Kettőkor indultunk, a legnagyobb melegben. Eddig a nyitott dzsipekben szinte mindig fáztunk, most a 41 fokban olyan volt, mintha egy hatalmas hajszárítóban ültünk volna. Elég sokat mentünk, közben megnéztünk néhány síremléket. A néhány persze indiai méretekben értendő, több mint 50 volt egy helyen. Ezzel be is telt a chhatri (síremlék hindiül, szó szerint esernyőt jelent, valószínűleg a tető formája miatt) regiszterünk, többet egy jó ideig nem fogunk megnézni. Aztán elmentünk egy kísértetfaluba. Több száz évvel ezelőtt ugyanis a magas adók miatt, az egyik szárazság alkalmával 84 falu teljes lakossága egyik napról a másikra elköltözött. A legnagyobb falut meg lehet látogatni, és azt tapasztaltuk, hogy a falusi építészet semmit nem változott az elmúlt ötszáz évben Indiában. De lehet, hogy háromezer éve.

Aztán egy tanya-szerű település közepén találkoztunk a tevéinkkel. Itt Radzsasztánban feltűnően kevesebb az ember mint Delhi környékén (vagy Keralában, vagy Mumbaiban), persze érthető, a sivatag biztos sokkal kevesebb embert tud eltartani. Azért vannak itt is bőven, de mondjuk a tevékre várva csak három gyerek sündörgött körülöttünk, nem 30. Rövid várakozás után megérkezett öt különböző nagyságú teve. Nagyjából súly szerint elosztottak minket. Aki már ült tevén tudja, nem egyszerű fent maradni a teve hátán, mikor az feláll, mert először hátra, majd előre, majd újra hátra akar leesni az ember, ahogy a teve kihajtogatja a lábait. Sikeresen nyeregben maradtunk mindannyian, és elindultunk a sivatagba. Peti végig azt várta, hogy eljussunk az „igazi” sivatagba, ahol már csak homok van. A radzsasztáni sivatagban ugyanis vannak mindenféle kóró növények és a föld is inkább olyan köves-homokos. A homoksivatag már inkább Pakisztánban van. Megálltunk egy kis faluban, amelyik nagyon hasonlított az ötszáz éve elhagyott falura, annyi talán a különbség, hogy most a kutakat (illetve a kutak helyére tett tárolókat) az indiai kormány tölti fel vízzel, mert már évek óta kiszáradtak, mivel túl sok vizet vettek ki belőlük az emberek. Mostanában -200 méter felett nem lehet vizet találni, ahol ilyen kút van, ott tevékkel (és persze 200 méteres kötelekkel) húzzák fel a vizet. De ilyen is egyre kevesebb van. A víz itt nagy kincs.

A faluban eltöltött jó húsz perc után újra nyeregbe szálltunk és mentünk tovább. Én inkább gyalogoltam volna, a lovaglás is megvisel, de tevén még rosszabb. Nem is nagyon tudtam leülni még két napig anélkül, hogy ne jutott volna eszembe a nekem rossz emlékű tevenyereg. Családom sokkal jobban bírta, nekik igazi élmény volt a sivatag hajójával baktatni a homokdűnék között. Peti nagy örömére a faluból egy olyan területre mentünk, ahol „igazi” sivatag van, púder finomságú, sárgás homok. Ahogy átjutottunk a dűnéken, meg is láttuk a dzsipet, ez jelezte, itt lesz a táborunk. A sofőrünk, és egy általunk ismeretlen ember már főzte a vacsorát. Gyors teaszünet után mi öten felkerekedtünk és elmentünk megnézni a naplementét (a táborunk ugyanis a homokdűnék árnyékában volt, ahol fél órával hamarabb ment le a nap). Kicsit csalódtunk, mert a naplemente nem produkálta azt a rózsaszín-vörös színorgiát, amelyet vártunk. A nap egyszerűen csak lebukott a horizont alá, mintha dróton húzták volna. Egy kicsit ugyan elhalványult, de egyáltalán nem lett vörös. Gondolom azért, mert olyan száraz a levegő, hogy nincs elég vízmolekula, amelyik kiszűrné a kék fényt (másutt emiatt vörös a naplemente, ha jól tudom). Megerősítette ezt a megfigyelést másnap a napfelkelte, amely szintén nem volt vörös. De közben azért volt egy kalandos (bár eseménytelen) éjszaka.

A vacsorát kellemes holdfénynél költöttük el. A sötétség jótékonyan leplezte az esetleges higiéniai hiányokat a tálcán, amelyen az ételt felszolgálták. Szerencsére vega kaja volt, így nem kellett aggódni, hogy hűtőkapacitás híján mennyire friss a hús, amelyet itt lehetne kapni. Sajnos ez azt is jelentette, hogy hideg ital nem volt, pedig jól esett volna egy jéghideg sör a nap végén. Eredetileg sátorban alvásra vállalkoztunk, de a helyszínen kiderült, akkor a homokon kellett volna aludni. A sátor elhagyásával viszont jó kis lábakon álló fekhelyeket lehet igénybe venni, matraccal, párnával, ágyneművel, hálózsákkal. Igy ezt választottuk. Azaz a szabad ég alatt aludtunk az egyik homokdűne tetején. Elég romantikusnak hangzik és az is. Körös-körül a sivatag, a homok sugározza vissza a napközben beszívott meleget. A majdnem-telihold fényében (szinte olvasni lehetett!) kirajzolódnak a homokdűnék. Harapni lehet a levegőt olyan tiszta. A tábortűz utolsó parazsait bámulva készülődünk az alváshoz. Az egyetlen, ami hiányzott, a csillagok látványa volt. De a Holdnak olyan erős fénye volt, hogy a legfényesebb napokon kívül nem lehetett csillagot látni. Pedig jó lett volna hanyatt feküdni és bámulni az ezernyi apró fénylő pontot a fejünk felett. A száraz levegő miatt csillag is ezernyi van, itt az egész halványakat is látni lehet. Ezt onnan tudom, hogy felébredtem hajnal előtt - mikor már lement a hold – és annyi csillag ragyogott felettem, amennyit utoljára kamaszkoromban láttam utoljára, szintén egy sivatagban. Mindenki aludt, mint a bunda (legnagyobb bánatomra fél perc múlva én is újra), bár valamikor éjszaka jött egy nagy szélvihar, ezért reggelre mindent finom homokréteg borított. De nagyon élveztük a jó levegőt és a csendet, bár Csilla panaszkodott a sivatag szélén legelésző állatok nyakába akasztott csengők állandó csilingelésére.

Reggel az egyszerű reggeli (kétszersült, vaj és dzsem) után Zsuzsi és gyermekeim újra tevehátra pattantak. Nekem még mindig minden leülés fájt, ezért én kihagytam. Inkább a dzsipet vezettem egy kicsit a homokon, amíg el nem értünk addig a pontig, ahol találkoztunk a tevékkel, hátukon családom többi tagja. Beültek ők is, és sajnos ezzel véget is ért sivatagi túránk. A szervezők visszavittek minket a városban lévő hoteljükbe, ahol lezuhanyozhattunk magunkról fejenként kb. négy kiló homokot, és indultunk Dzsodpurba.