a href="http://picasaweb.google.com/lh/photo/MGuW4XdvFDYOnZSNnsZmzg82VuA40oHUjuJUJ63d4b4?feat=embedwebsite"> (bocs, ezt nem tudom innen eltüntetni)

Hogyan kerül egy indiai blogba Konstantinápoly? Még tavasszal úgy döntöttünk, hogy mikor másodszor jövünk Delhibe, a Turkish Airlines fogjuk választani, és megállunk Isztambulban egy hétvégére. Egyébként is ez a legjobb ajánlat Delhibe utazni, mert végre egy olyan városban kell átszállni, ami „irányban van”. Mint utóbb kiderült a légitársaság maga csapnivaló, de ezt ugye nem tudtuk, mikor eldöntöttük (bár valamit kellett volna sejteni abból, hogy mikor én februárban hazamentem velük, oda-vissza késtek a gépek, itt Delhiben annyit, hogy nem is a törökökkel utaztam, hanem Lufthansával). De történetünk szempontjából nem is fontos, lényeg, hogy visszautunk Delhibe egy isztambuli túrával kezdődött.

Másnap reggel a hotel tetőteraszán reggeliztünk, egyik oldalon a tenger, ahol a boszporuszi átkelésre várakoztak a hajók, a másik oldalon a Kék Mecset tornyai. Pazar volt. Reggeli után első utunk a Topkapi Szerájba vezetett, ahol a török szultánok laktak egészen 1856-ig. Viszonylag hamar bejutottunk és egy jó hosszú délelőtt leforgása alatt meg is néztük a helyet. Sokat nem tudok róla írni, a fotók jobban bemutatják, mindenesetre nem kellett nyomorogni szegény szultánoknak meg az udvartatásuknak. A minden szobában megjelenő óriási kandallókból az kiderült, Isztambul biztos hideg lehet decemberben.

Következő állomásunk az Hagia Sophia volt. A mecset, amely eredetileg keresztény templomnak épült, sőt, a korabeli világ legnagyobb templomának. Nos, ez minden ízében látszik is. Az építtető a mennyiségre és nem a minőségre koncentrált. Az épület ugyanis monumentális, de viszonylag jellegtelen. Hatalmas. Gigantikus. De dísztelen. Jó, persze vannak benne aranymozaikok bőven, de ezek az épület minimális részét foglalják el (mondjuk azt nem tudom, hogyan maradtak fenn, mert ugye egy mecsetben nem lehet emberábrázolás, ezek meg csak azok. Lehet, hogy lefestették, aztán most a restaurátorok előkaparták a vakolat alól). A külső gyakorlatilag teljesen dísztelen és belül is az egyszerű felületek dominálnak. Nem is baj, mert a mérete önmagában is teljesen lenyűgözi a látogatót. Akkor meg minek túllihegni a dolgot, nem? Érdekesség, hogy a vikingek egészen idáig eljutottak, és ezt is kirabolták, sőt az egyik korláton még látszanak azok a megfejthetetlen rovások amelyeket ők véstek bele. Ezek szerint a „turisták” már évszázadok óta csúfítják a nevezetes helyeket falfirkákkal. :-)

A mecset után meglátogattuk az Isztambult a középkorban vízzel ellátó ciszternát. Egy óriási, föld alatti oszlopcsarnokot képzeljetek el, kb. térdig-derékig vízzel megtöltve, sejtelmes fényekkel megvilágítva. Szuper. Kicsit rontja az élményt, hogy kortárs szobrászok minősíthetetlenül vacak műveit állítják ki (persze lehet, hogy csak én nem vagyok elég műértő), de összességében nagyon klassz hely. Olyan Dan Brown-os. Simán el tudtuk képzelni, ahogy a főhős a sokszoros életnagyságú fordított medúzafej (mert ilyen is van) jelentőségét próbálja értelmezni az éppen aktuális TITOK megfejtésének érdekében, mikor lövések dörrenek a homályban. A félelmetes félszemű/lábú/karú főgonosz a korinthoszi oszlopok közötti sötétségben kergeti a főhőst, aki térdig/derékig a vízben gázolva menekül. A főgonosz már majdnem utoléri, de a főhős lebukik a víz alá és az utolsó utáni levegőjét összeszedve egy titkos csapóajtón/alagúton át elmenekül a víz alatt. Szinte kirobban tüdejéből a levegő, ahogy a felszínre ér. Körülnéz, és hirtelen nem tudja hol van. Mint ahogy mi sem tudtuk, a ciszterna kijárata ugyanis egy egészen másik utcában van mint a bejárat.

A ciszternától elindultunk az Aranyszarv öblöt átívelő Galata-híd felé, mert annak a végén van a fűszerbazár, és gondoltuk gyorsan megnézzük még szombat este, mert az összes útikönyv, brossúra és turisztikai kiadvány szerint a bazár nincs nyitva vasárnap. Ez nekünk nagyon gyanús volt, (a kereskedelem Mekkája majd pont akkor van zárva mikor az emberek ráérnek?) csakazértis elmentünk arra vasárnap is. Jól gondoljátok, nyitva volt. Nem is értjük miért írja le azt bárki, hogy a bazár bármikor is zárva van. Na de ne szaladjunk az események elé.

Megnéztük a Galata-híd aljába települt vendéglőket, de végül inkább visszasétáltunk és az egyik utcai vendéglőben (szigorúan nem abban ahol a pincér átvert) letelepedtünk a nagy párnákra, hogy megvacsorázzunk. A gyerekek vízipipázni is szerettek volna, de minket annyira elálmosított a kaja, hogy inkább lebeszéltük őket. Biztos nagyon hangulatos lett volna a színes párnákon heverészve pipázgatni, de most ezt kihagytuk.

A szállodánkba visszafelé menet betévedtünk egy utazási irodába, mert megtévesztő módon „Tourist Information Office” van rá kiírva (jó ötlet). Ha már bent voltunk, megkérdeztük a mindenütt hirdetett túrákról az egyik alkalmazottat, aki levezette nekünk, nem kerül többe az, amit másnapra tervezünk (Dolbamahce palota és hajózás a Boszporuszon), ha náluk befizetjük, mintha egyénileg mennénk. A gyerekekre nagy kegyesen adott kb. 3% kedvezményt. Másnap természetesen kiderült, egyénileg kb. a harmadát fizettük ki annak, amit a túrára kellett volna, elsősorban annak köszönhetően, hogy a gyerekek hol lényegesen kevesebbe kerültek, hol ingyen jöhettek. De ez már egy másik poszt lesz, mert már így is nagyon hosszú voltam.