Az elmúlt hétvégén ismét elhatároztuk, tovább szaporítjuk azon Delhiben található nevezetességek számát, amelyeket meglátogattunk. Azt terveztük, hogy elmegyünk az Akshardham templomba, veszünk műkarácsonyfát (ez nem nevezetesség, csak szükséges rossz) aztán megnézzük a Bahai Lotus templomot. Korán (indiai mércével persze!) el is indultunk és elsőre oda is találtunk a négy évvel ezelőtt befejezett templom-komplexumhoz, amely – mint később kiderült számunkra – a világ legnagyobb hindu temploma. Bár ezt a kitüntető címet többen is vitatják, a Guiness Rekordok Könyve ezt ismerte el legnagyobbnak. Valószínűleg egyébként azért vitatják mások, mert benne van a Guiness-ben. Az indiaiakat hihetetlen módon izgatja, hogy bekerüljenek a Rekordok Könyvébe. Talán azért, mert 1 milliárd (ezt a számot lakossággal kapcsolatban még mindig megdöbbentő leírnom) ember közül nagyon nehéz kitűnni.

Nem sokat hallottunk/olvastunk előzőleg erről a templomról, van olyan Delhi útikönyvünk, amelyben nincs is benne, ami nagy hiba. Persze lehet, azt még 2005 előtt szerkesztették. Mielőtt elkezdeném részletesen bemutatni, annyit mindenképpen el kell mondanom, mikor Ellorában és Ajantában voltunk, arról beszélgettünk, milyen kár, hogy most már senki nem veszi a fáradtságot ilyen fantasztikus építészeti csodák felépítésére. Szomorúan állapítottuk meg, a társadalom annyira pragmatikus lett, hogy ilyen „magáért való” dolgokra már nem áldozunk pénzt és energiát (persze Ellora/Ajanta építése idején egészen biztosan nem magáért valónak gondolták a templomokat, akkoriban azoknak biztos kézzelfogható hasznot tulajdonítottak). Ezt a gondolatot az Akshardham templom – szerencsére - fényesen megcáfolja. Az egész komplexum monumentális, és ugyanolyan gonddal tervezték/építették, mint gondolom korábban a régi templomokat.
Az egészet a hindu vallás Bochasanwasi Shri Akshar Purushottam Swaminarayan Sanstha nevű ága építette, 7.000 mester és 3.000 önkéntes. Van némi összehasonlítási alapom, a szintén nem elhanyagolható méretű (bár azért ennél kisebb) TV-székház építkezésen soha nem dolgoztak 800-1000 embernél többen. A fő templomot vörös homokkőből és carrarai márványból építették, hagyományos technológiákat használva, nincs benne fém. Meggyőző méretű, és ennek is minden négyzetcentimétere meg van faragva. Sajnos képeket nem tudtuk készíteni, mert semmilyen adatrögzítő eszközt nem lehet bevinni, még a mobiltelefonokat is le kell adni egy erre kialakított megőrzőben (az itt szereplő képek a Wikipediáról vannak).
Maga a létesítmény azon felül, hogy egy helyi isten (mondjuk inkább szent embernek, arra jobban rááll a szám, de fogunk a helyi istenségekről is írni majd egy posztot) tiszteletére épített templom, egy kicsit helyi Disneyland is. Illetve inkább vallásos Disneyland. A szentélyek és templomok mellett ugyanis az indiaiak legfontosabb személyiségeit szobrokban bemutató kert, lótusz alakú meditációs kert, vegetáriánus food-court, (amely az ellorai és ajantai barlangokat idézi meg) és egy igazi vidámparkba való attrakció is van.
A szent ember (szül: Ghanshyam Pande, majd Neelkanth Varni, később Swaminarayan) életét, viselt dolgait, filozófiáját és a vallás üzeneteit egy valódi vidámparkba való „ride” keretében ismerhetjük meg. Először 50 percben egy sok teremből álló abszolút élethű panoptikumon keresztülsétálva egy mély férfihang elmeséli nekünk Neelkanth történetét, megfűszerezve néhány mozgó robottal. A végén pedig a vallás legfontosabb üzeneteit láthatjuk még egyszer: ne ölj állatot, élj békében és harmóniában, ne légy semmilyen szenvedély rabja, légy alázatos.
Ezek után egy IMAX moziban 50 perces film következik Neelkanth életéről, átfedésekkel az előzővel, de nem zavaróan. Megtudtuk, a fiú 18 éves korára, már über-yogamester volt (Astanga-yoga, azoknak, akik tudják mi az. Én nem). Ez persze nem meglepő, mert vegetáriánus létére 3 évig bolyongott teljesen egyedül a Himalájában, egy szál fehér lepelben. Ez alatt biztosan volt ideje elmélkedni és gyakorolni. Számomra rejtély, mit ehetett ott, ahol még a fű sem nő. Mindenesetre nagyon megerősödött spirituálisan és mikor visszatért ez emberek közé, egy jóval öregebb szent ember (aki Krishna egyik barátjának a megtestesülése volt) kijelentette, Neelkanth is egy avatar. Rá is hagyta az általa vezetett szektát. A szektának Neelkanth új mantrát adott (a mantra olyan kifejezés/szó, amelynek ismételgetése spirituális átalakulást indukál). Mivel ennek ismételgetése közben többen transzba estek és rájöttek Neelkanth is egy isten, onnantól kezdve Swaminarayan-nak hívták. (Tudtátok követni? Nem könnyű, és ez csak egy, a sok száz (ezer?) vallási közösség közül itt.) Halálát előre bejelentette, mint azt is, hogy nem fogja itt hagyni híveit, mindig reinkarnálódni fog. Most éppen Pramukh Swami Maharaj képében van jelen közöttünk. Most ő a BAPS Swaminarayan Sanstha (ezt még ők is rövidítik!) egyház feje.
Visszatérve a földre, az IMAX profi (és az egyetlen Indiában), a film hindiül van, de aki akar, kap fejhallgatót, amelyben megy az angol szinkron. A mozit követően pedig beülhetsz egy kis csónakba és békésen végigcsoroghatsz India tízezer évén. Itt persze kiderül, hogy a Pythagoras tételtől kezdve a plasztikai sebészetig mindent az indiaiak találtak fel (ebben hasonlítanak ránk! J ), ráadásul több ezer évvel bárki más előtt. A csónak mellett szintén nagyon élethű bábuk vannak, mindenféle indiai élethelyzetben, visszamenőleg egészen Ashok királyig. Az egész olyan, mint az „It’s a small world” Disneylandben, csak nincs az a fülbemászó zene. (jaj ne, mostantól ezt fogom dudorászni…)
A lélekmasszázs után körbejártuk magát a templomot, bemenni most sajnos nem lehetett, mert tavasszal tűz volt, és a tűz által okozott károkat még nem sikerült elhárítani. De kívülről is nagyon szép, fantasztikus faragásokkal van telis-tele. 20,000 (húszezer!!!) szobor díszíti a 234 dúsan faragott oszlopot és a falakat. A templom talapzatába 148 elefántot faragtak, az elefánt indiai kultúrában betöltött központi szerepének tisztelegve.
Sokan fanyalogva nyilatkoznak róla, mert csak 4 éves és nem 400 vagy négyezer, de szerintem legalább olyan fantasztikus munka. Nekem még a Disney-szerű ismeretterjesztőnek álcázott propaganda is tetszett. Haladni kell a korral. Az is tetszik, hogy van rendes étkezde, esténként pedig zenés fényjáték a központi szökőkútnál. Ha már templomba járnék, szívesebben mennék oda, ahol élet van. Az pedig, hogy valakik, most, a XXI. században vették a fáradtságot és megépítettek egy olyan építészeti csodát amilyenekért egyébként sok ezer kilométer utaznak emberek ha mondjuk a XII. sz.-ban épült, még nagyobb tiszteletet ébreszt bennem. Így egy kicsit hezitáltam is, ezt a címet adjam-e, mert kicsit derogatívnak tűnhet. De aztán győzött a szenzázióhajhász újságírói kisördög, és ez maradt.
Jó három órát töltöttünk el, így az összes többi aznapi programunkról lemondtunk. Az is kiderült, nagy szerencsénk van, hogy indiai mércével korán kelők vagyunk, mert mire kiértünk úgy negyed három körül, tömött sorokban álltak az emberek, hogy be tudjanak jutni. Legalább egy órás sornak nézett ki. Láttuk is, hogy több turista tanácstalan, beálljanak-e egyáltalán. Belépő egyébként nincs, csak az ismeretterjesztő részekért kell fizetni.
Nagyon sajnáltuk, hogy nem lehetett bemenni a templomba, és még jobban, hogy nem lehet bent fényképezni. Sok gyönyörű képet tudtunk volna készíteni. Reméljük, a templomot hamar megjavítják és nem a 40 fokban megyünk majd újra. Mert biztosan megnézzük még egyszer.
Szerző: zdyzs  2009.12.20. 18:19 Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása