Az elmúlt napokban kétszer is nagyon plasztikusan szembesültem azzal, mennyit változik a világ. Ezt persze legjobban mindig a gyerekeinken keresztül vehetjük észre.

Ma lányaim a magyar nyelvtankönyvből a hangutánzó és hangulatfestő szavakat tanulták.

Nagyon régen nem írtunk semmit, a karácsony előtti napok itt is zsúfoltak. Nekem ezt még tetézi, hogy január 19-én jön ide a külügyminiszter, február 2-án meg az itteni kereskedelmi és ipari miniszter megy Budapestre, útban hazafelé Davosból.

Mielőtt itt jártam volna (Zsuzsi - a szerk.), , azt hittem (Ó-)Delhi nagyon zsúfolt. Már tudom, hogy eltörpül Mumbai mellett. Az egyik legmeghatározóbb élmény erről a városról ugyanis az, hogy a járdákon hömpölyög a tömeg, csakúgy mint az utakon a megszámlálhatatlan féle jármű. Azóta már tudom miért van ez, Mumbai a világ legnépesebb városa (ha csak magát a várost nézzük - http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_cities_proper_by_population ) majdnem 14 millióan lakják. Népsűrűség tekintetében érdekes módon Delhi megelőzi, de Mumbai is rendkívül sűrűn lakott, a világon csak Indiai városok és Kairó van előtte (meg Dakka, de az gyakorlatilag India).

Aurangabad és Ellora között félúton van Daulatabad városa és vára. A XIV. században nevezte át így a várost Mohamed Tughlaq szultán, akinek az briliáns ötlete támadt, hogy nem csak egy új fővárost épít itt, hanem Delhi teljes lakosságát ide vezényli (kb. 1100 kilométernyire van a hely Delhitől!!!). Annak ellenére, hogy a város neve „a szerencse városa”, hamar kiderült, hogy alkalmatlan fővárosnak és azok a szerencsések, akik nem haltak meg az oda vezető úton, szép lassan visszaszivárogtak Delhibe. Majd később az uralkodó is belátta, rosszul döntött, és a főváros újra Delhi lett.

Még konzulkodásom korában írtam talán, hogy mennyit küzdöttem az indiai nevekkel. Ehhez azt hiszem nem kell kommentár, remélem olvasható. (értelemszerűen a fekete pöttyök helyén is betűk vannak, de a személyiségi jogok védelmében kitakartam)

Az amerikaiak hétvégén ünnepelték, hogy sok száz évvel ezelőtt a bennszülöttek nagy pechjére kihúzták az első évet az Újvilágban, ezért a suliban három napos szünet volt. Mivel a szünet már mindhárom gyermekre vonatkozott, így újabb kirándulásra indultunk, ezúttal a világörökség részét képező ellorai és ajantai barlangtemplomokat vettük célba. Eredetileg egy üzleti úttal lett volna összekötve az egész, én egy kicsit hamarabb mentem volna Mumbaiba, onnan elrepültünk volna Aurangabadba (ez a legközelebbi reptér), majd vissza Mumbaiba, ahol én maradtam volna dolgozni, család meg repült volna vasárnap este Delhibe.

 Most megint a lányok írnak. :D

Gyárlátogatás után irány vissza Mumbaiba. Egyébként Mumbai kb. 1350 km Delhitől, nagyjából Bp.-Párizs távolság. A város elsőre nagyon hasonlít Delhire – óriási forgalom, hatalmas felüljárók, fekete-sárga taxik (mondjuk más márka mint Delhiben, de uolyan színű). De aztán feltűntek a különbségek.

Az utóbbi napokban lehűlt a levegő, ma már csak 23 fok volt napközben és az élénk szélben már nem is tűnt elégnek a hosszú ujjú ing. Jó, tudom, otthon áprilisban ilyen időben már rövidnadrág+póló a viselet. De mindez semmi ahhoz képest, amit reggel láttunk iskolába menet fél nyolc körül.

A mumbaii KKV kamara meghívott előadást tartani a magyar joint venture lehetőségekről, így elutaztam Mumbaiba. Kis izgalommal kezdődött az utazás, mert az óra nem csengett reggel, valószínűleg a rádióadó, amelyre be volt állítva nem sugároz semmit 03:25-kor. Azért kellett (volna) ilyen korán kelni,

A tél elérte Észak-Indiát!

Legutolsó jelentkezésünk (nem számítva a TIGRISről szóló gyorshírt) alkalmával Jaipurban ért minket a reggel, és éppen zuhogott az eső. Emiatt (is) szép komótosan reggeliztünk, a végére el is állt. Az előző napon a Jaipuri látnivalók közül kimaradt az 1728 és 1734 között épített csillagvizsgáló.

Ez most on-topik!

Egészen elszoktunk attól, hogy nem süt a nap. Ma már reggel be volt borulva, és Zsuzsinak fel kellett öltözni, mikor reggel hétkor kiült olvasgatni, olyan "hideg" volt. Persze ez csak annyit jelentett, hogy nem tudott forrónadrágban és ujjatlanban ülni. Azért a gyerekek még simán úsztak a medencében. De mikor kijöttek örültek a törülközönek! Eddig ez a napsütés miatt nem volt jellemző. Még a végén fázni fogunk!!!!

Közben eleredt az eső is, ezek szerint nem csak monszunkor van itt csapadék. Mert az már minden késéssel együtt rég elment.

Péntek estére meghívtak minket egy Divali ünnepre. Kicsit korainak tűnik, mert maga a Divali ünnep majd csak október 17-én lesz, de ez itt nem zavart senkit, a Dussehra és a Divali között bármikor lehet bulizni

Ugye mindenkiben az a kép él, hogy itt Indiában napi egy dollárból élnek az emberek? És akkor tuti nagyon olcsó lehet itt az élet. Ezt mi is így gondoltuk. Bár az előzetes tájékozódás során az itt lakók mondták, hogy azért nem olyan olcsó, de arra, amit itt tapasztalunk azért nem számítottunk. Különösen az ételek/italok leptek meg minket.

Ami ugye kiemel(t) minket az állatvilágból. Ezért talán megér egy bejegyzést. Sőt potenciálisan többet is.

Kb. ezt érezhették Noé kortársai, amikor elkezdett esni. Nem csodálom, hogy villámgyorsan felszálltak a hajóra (milyen elégedett lehetet az öreg, mikor végre kimondhatta az asszonynak: Na látod, hogy meg kellett építeni ezt!) 64 órán keresztül esett az eső, 20-25 perces rövid szünetekkel. Az első 24 órában nem is esett, hanem inkább ömlött. Mindenütt patakok keletkeztek.

Namasté!

Nos eltelt az első hetünk Indiában. Nekünk legalább egy hónapnak tűnik, alig hisszük el, hogy 10 napja még a Józsefhegyi úton ültünk a kis tavunk partján és izgalommal teli várakozással együtt néztünk ez elé a nagy kaland elé. Mintha évekkel ezelőtt lett volna.
Mindenekelőtt elnézést, hogy eddig nem jelentkeztünk, de az első hetek itt óriási rohanásban telnek, ezer dolgot kell elintézni, hogy életünk medre a normális felé terelődjön majd valamikor. Egyelőre ugyanis még mindig a követség vendéglakásában lakunk, tábori körülmények között. (erről csak annyit, mivel a dobozainkat ide nem csomagoljuk ki, ezért mindent a Peti és Paco svájci bicskáival kell megoldanunk). Mindenki, aki élt már két hétig bőröndből, az tudja, nem erre vágyik az ember. A végleges lakásunkat felújítják, és ha szerencsénk van jövő hét végére kész lesz.

Ide utunk kifejezetten kellemes volt, semmilyen nehézséggel nem találkoztunk, minden csomag megérkezett, a rövid csatlakozás ellenére. Gyermekeink rettentően élvezték a business class adta előnyöket, és meg kell hagyni, mi is frissebben érkeztünk meg, mintha a turistán kuporogtuk volna végig az utat. Az első két napot az akklimatizációval töltöttük, az itteni magyarok kedvesen meghívtak magukhoz ebédre. (Ez főleg ezért volt jó, mert a magunkkal hozott szalámin és kolbászon kívül csak egy túlélőkészlet volt a hűtőnkben – szintén az itteniek jóvoltából Ezúton is köszönjük!).

Aztán hétfőn a lányok megkezdték az angol iskolát, mi pedig megtudtuk, hogy Petinek idén nincs esélye bejutni, az iskola tele van. Ez kellően lelombozott minket. Azonnal felhívtuk az amerikai iskolát, időpont egyeztetésre. Nagy meglepetésünkre az admission officer azzal biztatott minket, hogy van két helye Peti korosztályában. Az összes jelentkezési lapot és 300 dollárt felnyalábolva rohantunk az iskolába. Ezek után már csak a 2000 dolláros óvadékot kellett nagy nehezen átutalni (sok mindenre jó a netbank, de külföldi deviza átutalásra nem igazán), és Peti mehetett szintfelmérő tesztre, amely több mint két órát tartott. Kedden pedig kezdi is az iskolát (mivel hétfőn pont szünnap van). Ezzel a minket leginkább nyomasztó problémára nagyon hamar nagyon jó megoldást találtunk. Kiutazásunk egyik feltétele volt, hogy minden gyereknek legyen jó iskolában helye. Végig abban a hitben voltunk, hogy Petit csak felveszik majd az angol iskolába, de mindkettőnket nagyon zavart, hogy elutazunk úgy a világ végére, hogy Petinek nincs megoldva az oktatása. És lám, a lehető legjobb helyre fog járni, ami lehetséges, azután, hogy minden gyerek egy suliban van. (Logisztikailag ugyan nem lesz egyszerű, a lányok 7:45-re, Peti 8:30-ra jár, és végezni még ennél is nagyobb eltéréssel fognak. Szerencsére mindkét iskola 5 percre van)

A lányok nagyon élvezik az iskolát, lassan meg is barátkoznak az ottani gyerekekkel. A tananyag színvonala változó, van például egy olyan tantárgyuk, amely úgynevezett „digitális diplomát” ad. Ez egy integrált feladat, amelyben 80 diák 4 napos tartózkodását kell kompletten megtervezni a számítógépen, beleértve a programok kiválasztását az internetről, költségelemzést, brossúrák tervezését, adatbázis felállítását, stb.

Na de biztos mindenki arra kíváncsi milyen is India. Ahova ugye Kolumbusz bácsi indult, de igazi férfi révén nem állt meg sehol megkérdezni merre kell menni, csak bámulta a térképet és motyogta maga elé: Nem vagyunk eltévedve, tudom merre kell menni.

Nos, csak abszolút első benyomásaink vannak. Ez alapján India tényleg a végletek országa.  Elképzelhetetlenül gazdag és elképzelhetetlenül szegény.  A nyomor és a mocsok közvetlenül a gazdagság mellett. Ami érdekes, hogy a gazdagság ellenére sem minden csillog-villog. A magas rangú hivatalnokok például nem Mercedesekben közlekednek, hanem Hindustan Ambassador típusú gépkocsikban. Ezek 50 éves konstrukciók. Biztos nagyon kényelmes, de akkor is egy őskövület. A kormányhivatalokon ugyanez látszik, azok az épületek, ahol Paco eddig volt (persze ez nem sok) szintén 30-50 évvel ezelőtt épültek, és ez nagyon meglátszik rajtuk. Delhiben nincs felhőkarcoló negyed, a kevés modernebb épületet sem lehet elképzelni egy európai városban. Egyszerűen mindegyik úgy néz ki, mint amelyet elhanyagolnak.
Most hétvégén eljutottunk két turistalátványossághoz is, az egyik egy tényleg gyönyörű park a város közepén az ún. Lodi park, amelyet azért hívnak így, mert a Lodi dinasztia ide temetkezett, és több síremlékük is megtalálható a buja növényzet között. A másik, amelyet láttunk a Qutub Minar, amely egy XII. századi (nem elírás) minaret. E körül különféle mecsetek és korabeli iskolák különböző szinten megmaradt romjai találhatók. Jó moszlim szokás szerint egy még korábbi hindu templom együttest építettek át mecsetnek. Így több helyen még most is láthatók a hindu díszítések és szobrok (amelyeknek az arcát természetesen gondosan leverték). Az egyik itteni magyar családdal mentünk, és tanácsukra jó korán reggel indultunk, így sem tömeg, sem hőség nem volt.
Egyébként meleg az van, a monszun elhúzódott (többek szerint később is kezdődött), ezért még most is többször van részünk trópusi felhőszakadásban. Ezek után értelemszerűen alig lehet levegőt venni a párától. Nappal 35 fokig melegszik fel, éjszaka 23-25 fok van. A medencét minden nap használjuk.
Delhi óriási, mindenütt építkeznek (most éppen 4 metróvonalat építenek egyszerre). A forgalom megfelel egy 18 milliós város forgalmának, de ahol mi lakunk egész tűrhetően lehet közlekedni (ez ugyanis a diplomata és kormányzati negyed). A vezetési stílusról külön lehetne írni, itt most maradjunk annyiban, hogy a legfőbb szabály: nincs szabály. Ezt azonban mindenki tudja, így a sofőrök figyelik a másik autót és minden rosszat feltételezve a másikról próbálják elkerülni az ütközéseket. Tényleg defenzív módon vezetnek, nagyon rosszul, de nem erőszakosan. Akinek az orra előbb van azt 99%-ban elengedik.
Zsuzsi első napjai három fő dologgal telnek. Elsősorban igyekszik mindent elintézni a két iskolában: identity cardok, számtalan egyéb nyomtatvány, könyvek, füzetek, orvosi vizsgálatok, angol tesztek, egyenruha – ugyanis a British Schoolba egyenruhában kell járni.  A lányok édesen festenek benne, ha majd hozzájutunk a dobozainkhoz, előkerül a képek letöltéséhez szükséges eszköz és akkor küldünk képet is. Zsuzsi másik fő feladata, hogy igyekszik felszerelni az itteni háztartásunkat és siettetni  a ház  felújításán dolgozó indiai munkásokat. E miatt ő ismerkedett meg legelőször az itteni piacokkal és boltokkal – de ez megér majd egy külön levelet képekkel. Végül, de nem utolsósorban, sok időt tölt Zsuzsi azzal, hogy igyekszik válaszolni az itt lévő családok asszonyinak kérdéseire és egyben megismerni a kiküldötti lét és emellett a konkrét itteni lét alapszabályait.

Minden esténk skype-olással ill. emilezéssel telik. Kisebbfajta közelharc megy az egyetlen laptopért, mert nem csak mi, de a gyerekek is skype-olnak és leveleznek a saját barátaikkal . De olyan jó hallani, látni vagy olvasni az otthoniakról!  És még nem untuk meg!!  Írjatok vagy hívjatok!
Sok puszi,
Zsuzsi és Paco