Vacsora előtt ötösben a gyerekekkel elmentünk egy helyi csónakkal megnézni az egészen keskeny csatornákat. Gyakorlatilag a szomszédos falu egyik „utcáján” vittek minket végig a helyiek, amíg egy olyan vízbe dőlt pálmához nem értünk, amelyiken fennakadt a csónak. Itt - mivel fordulni nem tudtunk, a hajó hossza miatt – egyszerűen elkezdtek a kísérőink visszafelé evezni. Illetve nem is eveznek itt, hanem hosszú botokkal tolják előre a hajót a csatorna fenekén, mint a pákászok tették régen. Nagyon hangulatos helyeken hajóztunk, volt ahol a vízinövények teljesen benőtték a csatornát, nem is látszott a vízfelszín. Az iskolából hazatérő gyerekeknek meg mi voltunk a látványosság.

Másnap hosszú útra készültünk, egészen Kerala déli részére mentünk le. Ez 190 km-t jelentett, de a buszvezetőnk megnyugtatott, országúton megyünk, és csak egy település van útközben. Azt elfelejtette mondani, hogy ez a település 190 km hosszan követi az utat. Nehéz elhinni, de az egész úton egyetlen egyszer nem voltunk olyan helyen, ahol ne látszott volna valamilyen épület, legalább a távolban. A következő szállásunk is egy szigeten volt, amely úgy hirdette magát: ahol egy folyó, egy tó és a tenger találkozik. Nos, ez is költői túlzásnak bizonyult. De ne szaladjunk előre.

Mivel a szálloda (illetve resort ez is) egy szigeten helyezkedik el, a buszunkról egy kis motoros bárkába szálltunk át. Bár az előző három napot pálmafákkal szegélyezett csatornák mellett töltöttük, még így is elállt a lélegzetünk attól, milyen szép a környezet. Dús pálmaerdő a lustán kanyargó folyó mellett, civilizáció csak nyomokban. Kicsit sajnáltuk is, hogy negyed óra alatt odaértünk a hotelhez, amely mint kiderült egy lagúna partján fekszik (ezt nevezik ők tónak, de a GoogleEarth tanúsága szerint összeér a tengerrel. Sőt ahol mi laktunk, ott dagálykor át-át is csapott a víz az óceánból a „tóba”), és a rövid partja teljesen ki van építve egy nagy mólónak. A szállóból a tengerhez megint csak csónakkal lehet átjutni.

Mi persze rögtön áthajóztunk, és belevetettük magunkat a tengerbe. Azaz, csak vetettük volna, mert jó két – három méteres hullámok voltak. Nagy teljesítmény volt egyáltalán megtalálni az ütemet, amikor a hullámvölgyeket jól elkapva, be tudtunk menni a mélyebb vízbe. Néhányszor jól megforgatott minket a víz, odavágva minket a homokhoz. Zsuzsi meg is ijedt, hogyan fogunk itt mi fürdeni. Szerencsére a következő napokon nem volt ennyire erős a hullámzás, meg mi is tapasztaltabbak voltunk, ezért ő is megbátorodott. Másnap már alig lehetett kiszedni minket a vízből. A víz csodásan meleg, legalább 28 fok lehet, mert soha egyetlen alkalommal sem fáztunk, még akkor sem, amikor már másfél órája ugráltunk a hullámokban. A parton rajtunk kívül gyakorlatilag csak a helyi halászok voltak - akik persze rendszeresen odaálltak mellénk bámulni minket - de ettől eltekintve mintha egy saját privát partunk lett volna.

Ez persze annak is köszönhető, hogy a szálloda csak reggel 7-10 és este 4-6 között viszi ki a vendégeit a tengerhez. De ebben az időben sem ajánlja a fürdést a tengerben. Mondjuk azt figyelembe véve, hogy az indiaiak többsége nem tud úszni (aki tud az is alig), ez nem egy alaptalan javaslat, ez a hullámzás nem játék. Aki egy kicsit is fél a víztől, az nagyon hamar bepánikolhat, ha elkapja egy hullám. És akkor kész a baj, mert a víz a tenger felé is nagyon húz, mikor visszavonul egy-egy nagy hullám, főleg apálykor. Így aztán rajtunk kívül a többi vendég egyszer megnézte a tengert pár percre, aztán ment vissza a szállodába. Mi viszont nem hagytuk magunkat, hol fenyegetéssel, hol borravalóval, mindig rávettük a hajót, hogy kivigyen minket a tengerhez, a megadott időkön kívül is. Az utolsó teljes napunkon pedig kimentünk reggel 10-kor, és ott maradtunk 4-ig a parton, amikor már megint járt a csónak. Ezen a napon igencsak pirosak lettünk, mert a parton nincs egy zsebkendőnyi árnyék sem. Szerencsére komolyan senki nem égett le.

Máig sem tudjuk felfogni, miért nem használja ki rendesen a szálloda a tengert, nyugágyakkal, napernyőkkel, esetleg egy kihelyezett hűtőládával, amelyből hideg italokat adhatna jó pénzért. Persze ez egy kis szervezést, meg külön gondolkodást igényelne. De az is lehet, hogy rajtunk kívül a többi vendégnek nincs erre igénye. Lehet, hogy aki fürödni akar, az nem ide jön, hanem oda, ahol kevésbé durva a hullámzás. Mint például Kovalam kies városába, ahol két védettebb öböl partján egyik szálloda, étterem sorakozik a másik után. Itt (ahova mi egy délután erejéig mentünk be, főleg azért, hogy végre együnk rákot, sikerült is - zseniálisan finomat) nagyon sok fehér turista van, ennek megfelelően nagyon sok indiai árus próbálja eladni a gagyibbnál is gagyibb cuccait. Megállapítottuk, mégis az infrastruktúra nélküli, teljesen elhagyatott part a jobb. Legalábbis nekünk. Az biztos nem hiányzott volna, hogy ötpercenként ránk akarjanak sózni valamit. A szálloda ettől eltekintve kimondottan jó volt (no persze ennél a megállapításnál is figyelembe kell venni a helyi viszonyokat, azért a párnahuzat itt is foltos volt, az ágyterítő meg szakadt. Egyik sem nagyon, de azért láthatóan.), tágas házacskák, nagy medence, és kifejezetten jó kaja, megfizethető áron.

Nagyon kellemes négy napot töltöttünk ott. A tengert mindenki nagyon élvezte és jó volt kipihenni a nyaralás fáradalmait.