Dzsodpur első látásra sokkoló volt. Dzsajszalmeri hangulatot vártunk, mondván ez is egy sivatagi város, e helyett ódelhii hangulat fogadott. A külváros egyszerűen csak ronda és jellegtelen, az óváros ugyanakkor rémisztő. Kanyargós utcácskák kusza egyvelege, melyek olyan szűkek, hogy autó nem fér el rajtuk, csak motorok és riksák. Na meg tehenek, kóbor kutyák és még több szemét. Bűz és mocsok. Mivel a mi hotelünk az óvárosban volt, az autótól itt is el kellett búcsúznunk és két riksát béreltünk (egybe nem fértünk el csomagostul). Az egyikben én (Zsuzsi- a szerk) ültem Krisztivel. A zsúfolt sikátorokban úgy tűnt, hogy hajmeresztő tempóban vesszük az akadályokat. Majd egyszer csak megálltunk (nem a hotelnél) és mondta a sofőr, itt megvárjuk a többieket. Mikor már öt perce nem jöttek, egy pillanatra végigfutott az agyamon, hogy mit is fogok majd itt csinálni Krisztivel pénz és iratok nélkül, de úgy döntöttünk, egyelőre nem aggódunk – „ej, ráérünk arra még”. Végül kiderült, hogy Pacoék riksájának kifogyott a benzinje és menet közben riksát kellett váltaniuk. Mindenesetre, amikor 2 nap múlva kiköltöztünk a hotelból, Paco meghagyta a két riksának, hogy maradjanak együtt az út alatt.

Dzsodpurt egyébként kék városnak is nevezik, mert eredetileg a brahminok városrészében a házak kékek voltak. Ma már nincs ranghoz kötve a házak színe, bárki festheti a házát kékre. Más városokat is jelölnek színnel: Dzsájpur rózsaszín, Dzsájszalmer arany, Bikaner vörös.

A hotelünk a hangzatos Singhvi’s Haveli nevet viselte. Ez is egy kisebb, magánkézben lévő panzió, hasonlóan a dzsaiszalmerihez. Ugyanis úgy döntöttünk, hogy radzsasztáni túránkon – részben anyagi megfontolásból, részben kalandvágyból, részben azért, mert azt gondoltuk, ½ év után már simán túléljük – szállodák helyett zömmel családi panziókban szállunk meg (na azért főként a Lonely Planetből néztük ki a helyeket). A Singhvi’s egy kb. 600 éves haveli (korabeli palota), mely a dzsodpuri vörös homokkőből épült. Minden szobája egyedi. Paco és én a legszebb szobában aludtunk, melynek kiülőjét teljesen, más falait részben apró tükrök borították, ablakait színes üvegekkel tették varázslatossá. Ez a szoba nem akart olyan lenni, mintha régi lenne - ez az is volt. A falakat az a porrázúzott kagylókból készült máz borította, mely gyöngyházfényű bevonatot képez és itt párizsi vakolatnak hívják. Nagy a gyanúnk, még az eredeti, 600 éves vakolat van a szobában. Legalábbis a rajta lévő koszréteg erre utal. Olyan volt, mintha valamelyik olyan palota szobájában aludtunk volna, ahova eddig csak múzeumi belépővel tudtunk bemenni. Ezt az érzést fokozta a szobánk előtti közös tér (vasalt, gazdagon faragott fagerendás mennyezettel), amely szintén nem vallott volna szégyent egyetlen múzeumban sem. A szállodába eljutás sokkját estig nem sikerült teljesen kihevernie a többieknek, ezért este nem mozdultunk ki, hanem a szálloda „romantikus” (ez a neve, de minden, csak nem romantikus) éttermében vacsoráztunk. Igazi indiai módra a földre tett matracokon ülve-feküdve, alacsony asztalkáknál.

Másnap reggel 9-re a nyitásra már fürgén felértünk a várba (gyalog – ugyanis a szállás nem volt 3 percnél messzebb). Mikor néhány órával később a negyven fok körüli hőségben lefelé vánszorogtunk, láttuk csak, hogy milyen kaptatón is mentünk felfelé. Ha akkor kellett volna felmennünk, lehet, hogy a fizetős lift már jó ötletnek tűnt volna, pedig azon felfelé menet még mosolyogtunk. A vár nagyon tetszett mindannyiunknak. A neve Meherangarh. 1459-ben építtette Rao Jodha, a Rathore nevű radzsasztáni klán feje. A város az ópium, szantálfa, datolya és réz kereskedelemből gazdagodott meg. A Rathore királyságot régen a Halál földjének nevezték. Valószínűleg azért, mert a rajputok etikai kódexe szerint ha nem sikerült megölniük az ellenfelet, akkor rituálisan megöngyikolták saját magukat. Azaz valaki mindenképpen meghalt. (Kivéve a maharadzsát, de erről majd Udájpurban)

A vár még ma is egy maharadzsa tulajdonában van. Arról vált híressé, hogy mikor 4 évesen apja halálát követően elfoglalta a pozícióját a szokásos koronázási ceremónia keretében, akkor az előkelőségek kötelezően felajánlott ajándékait nem megtartotta magának, hanem mindig továbbadta a következő ajándékozónak. Alattvalói azóta hirdetik, hogy különleges uruk van. Érdekes, hogy még ma is emlékezik a ceremóniára, pedig elég pici volt. Valóban nagyon haladó, „modern-kori” maharadzsa. De kénytelen is az lenni. A független India megalapításakor került hatalomra, s mint az összes többi maharadzsa, ő is csatlakozott birodalmával az indiai köztársasághoz. Ekkor még megtarthatta rangját és tulajdonjogait, valamint a kormány éves apanázst fizetett neki. De ez sem tartott örökké. 1970-ben Indira Gandhi eltörölte az összes rangot és juttatást és súlyosan megnyirbálta a tulajdonjogokat is. Erre a megváltozott helyzetre tért haza angliai tanulmányairól a dzsodpuri fiatal maharadzsa. De neki nagyon fontos volt a családi örökség fenntartása. Kiköltözött a várból egy közeli palotába, ami ma részben hotel is, és létrehozott egy alapítványt a vár felújítására és fenntartására. A munkája igen eredményes, ez a legjobb állapotban tartott vár eddigi tapasztalataink alapján. És a legszebb is.

A környékbeli vörös homokkőből épült, a női szárnyat a fehér párizsi vakolattal borították be. Az egymást követő maharadzsák egyre jobban bővítették. A nagy fogadótermek és a durbar terem nagyon jó állapotban van, több helyen szőnyegek is ki vannak állítva. A radzsasztáni szokásoknak megfelelően a nőknek és a férfiaknak külön lakrésze volt. A nőké olyan ügyesen lett elhelyezve, hogy az áttört falpaneleken keresztül az egyik oldalon a maharadzsa szórakoztatására kialakított teremre, a másik oldalon a koronázási udvarra láttak rá. Persze volt saját udvaruk is, ahol az idejüket együtt tölthették.

A palota egyik termében az uralkodók és nemesek által az elefánt lovagláshoz használt székek (howdah) vannak kiállítva. Ezek úgy lettek kialakítva, hogy elöl ült az uralkodó, általában egy díszes védelmi és rangot jelző mellvéd mögött, mögötte pedig egy megbízható katona utazott, aki egyben a legyezőt is mozgatta. A nők székei lefüggönyözöttek voltak, a férfiaké nyitottak.

Az egyik teremben egy női szépítkezési doboz volt kiállítva. A nőknek itt egy 39 részből álló cicomázási folyamatot kellett végigcsinálniuk. A teljesség igénye nélkül: a szem, száj kifestése, a haj illatos olajjal locsolása, majd virágokkal és ékszerekkel feldíszítése, ékszerek felvétele a lábra, karkötők, gyűrűk, ékszer az orrba, ékszer homlokra, talp befestése, kezek befestése (mehendi).

Még egy utolsó megjegyzés a várhoz: már a dzsajszalmeri sem tűnt egy bevehető várnak, de ez a dzsodpuri még annál is kevésbé. Magas, meredek sziklára épült (125 méterrel magasodik a környező síkság fölé), várfalai olyan szélesek, hogy lóval és ágyúval is el lehet rajta közlekedni, ha valaki pedig a kapun keresztül szeretné elfoglalni, akkor 7 kapun kell átverekednie magát. És ehhez még hozzá kell számítani a radzsasztániak híres hősiességét. Ha ugyanis egy csatát vesztesnek ítéltek, akkor az összes férfinak sáfrány színű ruhát kellett vennie – ez a hősi halál színe – és ki kellett törnie a várból, hogy megvívja élete utolsó csatáját. Asszonyaiknak és gyermekeiknek sem volt sokkal könnyebb: nekik előtte önként máglyahalált kellett a várban halniuk.

A palota jelentős része olyan elképesztő faragásokkal van tele, mint a dzsájszalmeri havelik. Itt sem fukarkodtak az emberi munkával. Különösképpen a zenana (a nők lakhelye, ahova férfi nem tehette be a lábát) bővelkedik nagyszerűen faragott erkélyekben és kiugrókban.

Még két Dzsodpurhoz kötődő élményünkről írnék néhány szót. Az egyik az, hogy végre kiderült számunkra, a tehenek nemcsak szemetet esznek az indiai városokban, hanem reggelente mindenféle járművel csokorba kötött lucernát hoznak be a városba, amit az emberek néhány rúpiáértmegvesznek és a közelben álló teheneknek mindjárt oda is adják. Ez egyfajta áldozat az isteneknek. Mert ugye itt a tehén szent állat, ezért ha enni adunk neki, kiérdemelhetjük az istenek jóindulatát. Másik kalandunk a piacon volt. Beültünk egy helyi fűszerkereskedőhöz és rengeteg fűszerkeveréket végigszimatoltunk. Megtanított minket a boltos nő arra, hogyan lehet a valódi sáfrányt a műtől megkülönböztetni, a sáfrány ugyanis olyan drága fűszer, hogy érdemes hamisítani is. Ugyanis a sáfránykrókusz virágának összesen három bibéje van, ezt gyűjtik össze. Minőségtől függően egy kg 1.000 és 11.000 dollár között kapható. Azaz drágább mint az arany. A bemutató után aztán vettünk is egy csomó fűszert.

Összefoglalva: a palota gyönyörű, kihagyhatatlan egy radzsasztáni túrából. A város ellenben randa, csak azért kell ide eljönni, mert egyébként nem lehet eljutni a palotába.