Egy kényelmes, késői reggeli után továbbindultunk, hogy megnézhessük Sri Lanka úgynevezett „hegyvidékét” (hill country), melynek központja Kandy, de valójában attól délre kezdődik az igazán szép táj. A büszke kandy-i szingaléz királyság 3OO éven át ellenállt az európai hódítóknak, miközben a partvidékek mind betolakodók álozatai lettek. Végül az angoloknak sikerült elfoglalniuk, de csak 1816-ban. A táj gyönyörű: dús növényzettel benőtt hegyek, véget nem érő teaültetvények harsány zöldjével tarkítva, melyek még a szinte függőleges lejtőkön is megélnek. Csaknem minden „sarkon” vízesés ömlik a mély völgyekben futó patakokba. Az éghajlat egész évben a tavaszira emlékeztet (nekünk, otthon ez már inkább kora nyár): kellemes meleg nappal, hűs éjszaka. A hőmérséklet persze függ attól is, hogy a tegerszint felett mennyivel van a hely, ugyanis itt vannak 2OOO m feletti hegyek is, míg Kandy csak 5OO méteren van.

Kandybe még tegnap kora este megérkeztünk. A város szélén megálltunk egy apró kis műhelyben, amelyet  drágakő „üzemnek” (gem factory) nevezett a sofőrünk. Ez még helyi viszonyok között is nagyon erős túlzás, egy fél tanteremnyi helyiségben volt kilenc munkahely, amelyből 5-nél ült éppen valaki. Nem is tudtunk meg semmit arról, hogyan vágják és csiszolják a drágaköveket, azon kívül, hogy egy erős, de hőre lágyuló ragasztóval rögzítik egy fém pálcika végére, és úgy csiszolják egy gyémántporos tárcsán (ami pontosan úgy néz ki, mint a hétköznapi, minden Obiban kapható flex tárcsák). A mintegy 300 másodperces „bemutató” után átmentünk a boltba. Illetve a velünk foglalkozó eladó többször elmondta, ez nem bemutatóterem, ez a család háza. Ők nem is igazán kereskedők, csak fogadják itt a turistákat. Természetesen emiatt hiper-szuper olcsón lehet majd nálunk vásárolni (na persze). Az eladó a mintakollekción elmagyarázta milyen drágaköveket és féldrágaköveket bányásznak Sri Lankán, melyik milyen keménységű, melyik színt minek hívják. Ebből nekem csak annyi maradt meg, hogy azon kövek, amelyeknek a keménysége 8,5 felett van drágakövek (ez a gyémánt, a zafír és a rubin). A többi mind csak féldrágakő. Mivel semmit nem értünk az ékkövekhez, nem vettünk semmit. Sajnos itt már abban sem lehet biztos az ember, hogy nem műanyagot kap. De ha még mondjuk igazi követ kapnánk, akkor is nagyon könnyen elképzelhető, hogy van benne valami apró kis hiba, amelyet csak szakember vesz észre, és ettől hirtelen a felét (se) éri. Meg siettünk is elfoglalni a szállásunkat, mert a programunkban volt egy helyi kulturális bemutató aznap estére betervezve.

Ma is korán ébredtünk, főleg én, mert valahol a szomszédságban biztosan van egy buddhista kolostor, ahol reggel fél hatkor nagy hangerővel elkezdtek ma is valamilyen vallási szöveget nyomatni a hangszórókból. Szerintem magnóról ment. Az biztos, hogy egy órán keresztül üvöltött. Szerencsére családom többi tagja nem ébredt fel rá, én viszont már nem is tudtam visszaaludni. A reggeli megegyezett a tegnapival, annyi különbséggel, hogy mikor Zsuzsi kikérte a második kávét magának, fel akartak nekünk számolni egy csésze kávét. Ezt eléggé zokon vettük, mert öten összesen egy teát és három kávét ittunk meg, azaz még mindig a szálloda volt nyerésben. Mikor kijelentkeztünk, a tulaj újra ki akarta velünk fizettetni az „extra” kávét, sőt, szerinte még narancsléből is többet ittunk, mint járt volna. Azt sikerült hamar tisztázni, hogy narancsléből pont ötöt ittunk, de a kávé ügyében jó tizenöt percig kellett vitatkoznom. Sajnos ez a mindenkit-lenyúlunk-ott-ahol-csak-lehet felfogás nagyon általános a világnak ezen a részén, és engem nagyon zavar. Pedig lassan két és fél éve élek benne, de most is nagyon terhes. Olyan jó lenne már újra ott lakni, ahol ha valamiben megegyezünk, az úgy is lesz. Ha valamit kifizetek, akkor azt kapom, amiért fizettem. Ha valaki segít, akkor nem tartja a markát a végén és nem háborodik fel mélyen, ha csak kétszer annyit adok neki, mint amennyi járna (nem a tízszeresét, amit ő kér). Ahhoz biztos itt kellett volna felnőni, hogy ezt természetesnek tartsam.

Korán reggeliztünk a hotelben, mert ma két látványosság is várt ránk. A reggeliről annyit, hogy a tea és a kávé itt is ugyanúgy teljesen egyforma színű volt mint Pinnewala-ban, a különbség csak annyi volt (itt is), hogy míg a tea bivaly erős, de elfogadható ízű, addig a kávé ihatatlan.

Elindulásunk előtt annyi jó hírt kaptunk, hogy egyik lakótársunk  - egy japán egyetemista – szeretne még egy éjszakát maradni, de nem volt már szoba a szállodában. Egy fél órás tárgyalás után megegyeztünk vele, hogy mi kiköltözünk az egyik szobából, ő kifizet 6600 rúpiát a szállodának, amelyből mi megkapunk 5000-et. Ennyivel beljebb vagyunk (mi nyolcezret fizettünk a szobáért).

Mai napunk első állomása Sigiriya volt. Geológia szempontból a Sigiriya szikla egy rég kialudt vulkán megkeményedett magmája, mely körül a természet mindent elerodált. Egyszerűbben fogalmazva, egy sík trópusi dzsungel közepén egyszer csak kiemelkedik egy hatalmas, 2oo m magas hasáb.

Sri lankai utunkat régóta tervezem, próbáltam előre kitalálni mit érdemes megnézni, hol érdemes lakni. Most, hogy már itt vagyunk, rá kellet jönnöm, bármennyi információ is van az interneten, a világ ezen részében még ez sem elég. Itt csak az segít, ha valaki már járt a tettek helyszínén.

Visszatértünk szabadságunkról, újra indulhat a posztgyártás!

Ezen a héten ismét volt szerencsém a reptéren várni egy utazót, és most már nem tudtam megállni, hogy ne fényképezzem le, hogyan néz ki a vámmentes bolt padlója. Egyrészt az már önmagában jellemző Indiára, hogy sikerült a valószínűleg a burkoláshoz semmit nem értő munkásoknak úgy lerakni a járólapokat, hogy azok az átadás után 3-4 hónappal már össze-vissza repedeztek. Még jellemzőbb azonban, hogy az azóta eltelt közel egy évben, semmit nem csináltak vele. Ugyanolyan törött, hepe-hupás, sőt több helyen billeg is. Mindezt ott, ahol 15ezer forintos parfümöket, 10-200ezer forintos konyakokat és akár másfél millió forintos whiskyket árulnak. (ez egyébként megint csak jellemző Indiára, sehol nem láttam még 6500 dolláros whiskyt - itt a reptéren több is van ebben az árkategóriában).

Indiában az ékszergyártás és kereskedelem a világ minden országánál nagyobb méreteket ölt. Csak két adat: az indiaiak vásárolják a legtöbb aranyat ékszer formájában (nem csoda, minden menyasszonyra kell arany ékszer) és a világon eladott összes csiszolt gyémánt 92%-át Indiában csiszolják. 12 csiszolt gyémántból 11-et itt készítettek! Több mint 2 millió ember dolgozik az ékszer- és gyémántiparban.

Nem csoda, hogy az iparágat tömörítő szervezet elég színvonalas bemutatót szervez sok városban, itt Delhiben is. Tegnapelőtt voltunk megint, mert Zsuzsi nagyon szereti megtekinteni a sok káprázatos ékszert. Én meg szívesen elmegyek vele, ha már megvenni nem tudom, akkor legalább hadd nézze! :-)

A modellek sok-sok elmondhatatlanul hatalmas, de mégis gyönyörű nyakéket, karkötőt, fülbevalót, orrkarikát, felkar-karkötőt, gyűrűt, fejdíszt muttatak be. Ami a legmeglepőbb volt azonban, az az, amit a képen láttok. A sok közepesen mutatós modell-lány között volt egy férfi modell is. Nem csak dekoráció volt (bár Zsuzsi szerint annak is megfelelt, végre látott egy szemrevaló indiai pasit), ugyanúgy az ékszereket mutatta be. Szerintem nincs még egy olyan ország, ahol egy ékszer-bemutatón férfiaknak való ékszerek is vannak! Ráadásul milyenek. Ránézésre egy-egy darab árából komoly luxulakást vehetnénk a Rózsadombon...

Ez a poszt eredetileg egy kommentre adott válasznak indult, de aztán olyan hosszú lett, meg talán másnak is érdekes lehet, hogy poszt lett belőle. A kommenteket azt hiszem, kevesen olvassák.

Sajóval kezdtünk eszmét cserélni India fejlettségéről a „Mennyi az annyi” poszt kapcsán. Nekem az a véleményem, hogy a GDP jobban nő, mint amennyit becsülnek, Sajó szerint sokkal kevésbé, mert a nagy növekedésnek a vidéki Indiában – Kínával ellentétben - semmi nyoma nincs, csak a városokban látszik és ott is csak felemásan. Egyelőre fennáll még a véleménykülönbség, nem is erről akarok most írni.

Ma egy szintén Kalkuttában készült képet szeretnék eljuttatni hozzátok. Valamely élelmes vállalkozó üres hordókból pontonokat tákolt össze, amelyekre óriásplakátokat helyezett el egy olyan tó vizére, amely az egyik főút mellett helyezkedik el. Ügyes.

Ma két fotót szeretnék veletek megosztani. Jól mutatják az ország kettőségét.

Ahogy korábban írtam, Kalkuttába csak üzleti útra érdemes menni, turistaként senkinek nem ajánlom, hogy odautazzon. Óriási, kaotikus, büdös, hangos (nagyon – úgy vettem észre Kalkuttában sokkal többet és hosszabban dudálnak, mint Delhiben) és az úgynevezett látnivalók közül kettő van, amelyet érdemes megnézni. (Bővebben itt: http://ahovakolumbuszindult.blog.hu/2011/04/19/a_varos_ahol_a_fa_maga_ez_erdo)

Én idén immár másodszor utaztam el Nyugat-Bengál fővárosába.

Megint egy kicsit gazdasági poszt, de nem annyira, hogy ne lenne érdemes elolvasni!

Az indiai GDP majdnem 60%-a az úgynevezett „nem szervezett” (unorganised) szektor terméke. Ezt nálunk kevésbé szemérmesen feketegazdaságnak hívjuk. Azok cégek, munkavállalók, akik nem adnak számlát, nem adóznak, nem fizetnek társadalombiztosítást. Itt persze nem kapcsolódik hozzá olyan negatív felhang mint nálunk Európában, hiszen India még nem tart a fejlődésnek annak a szakaszában, hogy ez komolyan zavarjon bárkit is. Ráadásul az emberek még számunkra is (pedig „adóoptimalizálásban” mi magyarok is nagyok vagyunk) hihetetlenül nagy többsége nem adófizető (pontosabban nem fizet direkt adót pl. SZJA-t). A világ második legnépesebb országában ugyanis 35 millió SZJA fizető van. Igen, jól látjátok (és nem elírás) az ország 1,2 milliárd lakosából harmincötmillió fizet személyi jövedelemadót. Ez a lakosság 3%-a.

Kérdezhetitek miért nem Goa II? Nos mert voltunk másodszor is Goán még márciusban, de arról nem írtam. Most megint kihasználtuk az amerikai Hálaadás ünnepe alkalmából kapott két szünnapot a suliban és ismét elutaztunk Goára (tavaly is ilyenkor voltunk). Ez duplán is jó időpont, mert nem indiai ünnep, ezért itteni turista nincs (illetve csak hétvégén a helyiek), és mert a szezon legeslegeleje, így nyugati turisták is kevesebben vannak. A megszokott szerény, elfogadható és még itteni árakhoz képest is nagyon olcsó szállásunkon foglaltunk helyet – tudjátok, oda, amelyikhez a disznóólnál kell jobbra befordulni. Az „olcsó, egyszerű, de tiszta szállás”  üzleti modell úgy látszik bejött nekik, mert egy teljes emeletet és egy újabb szárnyat építettek éppen. Ez sajnos a tisztaságot elég negatívan befolyásolta – egy építési terület értelemszerűen nem lesz soha makulátlan – de még így is megérte ott lakni.

Nem véletlenül nem írtam arról, Zsuzsi mivel foglalkozott az elmúlt hónapokban. Az iskolában az elmúlt két hétvégén két nagy rendezvény is volt. Először a Halloween jegyében az úgynevezett Fall Fiesta, amelyet minden évben az iskola gimnazistái szerveznek meg – az egész iskolának. Sőt még szülők is vannak bőven, mert a kisebb gyerekeket nem lehetne egyedül elengedni. A diákok mind, a felnőttek elszórva jelmezben vannak. Meg kellett állapítanom, hogy teljesen igaza volt az egyik – egy amerikai gimiről szóló – filmnek, a Halloween Amerikában 14 éves kor felett arra való, hogy a lányok büntetlenül könnyűvérű nőknek öltözhessenek és ebbe senki ne szólhasson bele. Egy bizonyos kor felett itt is egymást érték a miniszoknyák, playboy-nyuszi és fenékig alig érő indiánlány jelmezek. Volt, aki egyszerűen csak egy miniruhában és magassarkúban (nagyon előnyős viselet a füvön, ugye) jelent meg. Nagy szerencsémre az én lányaim még nem ebben a korban vannak, ők tényleg ijesztő jelmezeket vettek magukra, ha jól értettem mindketten zombimenyasszonynak öltöztek. Mivel Csilla most is színháztechnika órára jár, egész egyszerűen tudott művért szerezni, meg műsebeket feltenni magára és a barátnőire (az órán ezt is tanulták).

Elég régóta nem írtam a napi dolgainktól. Pedig zajlik az életünk rendesen – még ha nem is utazunk. Rendhagyó módon magammal kezdem, mert legkevesebb újdonság velem történik. De még az én munkámban is vannak változások. Egyrészt új nagykövetünk van, ami mindig fordulatot jelent, most éppen örömtelit. Anélkül, hogy részletekbe mennék, legyen elég annyi, mindenki örül a követségen a cserének. Kaptam egy új munkatársat is, így már nem kell teljesen egyedül küzdenem a munka frontján. Nagyjából ennyi.

Szinte minden hónapban kapok valamilyen érdeklődést egy magyar borexportőrtől és/vagy termelőtől, akik bort szertenének eladni Indiában. Ez még senkinek nem sikerült. Nem csodálom. Szerintem általában is komoly bajok vannak a magyar bortermeléssel és a piaci szereplők önértékelésével, de most erről nem akarok írni. Csak csatolnám egy kis magyar borászatot képviselő cég e-mailjének tartalmi részét. Az e-mail elején kifejtik, hogy az indiai piacra kívánnak betörni. Tudjátok, arra a piacra, ahol 1,2 milliárd ember lakik. Aztán így folytatják:

"Kis családi borászat révén nem a multinacionális cégek  polcai a cél, hisz

azok árelvárásaitól lényegesebben drágábbak a termékeink és palack számunk

is elmarad az ő elvárásaitól: (800-1000 palack per év amit erre a piacra számunk.) " 

No comment. (kiemelés tőlem, az elütés viszont az eredetiben is benne van)

        Sokat gondolkoztam, hova utazzunk a gyerekek őszi szünetében. Ha kicsit elnagyolva nézzük, Indián  belül már csak két nagy tájegység van, ahova érdemes elmenni és ahol még nem jártunk (az igazi indológusok és akik imádják Indiát most biztos megköveznek ). Tamil Nadu és Ladakh illetve Shimla és környéke, de ez utóbbit egynek tekinthetjük, mert ha egyszer eljutunk Ladakhba, azt Shimla érintésével fogjuk tenni. Sajnos se Tamil Naduba, se Ladakhba nem lehet októberben elutazni. Délen (Tamil Nadu) még tart a monszun, Ladakh pedig annyira magasan van már a Himalájában, hogy a turistaszezon gyakorlatilag július-augusztusra korlátozódik (ezért is nem jutottunk el oda eddig, pedig nekem nagy vágyam).  Persze számos gyönyörű hely van még az országban, de olyan ahol egy hetet értelmesen el tudnánk tölteni – és még nem jártunk arra - már tényleg csak az említett kettő. Az összes többi nevezetesség két-három napos túrát jelent majd, ha egyszer eljutunk oda. Például Májszor (Mysore), amely egy gyönyörű palotával dicsekedhet, de jó fél napra van Delhitől és a környékén semmi más nincs. Vagy Khadzsuráhó (Khajuraho), ahol a Káma-szútra faragványok vannak, amely szintén a semmi közepén van, 3 óra repülőútra tőlünk.

Ezért aztán Indián kívüli célpontot kerestem. Több forrás szerint is Mauritius maga a földi paradicsom, és Indiából viszonylag könnyen elérhető.

Sokat írtam már arról, miben és mennyire különböznek az indiaiak tőlünk. Nem véletlen, mert az itteni kultúra valóban nagyon messze van a miénktől. Néha úgy érzem, hogy – egészen kirívó esetektől eltekintve – kulturális értelemben messzebb nem utazhattunk volna Budapestről, mint Delhi. Talán a fülöp-szigeteki esőerdőben élő törzsekhez, akik még ma is a késő kőkorszakban élnek. De ha nagyon belegondolok, ilyen törzsek Indiában is vannak. Egészen hihetetlen, de India lakosságának 8,2%-a, majdnem 100 millió ember tartozik az úgynevezett „primitív törzsi csoportok” (Primitive Tribal Groups) körébe. Ezek a törzsek egyrészt a Himalájában, Észak-Keleten, illetve az Andamán és Nikobár szigeteken élnek, amit hívhatunk az ország perifériájának, de 75%-uk India középső államaiban él (Csattisgár, Madja Pradés, Orissza). Ha

Mindenkinek aki olvassa a blogot, akár rendszeresen, akár csak alkalmanként.

Mea maxima culpa

Az elmúlt egy hónapban egyszerűen nem jutottam hozzá. Tudom, nincs rá mentség, meg fogom próbálni behozni/jóvátenni.

Kárpótlásul egy újabb kép Aishwarya Rairól. Az nem árthat.

Ha eddig nem tudtuk volna, tegnap este végleg rájöttünk, hogy nagyon rég itt vagyunk. Nem elég, hogy az itteni Big Mac (Csirke Maharadzsa – hiszen szent állatot nem lehet felszolgálni sehol) már egyáltalán nem csíp minket, pedig két évvel ezelőtt az első falatoknál bizony gyorsabban vettük a levegőt. Az sem lep meg már, mikor az elhangzott kérdésekre heveny fejbólogatással válaszolunk, mint egy igazi indiai. Azt is megszoktuk, mikor megállapítjuk „végre milyen jó idő van”, a hőmérő 34-35 fokot mutat, és mikor este rövidnadrágban már nem ülök ki, akkor 27-29 fok van. Beletörődtünk a krikettmeccsek követésébe is – most is azt nézzük, nyugodtan lehet közben mást is csinálni. De tegnap, miközben a Nokia T20 Champions League második elődöntőjét néztük és egy komplikáltabb helyzetet próbáltunk megérteni, rájöttünk, a feleségem jobban érti már krikettet mint a focit. Ideje hazamenni. :-)

Korábban már posztoltam egy képet amely a szobából készült, kinézve az erkélyünkre (itt -> ahovakolumbuszindult.blog.hu/2010/09/14/kis_szines_indiabol ). Ez a kép tegnap készült, amint egy rhesus-majom éppen a valahol zsákmányolt papadot (lencselisztből készült nagyon csípős indiai lepény) majszolgatta azon a fikuszfán, amelyik  belóg az erkélyünkre.

 Utcakép a gyerekek iskolájával szemben. Azt hiszem ehhez nem kell kommentár.

Delhiben a járdák széleit sárga-feketére festik, vagy fehérre, meszelik. A meszelést minden évben felújítják, nem mindennapi nemtörödömséggel (erről egy másik érdekes történet itt -> ahovakolumbuszindult.blog.hu/2009/12/19/valodi_festett_kutyagumi_kis_szines_indiabol_5) Ez a meszelés mindig a monszun után esedékes. Itt a kép arról, most hogy sikerült. Nem egyedi, mindenütt így néz ki.

Ez egy kicsit szakmai poszt, de talán annak is érdekes lesz, aki nem sokat foglalkozik a makroökonómiával.

A csütörtöki újságban olvashattátok volna (ha járna nektek a kb. 40 forintba kerülő MINT című indiai gazdasági napilap), hogy a miniszterelnöki  tanácsadó testület elnöke C. Rajnagaran megerősítette a korábbi sajtóhíreket, Indiában a gyors gazdasági növekedés nem járt a foglalkoztatás hasonló bővülésével. Rajnagaran kiemelte, 2004 és 2009 között összesen kb. egymillió új állás jött létre Indiában, ami egészen finoman fogalmazva is drasztikus visszaesés  az 1999 és 2004 közötti 60 millió új álláslehetőséghez képest. A központi bank volt elnöke rámutatott, sürgősen meg kell vizsgálni mi az oka annak, hogy a munkavállalók száma gyakorlatilag nem növekedett, miközben mind a népesség, mind a GDP erős növekedésben volt.

(Ez a poszt nem gyerekeknek való, kérem a 18 éven aluliakat ne ezt olvassák, van sok más érdekes a blogon)

Bármennyire is panaszkodunk otthon a saját politikusainkra, az itteni indiai viszonyokat látva (főleg persze olvasva az újságban) azt kell mondjam, még mindig szerencsések vagyunk. Az egyik pénteki újságban jelent meg a hír, hogy Uttar Pradesh állam elnöknője (aki egyébként két évvel ezelőtt állami pénzen szobrokat emeltetett magának – egyesek források szerint összesen kb 4,2 milliárd forintnyi összegért) a közelgő választásokra való tekintettel folytatta a tisztogatást pártjában. Uttar Pradesh India legnagyobb népességű állama, közel 200 millió lakosával a világ  5. legnépesebb országa lenne (!!!), ha önálló lenne. A tisztogatás kapcsán a cikkben elemezték a most Uttar Pradeshben kormányzó párt politikusait. 

Ahmet kommentjén felbuzdulva (ez úton is köszönet neki és minden más lelkes olvasónak) ma is leültem a gép elé, hogy írjak egy kicsit Indiáról. Nincs konkrét témám, a mai poszt is minden bizonnyal rendkívül csapongó lesz. Nem gondoltam volna, de a harmadik évben már sokkal nehezebb témát találni, mert már sokkal kevesebb dologra csodálkozunk rá. Vagy inkább azt mondhatnám, hogy továbbra is sok az újdonság, de ezek már olyan jellegű újdonságok, amelyeket sokkal nehezebb megosztani másokkal. Mert bármennyit is próbálok itt írogatni, azért a napi életet nem lehet átadni, és mostanában inkább már csak olyan meglepetések érnek, amelyek értékeléséhez tényleg itt kell élni.

Talán egy példa. Többször írtam már mennyire tudnak vetíteni az indiaiak. Arra már rég rájöttem, annak, amit állítanak magukról nem a fele, de a tizede sem igaz. A minap történt, hogy az egyik iskolai kapcsolatom (majd néhány szót írok arról is kiket kellene külszolgálatra küldeni) révén megismerkedtem egy indiai üzletemberrel, természetesen saját állítása szerint fantasztikus összeköttetésekkel rendelkezik (egyébként nagyon fura figura volt, de erről is később, nem akarom megtörni a még el sem indult történet lendületét). Biztosított róla, hogy akármilyen magyar cég akar Indiában érvényesülni, ő biztosan tud rajta segíteni.

A múlt pénteken hivatalosan véget ért a monszun. Megírta az újság is, hogy a Pakisztán feletti anticiklon hatására a nedves légtömegek elhagyták Észak-Indiát. Delhiben már másfél hete nem esett, ezért a helyi meteorológiai intézet bejelentette: a monszunnak vége. Nehéz otthonról elképzelni mennyire sokat jelent itt a monszun fogalma, mert nálunk nincs olyan időjárási jelenség, amely évről-évre, monoton rendszerességgel alapvetően befolyásolja az egész ország életét. Itt pedig  van, mert Észak-Indiában termelik meg az itt lakó 1,2 milliárd ember élelmének jelentős részét, igazából az alapvető élelmiszerek tekintetében a rizsen kívül mindent (még abból is sokat). Ezért aztán ha itt nem esik elég eső, akkor nincs elég élelem. Most még lehet rajta segíteni importtal, de a történelem nagy részében, ha rossz volt a monszun, a nép éhen halt. Nem csoda, hogy a monszun az egész társadalmat, a kultúrát, a művészeteket, de még a politikát is áthatja (a Parlamentnek épp most ért véget a „monszun” ülésszaka). Mindenki nagyon várja, aztán mindenki várja, hogy vége legyen.

Ma egy cikk másolatát mellékelem, amely az egyik indiai luxusautó márka új modelljének bemutatójáról szól. A körítés természetesen itt is ugyanolyan mint nálunk, vagy inkább kicsit nagyvonalúbb. Nekünk európaiaknak csak annyi meglepő, hogy ez nem a Mercedes vagy a Bentley, hanem a Skoda. Persze, itt is van Mercedes és Bentley is, de az is igaz, hogy a Skoda itt valóban - ha nem is luxus - egy nagyon nagy presztizsű márka. (A Laura egyébként az otthoni Octavia)

Hétköznapjaink sorának szürkeségét ritkán töri meg valami esemény. Ezt általában sem éljük meg rosszul, de a szerdai nap még inkább felértékelte munkanapjaink egyhangúságát. Szerda délelőtt robbantásos merénylet volt a legfelsőbb bíróság épülete előtt, este fél tizenkettőkor pedig a Richter skála szerint 4,2-es földrengés rázta meg Delhit. A robbantást csak a hírekből hallottuk, ami furcsa, hogy mi Zsuzsival a földrengést is, annak ellenére, hogy még ébren voltunk.

A közelmúltban az interneten minden lépésünket figyelő direkt-marketing gépezet úgy dönthetett, hogy a feleségem minden bizonnyal pont a célcsoportja az indiai ELLE magazinnak. Abból következtetek erre, hogy három hét alatt megkapta az újság elmúlt három havi példányt.

 A héten mutatták be az aktuálisan legnagyobb bollywoodi sztár, Salman Khan legújabb filmjét Bodyguard címmel. Bár nem láttuk és nem ismerjük a történetet, erős a gyanúm, hogy nem különbözik nagyon a Kevin Costner - Whitney Houston féle történettől. A női főhős az itteni legnagyobb női sztár Karina Kapoor (akit egyébként az egész ország csak Bebo-nak hív). A bemutató szerdán volt, amely Indiában a Ramadán vége miatt ünnep volt. Sőt, sok államban a csütörtököt is ünnepelték, mert Ganesh isten ünnepe volt. Ezért gyakorlatilag hétvégi bemutató volt. Csak ezért írok róla, mert ez volt Indiában a legjobban nyitó film, ezen a két napon 200 millió  rúpiát hozott. Az pénteki árfolyamon (mert hétvégén nincs) kb. 850 millió forint. Két nap alatt. Összehasonlításképpen kis hazánkban csak az Avatarnak volt ennél nagyobb összbevétele, minden más film, akármilyen sikeres is volt, akárhány hétig is ment, ennél a két napnál kevesebbet hozott.

Sajnos ehhez képet nem tudok csatolni illusztrációként, de muszáj leírnom. Zsuzsi által múlt hét pénteken szervezett rendezvényre az iskola büféjét üzemeltető csapat hozta a kaját és az italt, akik a főnökön kívül mind helyiek. Lelkesek, fiatalok és indiai viszonylatban egész jól tudják mit is kell tenniük.

Mint legtöbbször, most is a gyermekeink miatt jutott eszembe az idő visszafordíthatatlan folyama, amely szinte észrevétlenül halad előre, mint egy jégkorszaki gleccser, letarolva mindent, ami az útjában áll, végtelen ürességet hagyva maga után mikor elfolyt. (Igen, ez még mindig a mi blogunk. Csak tudni akartam, figyeltek-e?)

Rájöttem, hogy megint nem írtam két hete semmit. Úgy látszik alkotói válságba kerültem, vagy nincs miről írnom.

Ezért most hozzátok fordulok kedves blog olvasók! Ha van bármi olyan téma, amely kapcsolódik Indiához és szívesen olvasnátok róla, írjátok meg. Ha tudok róla értelmeset írni, meg fogom tenni.

Szóval kérek mindenkit gondolja ki miről szeretne többet tudni és írja meg!!

Várom az ötleteket!!!

Ma olvasom az Napi online-ban, hogy "Az arab tavasz után itt az indián nyár?". A Reuters szerint ugyanis Indiában olyan zavargások vannak mint amilyenek az arab világban voltak. Nagyon meglepett, hogy egy ilyen híres és (eddig) objektívnek tartott hírügynökség hogyan írhat ilyet.

1. India demokrácia, semmiben nem hasonlítható az arab világ diktatórikus, elnyomó rezsimjeihez.
2. A mostanihoz hasonló demonstrációk teljesen mindennaposak, hozzátartoznak az itteni demokrácia működéséhez.
3. Hazara már lassan egy éve küzd vélt vagy valós (kinek - kinek vérmérséklete szerint) igazáért, májusban a mostanihoz nagyon hasonló demonstrációk voltak.
4. Szerintem nulla az esélye annak, hogy az események az arab tavaszhoz hasonló erőszakos eseményekbe torkolljanak, a demokrácia keretein belül fogják megoldani a kérdést. Ez persze nem zárja ki a zavargásokat, de azok mindennaposak itt.

Az egyetlen amiben igaza van a cikknek, hogy a lakosságnak tele van a hócipője a mindent átszővő óriási mértékű korrupcióval.

SEMMI hasonlóság nincs az arab tavasz eseményeihez. (többek között nem fragmentált fiatalok szerveződése mint azok voltak, hanem egy öreg faszi kampánya) Csak a szenzációhajhász, leegyszerűsítő média láthatja így. A szomorú, hogy ez nem a BLIKK-ben, vagy a News of the Worldben jelent meg, hanem a Reuters írta. Ezek szerint ott is kevés már az igazi újságíró.

Ma vagyunk itt két hete, hamar visszaszoktunk az itteni életbe, főleg, hogy a múlt héten elkezdődött a gyerekeknek az iskola. Bár ez első hetek mindig izgalmasabbak – új osztálytársak, új tanárok, meg kell találni, milyen sportra járnak a gyerekek – azért mégis kezd visszatérni a mindennapi rutin. Közös reggeli, gyerekek iskolába el én meg úszni, aztán jön a munka. Ez most leginkább a konzuli teendők ellátásából áll, főleg vízumkiadásból. Azért amennyit az időm engedi az „igazi” munkámmal is foglalkozom. Zsuzsi is lassan visszatér a megszokott kerékvágásba. Leginkább az iskolai szülői munkaközösségben dolgozik (ami itt sokkal komolyabb szervezet, mint otthon), ő felel az évben megrendezésre kerülő programokért. Most éppen az év elején megrendezésre kerülő koncerttel egybekötött „ismerkedési estet” (jobb híján hívtam ennek persze) szervezi, ahol a tanárok és a szülők össze tudnak futni beszélgetni.

Disclaimer - Ez a bejegyzés eléggé csapongó lesz, ne várjatok tőle normális szerkezetet, sőt még meghatározott témát sem.

 Ma ugyanis megvettük az első krikettütőnket. És nem véletlenül írom, hogy elsőt, mert biztos nem az utolsó. Egészen véletlenül az itteni krikettliga az IPL (Indian Premier League) döntője ugyanúgy május 28-án szombaton lesz mint a Bajnokok Ligája döntője. Peti fiamnak meghívtuk 3 barátját, akikkel együtt fogják majd nézni a krikett döntőt. Így legalább nekem lesz esélyem fennmaradni a BL döntöig, az IPL meccsek ugyanis este nyolckor kezdődnek, és kb. éjfélig tartanak (az időeltolódás miatt a BL döntő itt negyed egykor kezdődik). Ez egy rövidített játék, a 20-20 (csak ennyi over van, bővebben lásd:http://ahovakolumbuszindult.blog.hu/2011/04/01/krikett_kezdoknek), kifejezetten arra találták ki, hogy emészthető hosszúságú legyen egy meccs.

Pár napja olvastam egy hírt, melyet érdemes megosztani veletek. Delhi területén két szennyvíztisztító működik - ez már önmagában is sírnivaló egy 22 milliós agglomerációban. Most kiderült, hogy eddig még rosszabb volt a helyzet. Az egyik nagy városi parkba ugyanis egyik nap öntözővíz helyett szennyvíz érkezett. Több hónapos vizsgálat után kiderült, a víz aznap a szennyvíztisztító "kimeneti" oldaláról érkezett. A több éve először elvégzett éjszakai ellenőrzés során a tisztítómű személyzetét mély álomban találták, a rendszer kikapcsolva, a szennyvíz a bypass szelepen keresztül akadálytalanul ömlött a folyóba. Megállapították, az éjszakai műszakban évek óta ez volt a gyakorlat. A személyzet szépen aludt, a gépeket lekapcsolták. No comment.

Egy fotó az egyik legnagyobb presztízsű Indiai gazdasági szervezet (nem nevezem meg) tárgyalójából. Már maga a tárgyaló berendezése is megérne egy misét, nálunk a selejtezett bútorok is jobb állapotban vannak. De a legszebb a falon található köpet. Az itt sokak által rágott bétellevél tipikus narancssárga nyomai a falon. A legszebb talán, hogy megpróbálták egy részét eltüntetni, de félúton úgy tűnik meggondolták magukat, vagy lejárt a munkaidő. Mivel rendszeres vendég vagyok a tárgyalóban, elmondhatom, 8 hónapon keresztül biztos ott volt a falon meg a szőnyegen.

Alább találhatjátok a - szerintem - leghülyébb étteremnevet amelyet eddig láttam. Hevenyészett fordításban - kajálda az elektromos macskához. De ígazából a fordítás jobb is mint az eredeti.

India legfőbb politikai stratégiai szerve a Tervbizottság (ez gondolom az idősebbeknek még ismerős, mondtam már sokszor, hogy India sok szocialista csökevénnyel rendelkezik) tájékoztatta a Legfelsőbb Bíróságot, hogy nem tekinthető a szegénységi küszöb alatt élőnek az a városlakó, aki havi 578 rúpiánál többet költ. Ez mai árfolyamon számolva kettőezer-háromszázhetvenhat forint (kerekítve). Itt ennyiből meg lehet élni. Kérem még egyszer rágjátok meg a számot. HAVONTA 2376 forintból. Tegye a szívére mindenki a jobb kezét, és nyújtsa magasba a balt aki az elmúlt hónapban egyszer is ennél kevesebbet fizetett a közértben egy bevásárlás alkalmával. A BKV bérletet meg sem említem.

Egy "mindenes" boltban készült a mellékelt fotó. Különleges alkalmakkor valódi, ropogós papírpénzből készült díszeket adományoznak egymásnak. Vannak kisebb és nagyobb címletű koszorúk. Sokszor a nyakba való girlandot is bankókból készítik. Híres botrány volt, mikor az egyik állam (Uttár Pradés) elnöke akkora - ezer rúpiásokból készült - girlandot akpott, hogy állítólag 10 millió forintot meghaladó készpénz volt benne. A képen persze ennél jóval kevesebb érő koszorúk vannak. De a baloldali biztos több mint 20ezer Ft.

Rájöttem, hogy régóta nem írtam semmit a mindennapjainkról, szinte átment útinaplóba a blog. Azért történhetett, mert már nagyon megszoktuk az itteni életet, és még a meglepetésekre sem csodálkozunk rá annyira, mint korábban. No meg nem is történt velünk semmi nagyon különös.

Tegnap este a lengyelek meghívására egy fogadáson voltunk, ahol szóba elegyedtünk egy indiai nővel. Egészen biztosan fiatalabb volt nálunk, ránézésre harmincas éveinek elején járhatott. Kiderült róla, hogy a Harvardon végzett, szemsebész és szaruhártya-átültetéssel foglalkozik. De nem ettől dobtunk hátast, hanem attól, amikor kiderült, hogy 4 éves unokája van. Még ha hozzá is adok 10 évet a vizuálisan meghatározott korához, akkor is évekkel fiatalabb mint én és már rég nagymama!!! Csak aláhúzta azt a megfigyelésemet, hogy a középkorú nők korát itt lehetetlen megbecsülni, mert a szegények 10 évvel idősebbnek néznek ki a koruknál, a gazdagok meg 10 évvel fiatalabbnak.

Köszönhetően a számítógépek egyre szélesebb körű használatának, a múlt egy újabb ikonja múlt ki szép csendben a héten. Bezárt a Godrej and Boyce, a világ utolsó olyan gyára, ahol mechanikus írógépeket gyártottak. A modern világ (korábbi) egyik alapvető kelléke elhalálozott. Javaslom, hogy mindenki vigyázzon az esetleg még meglévő mechanikus gépére, mert újat nem fog tudni venni! A gyárnak ugyanis már csak 200 darab van készleten, de ezek nagyobb része arab karakteres.

Az eddigiektől eltérően most nem fotót posztolok. Az elmúlt hónapokban a sok korrupciós ügy mellett az egyik fő hír volt az újságokban, hogy elkaptak néhány pilótát, akik hamisított papírokkal repültek. A vizsgálatok révén most már 50 fölött van azoknak a száma akik valamilyen módon gyakorlatilag megvásárolták a pilótajogosítványukat. A tegnapi újságban pedig az a legújabb hír, hogy az egyik - az állam által elismert - pilótaiskolának nem hogy egyetlen repülőgépe sem volt, de még egy tanterme sem , ahol meg tudták volna tartani az oktatást. Érdekes módon az egyik első „végzős” diákjuk a pilótaiskolákat minősítő (és engedélyező) hatóság vezetőjének a lánya volt. No comment.