Peti az egész első szemesztert leginkább az alsósok színdarabjára való felkészüléssel töltötte - OK, sok mást is csinált, de ez volt a legfontosabb. A tavalyi darabban nagyon jól érezte magát (Lajos király volt a Dzsungel könyvéből), ezért idén nem nagyon kellett győzködni, hogy elmenjen a válogatásra. Igazából csak azért egy kicsit, mert idén a Borsószem-királykisasszony musical változatát adták elő, és az – fiam értékítélete szerint – olyan lányos mese (őszintén szólva igaza van, szerintem sem a legjobb választás). De sikerült rábeszélnünk. Én azért is ragaszkodtam hozzá, hogy menjen el, mert a tavalyi szereplése alapján biztos voltam benne, hogy idén nagy szerepet fog kapni, ragyogott a színpadon (tavaly mindenki nagyon dicsérte). Igazam is volt, a herceg szerepét kapta meg, ami szerintem a darab főszerepe, bár arra kínosan vigyáztak, hogy ne legyen ez senkire sem kimondva. Mindesetre a stáblistán ő volt az első és ő volt az egyetlen, akinek szólója volt a darabban.

Mikor hazahozta a szövegkönyvet kicsit megszeppent, mert a tavalyihoz képest nagyon sok szövege volt. Szerencsére mikor egy hét múlva nem csak a saját, hanem az összes szereplő szövegét kívülről fújta, megnyugodott. Onnantól már csak a technikáján kellett csiszolni. Ez abból a szempontból nem volt könnyű, hogy Petinek korához képest nagyon mély hangja van, a zeneszerző pedig minden jel szerint azt gondolta, hogy a kisiskolások 4-5 oktáv szélességben (ez a jó kifejezés?) tudnak énekelni, a koloratúr szopránnal bezárólag. Kicsit küzdöttünk azzal, hogy sok esetben sokkal jobban hangzott volna, ha Peti lefelé megy egy stanzánál, de végül megoldotta. A darab idén is nagy sikert aratott, Peti nagyszerűen megállta a helyét és idén is nagyon élvezte az egészet. (Aki esetleg meg akarja nézni - https://www.youtube.com/watch?v=8K71Xmq7ui0 . Kicsit hosszú, ezért a betöltés eltart egy ideig. Peti szólója 10:07-nél kezdődik) Az biztos, annyit elértünk, a fiam nem ijed meg a színpadtól. Itt minden évben van úgynevezett ENSZ nap, amikor az összes alsós összegyűlik és minden országból egy valaki anyanyelvén és angolul békét kíván a világnak és az iskolának. Mivel magyar-magyar család csak mi vagyunk a suliban (van még egy svéd-magyar, egy svájci-magyar, meg egy amerikai-magyar), ezért idén megint Peti mondhatta ezt el. Az eseményre aki tud, kiöltözik. Idén sikerült szerezni neki egy díszes szűrt az itteni magyar intézetből. Olyan nagyon-nagyon-nagyon hímzettet. Na, azóta akivel csak találkozunk az iskolában, mindenki megemlíti/megkérdezi, hogy "ugye az én fiam volt az, aki olyan hangosan és talpraesetten mondta el a szövegét?" Mert nem csak bement, hanem be vonult és „viselte” a ruhát a színpadon.

A második szemeszterben Peti focira és krikettre iratkozott be, így most három nap is sportol az iskolában.

Lányaim szintén a színházzal voltak leginkább elfoglalva. A felsősök minden évben két darabot adnak elő. Csilla és Kriszti már tavaly is részt vettek ezekben. Az elsőben ügyelők voltak mindketten (mert abban a félévben színháztechnika volt az egyik órájuk), a másodikban Kriszti a tánckarban volt, Csilla pedig újra ügyelőként tevékenykedett. Idén is ez volt a felosztás. Mindketten nagyon élvezték és a mostani előadás évek óta a legsikeresebb volt. Egy egészen összetett produkció volt, videókkal, PowerPoint bemutatókkal fűszerezve. Ez leginkább Csillát dicséri, mert ügyelőként neki kellett biztosítani, hogy minden összeálljon. Kriszti pedig a táncosok között remekelt. Nagyon sokat dolgoztak a sikerért - heti három próba - gratulálok nekik, de az is látszott, hogy nagyon élvezik az egészet. Az előadás után jó három órát buliztak.

Volt a darabban egy olyan táncbetét, amely simán elment volna bármelyik Delhi művészeti fesztiválon is. Láttunk már eleget, így igazán tudhatjuk. A legutóbb éppen egy magyar énekesnő előadására mentünk el, aki egy klasszikus gitár kíséretében adott elő magyar nótákat. Bár ők sem voltak a legjobbak (külön-külön biztos szuperek, de a klasszikus gitár egyértelműen nem passzol a magyar nótához – vagy csak mi még nem vagyunk eléggé kifinomultak és érettek) de ami tényleg elkeserítő volt, előttük egy dél-afrikai tánccsoport lépett fel. Sajnos mi korán érkeztünk (jó 40 perc késéssel ahhoz képest, mikor az énekesnőnek el kellett volna kezdeni) ezért a táncosok utolsó két számát is megnézhettük. Nos, a III. kerületi művház amatőr tehetségkutatóján, vagy az Áldás Utcai Általános Iskola kétévente megrendezésre kerülő gáláján talán tapsoltunk volna nekik, de egy nívósnak beharangozott kortárs művészeti fesztiválon biztosan nem.

A lányoknak sajnos ebben a félévben nem maradt idejük a sportra. Úszni mentek volna, de a színházi próbák és az edzések sokszor ütköztek és a magyar tananyag tanulása mellett a két dolog már biztosan nem ment volna, maradt a színdarab. Nagyon elfoglaltak, mert az iskolában is elég sokat kell tanulniuk, ehhez még hozzáadódik, hogy a magyar anyaggal is haladni kell, minden nap nyolcig tanulnak és szombat-vasárnap is naponta 3-4 órát. Na ja, valamit - valamiért. Nekik sem fenékig tejfel itt lenni. De azért nagyon-nagyon jól érzik itt magukat.