A város egyik fő látnivalója a City Palace. Vezetőt fogadtunk megtekintésére, aki szolgált néhány olyan információval, amit már régen tudni szerettünk volna. Például, hogy a városok nevében a „pur” zöld tájon lévő várost jelent, a „mer” sivatagi várost, a „bad” pedig mohamedán várost. Ezen kívül megtudtuk, hogy Udájpurnak nem mahardzsája, hanem maharánája van. A maharána legnagyobb uralkodót jelent, ő az első a maharadzsák között (azt nem tudom, ezzel más maharadzsák is egyetértenek-e). A többi radzsput klán élén maharadzsa áll. A név nagy uralkodót jelent. Vannak még radzsák, ők a kisebb nemesek. Sok maharadzsa nevében benne volt a Singh szó, ami oroszlánt jelent. A maharáni a maharadzsa első felesége, a többi csak ráni. A maharáni első fia mindig a maharadzsa utódja. Ha az első feleségnek nem születik fia, akkor a maharadzsa fiául adoptál egy unokaöcsöt a férfiágról és az lesz a trónörökös. Ez által a vérvonal megmarad. A többi feleségtől született fiúk nem lehettek trónörökösök. Azt olvastam, hogy minden maharadzsa család nevelt néhány unokaöcsöt, akkor is, ha volt ún. juvaradzs, azaz örökös jelölt, hogy ha valami történne a fiúval, legyen a tarsolyban még néhány jól kiképzett jelölt.

Az udájpuriak magukat Lord Rámától, így a naptól származtatják. Minden reggel imádkozniuk kell a naphoz, csak azután ehetnek, ihatnak, dolgozhatnak. Ez azonban problémás volt monszun idején, mert akkor sokáig nem sütött ki reggel a nap. Ezt itt Udájpurban úgy oldották meg, hogy egy arany napot tettek a várfalra (és egyet belülre is) és az ahhoz intézett ima megfelel a naphoz intézettnek. Az udájpuri palota a mevári maharanák lakhelye 1559-től. 734 óta folyamatosan uralkodik a család, azóta nem szakadt meg a vérvonal. A meváriak erre nagyon büszkék, talán a kelleténél jobban is, szerintük ugyanis ez a legrégebbi uralkodó család a világon. Az 1276 év valóban nagyon sok idő, de a japán uralkodó család kb. ugyanennyivel régebben van hatalmon (i.e. 660 óta). A mevári dinasztia történetét egy fény- és hangjáték keretében ismertük meg. Szerencsénkre pont március 31-ig volt angolul (mi aznap este voltunk ott). Udájpur előtt Csittorgár várában volt a székhelyük, de ott háromszor kellett dzsohárt (ez a neve a rituális öngyilkosságnak) elkövetniük. A második ilyen alkalmával (1535-ben) 32ezer harcos és 13ezer nő ment a halálba. Megint megdöbbentünk azon, mekkora ostromló sereg lehetett az, amelyet megtámadva egy 30ezres hadsereg a biztos halálba ment. Mikor kb. 30 évvel később eljött a következő dzsohár időpontja, akkor az éppen aktuális maharadzsa elhatározta, hogy máshova költözik. Neki ugyanis nem kellett öngyilkosságot elkövetnie. Nagyon pragmatikusak voltak már akkor is az indiaiak. A lovagi etikájuk szerint a halál jobb, mint a szolgaság, kivéve a maharanának. Ha ugyanis ő is a halottak között van, a vérvonal megszűnik. Gondolom emiatt rá nem vonatkozott a becsület és tisztesség, ő nyugodtan elszökhetett és felépíthetett egy új palotát.

És milyen palotát. Először is fantasztikus helyet szemelt ki magának (a legenda szerint persze neki is egy szent ember mutatta meg a helyet és jósolta azt, hogy utódai itt sokáig virágoznak majd) egy hegyekkel körbevett tó partján. Aztán elkezdte építeni azt a komplexumot, amelyet utódai is rendre bővítettek, így most egy akkora épületegyüttes, mint a budai vár a bécsi kaputól a siklóig. (mindezt úgy, hogy éppen földönfutó volt, hiszen pont elfoglalták ősi otthonát) Van benne két luxusszálló, hatalmas rendezvénytermek, múzeum és a maharána is ott lakik mind a mai napig. Egy hegyre, vagy inkább egy hegy köré épült. A hegy csúcsa ma a 4. emeleti kert, és semmi nem látszik belőle, mert az épület teljesen körbeveszi. A palotamúzeum csak az épület egy kis részét öleli fel, de így is két óra bejárni. Sok szobát itt is berendezve lehet látni, és itt is túlteng a tükördíszítés, mint nagyon sok rádzsput lakban. De itt valahogy közel sem olyan gyönyörű, mint a Sheesh Mahal Ajmerben, vagy az agrai erődben. Vagy csak nekünk nem tetszett annyira. A palota maga sem olyan díszes, mint a Meherengarh erőd Dzsodpurban, nincsenek csipke finomságú faragások sehol és a belső is csak helyenként éri el annak díszességét. Persze ez csak kukacoskodás, ez a palota is gyönyörű. Már csak azért is, mert eleve nagyon jól védhető helyre építették, ezért a palota maga nem annyira erőd jellegű, mint az eddigiek.

A tóban van két sziget, amelyeken szintén palotákat építettek a maharánák, most ott is luxushotelek vannak. A híres Lake Palace teljesen elfoglal egy szigetet a Lake Picholaban (a tó arról a faluról kapta a nevét, amelyet elárasztottak, hogy elég nagy legyen a tó. Radzsasztánban egyébként minden tó duzzasztott ). Eredetileg csak 5 szoba volt benne és egy hatalmas kert, most 85 szobás hotel lett. Sajnos nem tudtuk megnézni, mert csak az ott megszállók vagy az ott ebédelők/vacsorázók nézhetik meg, de a mi pénztárcánkból egyikre sem futja (bár ha jobban meggondolom, Paco egy havi fizetéséből kitelne egy éjszaka szállás és egy vacsora és még maradna pénzünk egy ebédre is). Nekünk a Lake Palace volt talán az első csalódás itt Indiában. Nem lehet tagadni, szép látvány a vízből kiemelkedő hófehér épület. De őszintén szólva közel sem olyan míves, mint az eddigi paloták, ahol voltunk. A másik szigetre (Jag Mandir) jó pénzért elvisz egy hajó és meg lehet nézni. Ezen is hotel van, meg egy szépen gondozott kerttel büszkélkedő étterem. Ezeken felül a Lake Palace szigete mellett van még egy apró kis sziget (inkább egy nagy kő), azon egy kellemes pavilont épített az egyik maharána, csupán azért, mert onnan a legszebb a naplemente. A tónak a City Palace-szel ellentétes oldalán egy magas hegyen pedig egy további palota áll, az ún. Monsoon Palace, melyből gyönyörű kilátás nyílik a környékre. Eredetileg 13 szintesre tervezték, de végül csak 5 épült meg.

A City Palace múzeumában azt is megtudhattuk, hogy az egyik maharána bőrből készült mű elefántormányt csatolt lova szájára, hogy így a mogulok harci elefántjai kis elefántnak nézzék a lovat és ne támadják a csatában. Nem tudjuk mennyire működött ez a kis trükk, mert egy olyan lóról is megemlékeznek, amelynek a lábát egy elefánt sebesítette meg, de ennek ellenére megmentette lovasát. Az idegenvezető szerint a gerilla harcmodort is Indiában találták fel, mégpedig itt Udájpurban, mert a nagy túlerővel érkező mogulok ellen ez az itteni hegyes vidéken tökéletes hadi stratégia volt.

Este elmentünk egy radzsasztáni tánc- és bábelőadásra. Mint minden előadás, ez is azzal indult, hogy Sívának áldoztak és bemutattak egy mantrát. Az első szám egy rövid színjáték volt valamelyik istenség életének egy történetéről, melynek keretében a (nőt alakító) férfi izzó parazsat vett a szájába. Ezt követték a táncbemutatók, melyek sikerét szerintem nagyban növelte, hogy olyan hihetetlenül színes és csillogó ruhákban forognak a nők, ami azonnal elkápráztatja a szemlélőt és még a monoton indiai zene sem tudja elrontani az élvezetet. A lépések és mozdulatok nem tűntek bonyolultnak, de aztán nehezítették azzal, hogy hol tüzes fémedényt egyensúlyoztak közben a fejükön, hol testük számtalan helyén elhelyezett apró cintányérszerűségeket szólaltattak meg, a sivatagi népek tánca esetén pedig az eső várására először egy, később már tíz agyagköcsögöt egyensúlyozott a fején a táncosnő. A bábelőadásnak is osztatlan sikere volt gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt. Errefelé az a bábtechnika dívik, hogy a bábozó egyszerűen a báb mögött áll és nem takarja semmi. A bábot madzagok segítségével mozgatja. Mondanom sem kell, a bábok ruhája is csillogó.

Maga a város itt sokkal viselhetőbb, mint Dzsodpur, valószínűleg azért mert csak 550ezer lakosa van. De azért ez is India a javából. Itt most egy olyan hotelben szálltunk meg, ahol van medence. Úgy gondoltuk a gyerekek megérdemlik, hogy pancsolhassanak a sok utazás után. Legnagyobb meglepetésünkre nem vágytak olyan nagyon a vízbe, de azért mindannyiunknak jól esett megmártózni a hűs vízben a nagy forróságban.