A nyitott dzsipek (vagy mint később kiderült: dzsipnek látszó tárgyak) valóban ott vártak minket reggel nyolckor a szálloda parkolójában. A park jó 30 kilométerre volt a szállástól, bizony még vastag pulóverben, hosszúnadrágban is fáztunk. Pedig a korábbi tapasztalataink alapján jól felöltöztünk. A parkban a kiépített úton elautóztunk egy öko-szállásig, amely a nap további részének a bázisát jelentette. Kaptunk reggelit, majd egy helyi kísérővel elindultunk egy gyalogtúrára a dzsungelben.

Az a tény, hogy a kísérőnknél még egy árva bot sem volt, alapvetően megkérdőjelezte bennem, fogunk-e találkozni bármilyen állattal. Félelmem sajnos teljesen jogos volt, összesen egy hatalmas pókot, hangyákat és egy óriási szarvasbogarat láttunk. Ja, és majdnem egy „nagyon ritka” mongúzt, de az eltűnt az aljnövényzetben, mielőtt mi észrevehettük volna. Ennek ellenére nagyon élveztük a túrát. Vagy talán éppen ezért? Nem tudom mit szóltunk volna, ha szemtől-szembe találjuk magunkat egy elefánttal az erdő közepén! Ez azonban nagyon ritka dolog lehet, vezetőnk (aki minden nap! vezet túrákat itt a dzsungelben) büszkén mutogatta a telefonjával egy hónapja (!) készített fényképet egy elefántról. Legalább nem akarta elhitetni velünk, hogy öt perce mentek el az állatok. J

A növényzet és a környezet azonban varázslatos, ez tényleg egy igazi dzsungel, ahol az elefántok által kitaposott ösvényen túl meg sem lehetne mozdulni. Szerencsére – mint tudjuk - az elefánt nagyon nagy állat, ezért az ösvény amelyen mentünk, jó széles volt. Több helyen láttuk, ahogy az elefántok simára koptatták a fák kérgét, mert csak szűken fértek el közöttük. Mi viszont csak ritkán kényszerültünk libasorba. Hatalmas bambuszok, számtalan ismeretlen fa, bokor és ezernyi lágyszárú növény szegélyezte utunkat. Egész más volt mint a Ranthambore vagy a Sariska nemzeti park, azokban inkább egy szavannára emlékeztet a növényzet.

A túra egy vízesésnél végződött, de itt a tetejéhez jutottunk el. Ez annyiban volt szerencsés, hogy szép kilátás nyílt a környező hegyekre. Visszafelé sajnos már nem az erdőben gyalogoltunk, hanem az aszfaltúton, a tűző napon. Ha nem fújt volna a szél, biztos megsültünk volna. A bázisra visszatérve megebédeltünk, majd várakozni kezdtünk egy csónakra, amelyen a parkban lévő egyik kis tavon (ez is egy duzzasztott folyó) mentünk csónakázni. Várakozás közben rábeszéltük a vezetőnket, mutassa meg a múzeumot, amelyről út közben beszélt nagy lelkesedéssel. Nos ez a „múzeum” az öko-szállás konyhájának raktárában a fal mellé felhalmozott csontokból és hangyafészkekből állt [hangyafészket sokat láttunk a fákon. Káprázatos építmények, van olyan, amely megcsapolja a fa nedveit, és azokkal (is) táplálja a benne élő hangyákat és hűti a fészket]. Nehéz volt tisztelettel figyelni a vezetőnk elragadtatott magyarázatát az elefántkoponyáról, miközben a tésztagyúrógép nyikorgását hallgattunk a lábunk mellett.

Rövid vita után végül is két csónakkal indultunk el, a vezetőnk ugyanis egybe akart volna bezsúfolni kilenc embert (rájöttem, nem is írtuk még, egy másik családdal együtt jöttünk ide Keralába, akik négyen vannak, végig velük együtt utazunk) de mi úgy ítéltük meg ez nem biztonságos. Érdekes módon sehol semmit nem lehet magunknak csinálni, mindenre van ember, aki ezt helyettünk megteszi. Itt is a mi csónakunkban a vezetőnk evezett, és a legnagyobb félelme az volt, a főnöke meglátja, a másik csónakban a vendég maga ül az evezőnél. Pedig szívesen eveztünk volna mi is. Persze az biztos, az indiaiaknak erre nincs igényük. A csónaktúra is egy vízeséshez ment, ahol csapatunk végül mezítláb, a patakmederben jutott el a vízfüggöny közelébe. Mindenki Indiana Jones-nak érezhette magát.

Visszatérésünk után rövid vitát folytattunk a sofőrjeinkkel, a jeep safarit illetően. Mi ugyanis azt vártuk, amit a korábbi parkokban kaptunk, olyan túrát, amely földutakon bemegy az állatok közé. Itt erről szó sem volt, csak az aszfaltúton közlekedtünk. Mondjuk az autóink nem is voltak négykerekesek - csak úgy nézett ki mintha dzsipek lettek volna, valójában nem voltak terepjárók – ezért valószínűleg nem is tudtunk volna komolyabban behatolni az erdőbe. Az aszfaltról pedig vajmi kevés állatot lehet látni, de lehet. Többször láttunk az itt honos óriási mókusból, ezek akkorák, mint egy jól megtermett kandúr, láttunk fekete majmokat (így hívta őket a természethez vajmi keveset értő sofőrünk, pedig igazából nilgiri langurok voltak. Mondjuk valóban feketék), egy varánuszt és egy hatalmas bivalyt. Ha nem lettünk volna más parkokban, biztos nem lett volna olyan nagy hiányérzetünk, mint így. De mindezek ellenére szép napot töltöttünk a természetben, élveztük a jó levegőt, a csendet és a kevés embert.

A szafári után nekiindultunk éttermet keresni Kumilyban, de nem találtunk olyat amely mindenkinek megfelelt volna. Végül a lányaink a másik családdal ettek egy hotel vegetáriánus olasz étteremében (jól hangzik mi? :-), mi meg Petivel indiai kaját ettünk egy másik helyen . Mindkét étterem olyan volt, ahonnan egy fél éve szó nélkül kifordultam volna, de az ember sok mindenhez hozzászokik Indiában. Ezt az is bizonyítja, hogy mindkettő tele volt fehér emberekkel. És nagyon jót evett mindenki, kifejezetten jó volt a kaja mindkét helyen.

Jóllakottan és fáradtan tértünk vissza szállásunkra, ahol hamar el is aludtunk.