Útjaink tervezésében legnagyobb segítséget nyújtó útikönyvünk szerint Csittorgár vagy röviden Csittor megéri, hogy az ember módosítsa útitervét. Így mi is megtettük. Csittorgár India legnagyobb erődítménye, Radzsasztán déli részén van (egész pontosan 24°53′N 74°38′E) egy kb 250 m magas domb teljes tetejét elfoglalja. Valóban hatalmas, nehéz megítélni mekkora is lehet. Talán ahhoz tudnám mérni, hogy ugyanúgy 40 perc körbeautózni, mint a repteret (mindkettőt 30-50km-es sebességgel). Ebből kiderül olyan méretű, hogy autóval lehet benne csak közlekedni. Úgy legkönnyebb elképzelni, akkora, mint Ferihegy I és II a kifutópályákkal együtt. Nem egy sümegi vár.
Csittort a VII században a Maurya dinasztia építette, de 734-től a mevári klán (tudjátok, akik most Udájpurban laknak) fennhatósága alá került. Arról, hogy hogyan, több változat is kering, lényeg, hogy az övék lett. Csittor a radzsput büszkeség és bátorság megtestesítője, mivel az itt lakók mindig a halált választották a szolgaság helyett. Tetteikről, hősi önfeláldozásukról még mai is legendák keringenek szerte Radzsasztánban. Itt történt meg, hogy 32.000 harcos és 15.000 nő követett el rituális öngyilkosságot. A nők előbb a tűzre vetették magukat, hogy a férfiakat ne gátolja az önmeggyilkolásban a feleség csábítása. Aztán a harcosok sáfrányszínbe öltözve kitörtek a várból, mint Zrinyi. Ott halálukig irtották ez ellent, akkor éppen Gudzsarat szultánjának a seregét. Ezt a várat hagyta el Udáj Szing II Udájpur miatt.
Korábbi forrásaink szerint azért tette ezt, mert 33 éven belül kétszer is nagyszabású dzsohárt (ez az, amikor a tűre vetik magukat) kellett a védőknek elkövetni és úgy ítélte meg, hogy a vár nehezen védhető. A helyszínen megtekintve a várat ez a verzió nem kielégítő. A vár ugyanis megfelelő mennyiségű védő esetén bevehetetlennek tűnik. Ha nem lennének óriási falai, akkor is egy meredek domb tetején van. Saját, bővizű, tiszta forrása van, amely egy hatalmas víztározóba folyik. Olyan óriási területen terül el, hogy több ezer embernek lehet termelni élelmet bent a várban, ha kell. A domb tetején természetes víztározók is vannak, ahol a monszun idején lehulló csapadék megmarad. Azaz sem éhen, sem szomjan nem haltak a bent lévők, még akkor sem, ha körülzárták őket. Tényleg nem megy a fejembe egyáltalán hogyan tudta valaki elfoglalni, márpedig ezek szerint többször is megtörtént. Látszik, hogy nem értek a középkori hadviseléshez.
Most olyat is olvastam, hogy Udáj Szing II már trónörökös korában letelepedett Udájpurban, és mikor Csittor elesett, már nem foglalta vissza, inkább maradt ott ahol megszokta. Nekem ez sokkal hihetőbbnek tűnik, és megmagyarázná azt is, honnan a búbánatból volt pénze felépíteni Udájpurt. Egy vesztes csatából menekülő uralkodóról sok minden tudok elhinni, de azt, hogy dúskál a pénzben azt nem.
Ebben a várban végre megint találkoztunk igaz romokkal, de azért az épületek zöme most is szinte teljes épségben megmaradt. Hihetetlen, mert 1568 óta elvileg senki nem gondozza. Persze a nagy számban itt is található templomokat igen, de a palotákat nem. Autóval szépen körbejártuk, a látnivalókat megtekintettük, aztán indultunk tovább Bundiba.Bundi is egy olyan város, amelyet a Lonely Planet miatt vettünk fel az útitervbe, a könyv szerint „az fajta megerőltetés nélkül elbűvölő indiai város, amelyről elsőre vágytál álmodni”. Számunkra kiderült, mi nem vágyunk indiai városra. Bundi ugyanis pontosan ugyanolyan koszfészek mint a többi régi település ahol eddig voltunk. Talán annyiban különbözik, hogy kisebb és kevesebb a turista, úgy látszik, rajtunk kívül kevesen dőlnek be a LP-nek (gyanítom azok is leginkább a marihuánát áruló boltok miatt voltak ott). A forgalom sem vészes, de tehén, bűz és mocsok itt is van. Ráadásul mivel tényleg kis hely, normális vendéglő nincs, és a szállások is elég kétesek. Nekünk a szállás elfogadható volt, bár nem volt légkondi, ezért az utcára nyíló ablakokat végig nyitva kellett tartani, aminek következtében alig aludtunk valamit. De legalább tiszta volt és nagyon olcsó.
Hosszas keresgélés után a vendéglő, ahol ettünk, az eddigi legnagyobb vállalás volt. Gyakorlatilag egy családi ház tetején levő egy szem asztalhoz telepedtünk le. Miután az abroszt a háziasszony lánya (unokahúga?) túl koszosnak találta (a földről vette fel egyébként, ezért nem csoda) a pucér asztalon ettünk, mert végül nem hozott újat. Az asztal sem volt tisztább. A kilátás azonban szép volt, a bundii vár hatalmas tömege tornyosult fölénk. A kajára nagyon sokat kellett várni, és a minőségét inkább ne feszegessük (dal makani helyett pl. dal fry-t kaptunk, gondolták, hülye külföldi úgysem tudja melyik melyik.). Szerencsére a gyerekek pizzát rendeltek, az ehető volt. Az egyetlen pozitívum a hideg sör volt. A hosszas várakozás közben szegény lányainkat halála rémisztette egy majom, amelyik felugrott az asztalunkra és ellopta a sótartót.
Saját szállodánk tetejére felülve Zsuzsival egy kis whiskyvel fertőtlenítettünk és néztük a sokadik gyönyörű palotát. Másnap nyitásra fel is mentünk. Kicsit meglepett milyen drága a belépődíj, főleg mivel nem volt gyerekjegy, de ha már odáig elmentünk, befizettük. Felkaptattunk a nagyon meredek úton, és megnéztük az elég rossz állapotban lévő palotát. Még látszik ugyan, hogy milyen fantasztikus lehetett fénykorában, de az sok-sok évvel ezelőtt volt, ma már csak halvány mása önmagának. Mindenestre, ha nem lett volna előző nap az a meglepetés, amelyről egy külön poszt fog szólni, meg is bántuk volna, hogy erre jöttünk.Bundi csak azoknak ajánlott, akiknek nagyon sok idejük van, és egy kicsit (vagy nagyon) megfogta őket India spirituális és/vagy ganja oldala. „Normál” turistának nem.
Utolsó kommentek