Egy kényelmes, késői reggeli után továbbindultunk, hogy megnézhessük Sri Lanka úgynevezett „hegyvidékét” (hill country), melynek központja Kandy, de valójában attól délre kezdődik az igazán szép táj. A büszke kandy-i szingaléz királyság 3OO éven át ellenállt az európai hódítóknak, miközben a partvidékek mind betolakodók álozatai lettek. Végül az angoloknak sikerült elfoglalniuk, de csak 1816-ban. A táj gyönyörű: dús növényzettel benőtt hegyek, véget nem érő teaültetvények harsány zöldjével tarkítva, melyek még a szinte függőleges lejtőkön is megélnek. Csaknem minden „sarkon” vízesés ömlik a mély völgyekben futó patakokba. Az éghajlat egész évben a tavaszira emlékeztet (nekünk, otthon ez már inkább kora nyár): kellemes meleg nappal, hűs éjszaka. A hőmérséklet persze függ attól is, hogy a tegerszint felett mennyivel van a hely, ugyanis itt vannak 2OOO m feletti hegyek is, míg Kandy csak 5OO méteren van.

Mai úti célunk Nuwara Eliya volt, ami egy majdnem 19OO m magasan fekvő városka mintegy 8O km-re Kandytől. Ennek megfelelően kanyargós úton, szépen emelkedtünk a hegyek felé. Mondtuk a sofőrnek, hogy szeretnénk megállni a Rambada vízesésnél. Meg is álltunk valahol egy - egyébként szép - vízesésnél, de Paco erősködött, hogy az nem a Rambada, hiszen az jól láthatóan a másik hegyoldalban van, ahol jó ötven méter magasról zúdult le a víz a mélybe. Némi huzavona után Paco nyert, elmentünk ahhoz a hotelhez, amelytől a vízeséshez a Lonely Planet szerint menni kell (és egy nagy tábla is ki van téve az úton „Rambada Falls” felirattal, fényképpel a vízesésről - khm). A sofőr tiltakozása ellenére  (aki azt állította, hogy csak a szállóvendégek mehetnek le a hotelhez vezető úton. Na azért, hogy ezt bevegyük, ahhoz már túl régen vagyunk itt) szépen besétáltunk a hotelbe, átmentünk több nyitott, teraszos éttermén, melyeknek egytől egyig csodálatos panorámája volt egy széles völgyre és a végében zubogó vízesésre. Mi azt hittük, az a Rambada vízesés, amíg Peti fel nem kiáltott: „itt is van egy vízesés”. Ugyanis a Rambada szinte közvetlenül a hotel mellett zubogott alá a több mint 1OO méteres magasságból, csak ahogy mentünk a másik felé, nem volt a látóterünkben. Kiderült, ez ugyanannak a vízesésnek az alsóbb része amelyet az úton megállva egyszer már megnéztünk – azaz technikailag igaza volt a sofőrnek, csak annyit felejtett el mondani, hogy az igazán látványos része nem ott van ahol eredetileg megállt. Lementünk a sok lépcsőn, leültünk a káprázatos természeti csodával szemben, hogy kicsit csodálhasunk a kristáytiszta vízfüggönyt. Paco még be is mászott az egyik szélén a vízfüggöny mögé. Boldogan indultunk tovább.

Folytatódott a kanyargós út szigorúan folyamatosan felfelé. A táj mesebeli volt, minden, még a gyakorlatilag függőleges hegyszakaszok is növénnyel voltak benőve: a ciprusok, pálmák és egyéb fák sötétzöldje között mindenfelé a tea világoszöld „szőnyege” borította a hegyeket, völgyeket. Kb. 15OO méter felett helyenként teraszok voltak kialakítva, ott zöldségtermesztés folyt, ugyanis ilyen magasságban már megfelelően „hideg” és elegendő csapadék van a répához, káposztához. Itt esett le nekünk, hogy milyen jó is teát termelni, mert annak nem kellenek a teraszok, az megél bármilyen meredek hegyoldalon is. Más kérdés, hogy szedni nagyon nehéz lehet, nem is értem, hogyan tudnak a teaszedő nénik ilyen meredeken dolgozni.

Utunkat még egy helyen megszakítottuk, hogy megnézhessük az egyik teagyárat. Ott ismerős kép fogadott minket: ugyanolyan, amilyet már láttunk Keralában, Darjeelingben és Assamban is. A teakészítés technológiája ugyanis nem fejlődött szinte semmit az elmúlt 2 évszázad alatt, annyira nem, hogy szó szerint 1OO-2OO éves gépekkel dolgoznak. Sebaj, újra meghallgattuk, hogyan készül a tea, majd vettünk a helyi termékből.
Végül elértünk Nuwara Eliyába, ami 1889 méterrel a tengerszint felett egy (szintén duzzasztott) tó mellett fekszik, és az angolok kedvenc üdülőhelye volt a gyarmati időszakban, itt pihentek meg a nagy hőség elől. „Kis Angliának” is nevezik és először a mi tapasztalatunk alapján ez viszonylag helytálló is. Angol stílusú házak, zöld fű minden mennyiségben. Itt is sok a teraszos zöldségkert, az egész település állítólag azért futotta ki magát, mert itt lehetett epret és salátát termelni.

Mi a Hotel Glendower-ben lakunk, egy ránézésre favázas, fehérre festett faházban, tündéri kis kerttel. belülről is angolos a hotel, kicsit olyan Vaczak szálló jellegű, de szerencsére melegvíz van. Vacsorára bementünk a „city”-be, megint próbáltunk helyi kaját enni, nem sok sikerrel, de legalább jóllaktunk. A teljes sötétedés előtt még megnéztük a Hill Klubot, ahova csak klubtagok léphetnek be, megfelelő öltözetben. A turisták fogadását úgy oldották meg, hogy lehet napi tagságot is venni. Egy hamisítatlanul angol épület áll egy kisebb dombon, makulátlan kerttel körülvéve. Mégsem maradtunk még egy italra sem, mert az a bár, ahova zakó nélkül is be lehet menni, egy apró kis lyuk. De így is megérte megnézni, mert fantasztikus hangulata van. (Ez van az első képen a poszt elején)

Nem sokat fogunk tölteni a hotelünkben, mert holnap reggel fél hatkor indulunk tovább!