A másik öröm az ürömben az volt, hogy egyik indiai ismerősünk még októberben meghívott, hogy töltsük náluk a Diwali estéjét, családi körben. Azt persze előre tudtuk, hogy ez a családi kör az legalább 35 embert fog jelenteni (tudjátok, itt a másodunokatestvér fiának a menyasszonya is közeli rokon), de még a mi várakozásainkat is felülmúlta, hogy rajtunk kívül egy idősebb ausztrál nőkből álló különítmény is volt a vendégek között, akik a Nemzetközösségi Játékokkal egy időben rendezett bridzsversenyen vettek részt, aztán maradtak turistáskodni. A többiek valóban a család tagjai voltak. Meglepő módon barátunk felesége nem volt ott. Mikor rákérdeztünk, kiderült, a felesége soha nincs a családdal ilyenkor, mert otthon böjtöl és imádkozik – itteni kifejezéssel púdzsázik, azaz áldozatot mutat be az isteneknek. Láttuk, nem csak nekünk volt ez szokatlan, mert egy-egy távolabbi családtag is rákérdezett. Nem gondoltuk volna, hogy egy ilyen igazán családi ünnepen a családi tűzhelyért felelős asszony nincs ott. Talán így még nagyobb az áldozat?

Mint mindenhova, ide is későn értünk oda, ismerősünk egy órás késéssel jött el értünk, viszont a város olyan üres volt, hogy 20 perc alatt megtettük azt az utat, ami normálisan másfél óra lenne. A ház, ahol voltunk, ismerősünk nagybátyjáé, akinek a felesége festőművész volt. Ez nagyon látszott, ilyen ízlésesen berendezett házban Indiában még sosem voltunk (de másutt sem). Bárhova néztünk, minden dísztárgyat szívesen hazavittünk volna, pedig volt bőven, csak Ganesh szoborból volt vagy ötven.

Már az odaúton is folyamatosan szóltak a petárdák, és nem is egy rakétát láttunk robbanni az égen. A háznál rövid beszélgetés után elkezdődött a helyi tüzijáték. Amit a család rendezett magának. Hihetetlen mennyiségű rakétát, csillagszórót és a kettő kombinációját gyújtottak meg a szolgák. Legalább fél órán keresztül csak robbantak, robbantak, robbantak a pirotechnikai eszközök. Köztük egy jó 20 méternyi petárdafüzér. Na, annak tényleg fülsüketítő hangja volt, mintha géppuskatűzben lettünk volna. Meg is jegyeztük, hogy Obama ennél rosszabb időpontban nem jöhetett volna Indiába, az őt védő titkosszolgák biztos hülyét kaptak az állandó robbanásoktól. Mi azonban csak ámultunk és bámultunk, a családi tüzijáték kicsit jobb volt, mint amilyet mi a követségen produkáltunk az október 23-i fogadáson, és sok olyan rakéta is volt, amely még augusztus 20-án is simán megállta volna a helyét a Gellérthegy felett.

A nagy látványosság után nagy manőverezésbe kezdtünk, hogy minél hamarabb szolgálják fel a vacsorát. Az előtt elmenni ugyanis nagy udvariatlanság, Tamásékkal viszont ki kellett érnem éjfélre a reptérre. És még csak taxit sem tudtak volna szerezni, az ünnep miatt nem dolgozott senki. Végül sikerült, megjelent az étel. Enni csak tisztességből ettünk, mert mint mindig, a csipegetnivalókkal jól laktunk, illetve a gyerekek szégyentelen mennyiségű Lindt csokit tömtek magukba, ezért ők aztán végképp nem voltak éhesek. Szerencsésen hazaértünk, bár a sok rakéta meg petárda miatt az egész város füstfelhőbe borult, mintha sűrű köd lett volna, és még Tamásékat is ki tudtam vinni a reptérre. Nagyon örültünk, hogy ilyet is láthattunk, leginkább tényleg a mi karácsonyunkra hasonlított, mikor a tágabb család is összegyűl. Kiegészítve néhány olyan vendéggel (mint mi) akiket nekünk biztos eszünkbe sem jutna meghívni.