hogy ha valakinek lehetősége van Kukkival megnézni az ősi emlékeket is. Akit érdekel, annak szívesen elküldöm a telefonszámát.