Korán reggeliztünk a hotelben, mert ma két látványosság is várt ránk. A reggeliről annyit, hogy a tea és a kávé itt is ugyanúgy teljesen egyforma színű volt mint Pinnewala-ban, a különbség csak annyi volt (itt is), hogy míg a tea bivaly erős, de elfogadható ízű, addig a kávé ihatatlan.

Elindulásunk előtt annyi jó hírt kaptunk, hogy egyik lakótársunk  - egy japán egyetemista – szeretne még egy éjszakát maradni, de nem volt már szoba a szállodában. Egy fél órás tárgyalás után megegyeztünk vele, hogy mi kiköltözünk az egyik szobából, ő kifizet 6600 rúpiát a szállodának, amelyből mi megkapunk 5000-et. Ennyivel beljebb vagyunk (mi nyolcezret fizettünk a szobáért).

Mai napunk első állomása Sigiriya volt. Geológia szempontból a Sigiriya szikla egy rég kialudt vulkán megkeményedett magmája, mely körül a természet mindent elerodált. Egyszerűbben fogalmazva, egy sík trópusi dzsungel közepén egyszer csak kiemelkedik egy hatalmas, 2oo m magas hasáb. Mind a szikla lábánál, mind pedig a tetején romok vannak. A helyi legenda szerint a VI. században Kassapa király rezidenciája és katonai támaszpontja volt ez a hely. A hivatalos elmélet szerint - melyet az archeológia kutatások is alátámasztanak - Sigiriya sohasem volt királyi lakhely, ugyanis buddhista kolostor volt már a Kassapa előtti időktől fogva. Ez az elmélet azonban nem érintette meg a helyieket, így az idegenvezetők a romokat mint egy királyi paolta részeit mutatják be ma is. Így én is. (Mennyivel jobban hangzik, hogy a király ült a trónuson,  nem egy egyszerű szerzetes meditált a kövön)

Két palota komplexum volt: egyik a szikla lábánál, ez volt a téli palota (a száraz évszakban), a másik a szikla legtetején, az volt a nyári palota. Fél év itt, fél év ott. A sziklát széles körben egy 6 méter mély vizesárok vette/veszi körbe. Krokodilok éltek benne illetve élnek benne állítólag ma is. Mi – szerencsére – csak egy termetes leguánt láttunk benne úszni. A téli palotához nagy vízi kertek tartoztak medencékkel, csatornákkal, kertekkel. Több forrás is tör itt elő a földből, azok vizét is mind felhasználták amellet, hogy természetesen az esővizet is gyűjtötték. A forások táplálták részben a szikla tetején lévő medencét és csatornákat is. Miután megnéztük a téli palotát, irány fel 12oo lépcsőt a szikla tetejére. Útközben megcsodáltunk egy nagy szikla mélyedésben számos freskót. Ide egy kis külön túra vezet, egy csigalépcső tetejére, ami egyszerre tériszonyos és klausztrofób. Óriási a mélység alattad, viszont egy vasketrecbe vagy bezárva, hogy ki ne ess. A bezártság érzetét enyhíti, hogy a vasrács sok helyen már hiányzik, de ez azonnal erősíti a tériszony érzését. Eredetileg sok száz kép volt, mára 18 maradt. Mind különböző nőket ábrázol – ázsiai, afrikai jellegűt – más-más arcformával, ékszerrel és ruhával – de azonos mellel (a festő preferenciája?). A vezetőnk szerint ezek a hölgyek mind Kassapa király háremének voltak a tagjai (a királynak a legenda szerint 5oo ágyasa volt), a modern elmélet szerint viszont Tara, a tantrikus buddhizmus egyik legfontosabb alakjának megjelenési formáit ábrázolják a freskók.

Egy gyakorlatilag függőleges falú sziklának a tetejére nem könnyű feljutni. Megoldották már a 4. században is, de el sem tudjuk képzelni hogyan (ez mondjuk abszolút a kolostor elméletet támasztja alá, sokkal plauzilisabb, hogy valamely isten miatt kockáztatták az életüket, mint bármilyen kedves vagy kegyetlen uralkodóért. Arról nem is beszélve, hogy bár rendkívül jól védhető hely a szikla teteje, a védőket kiéheztetni is egészen egyszerű, csak a lépcső alját kell megszállni. Ennek ellenére a helyeiek töretlenül és egységesen hisznek abban, hogy itt egy királyi palota volt). Kemény és bátorságpróbáló úton végül mi  is feljutottunk a szikla tetejére és hálát adtunk, hogy mi vaslépcsőkön mehettünk fel, nem pedig a korabeli bambusz állványokon vagy a még hajmeresztőbb úton, a sziklába vágott mélyedéseken. A végső "roham" megkezdéséhez anno az Oroszlánkapun kellett áthaladni, ebből mára már csak a körmök maradtak, a feljegyzések szerint nagyon meggyőző volt. A meredek úthoz hozzá kell még képzelni a hatalmas szelet is (egy kalapot a szemünk láttára tépett le a szél és fújta le a mélységbe).

A nyári palota is a télihez hasonló, medencével, trónszékkel, számtalan egyéb rommal – persze a hely korlátai miatt sokkal kisebb. A szikla tetejéről csodálatos panoráma nyílik a környékre: mindenfelé dús, trópusi erdők (ma rizsföldekkel tarkítva), távolabb látszik Polannaruwa (Sri Lanka egyik korábbi fővárosa) és Dambulla, valamint a modern Sigiriya új, nagy Buddha szobra. A hely varázsához hozzájárul az is, hogy a falakat, romokat zömmel moha fedi, ettől az egésznek nagyon elhagyatott hangulata van, mintha már a dzsungel része lenne – ez persze a szikla tetején kicsit képzavar - de jól mutat.

Visszaereszkedésünk után továbbindultunk Polonnaruwaba, mely kb másfél órára van. Egy útépítési szakaszt elkerülendő az út első részét szerencsénkre a dzsungelen átvezető hepe-hupás, inkább egysávos úton tettük meg. Láttunk rókát, mongúzt, sőt vadelefántot is, valamint a helyiek által a fákra épített kis házakat (kb dupla ágy méretűek) is, ahol az éjszakákat töltik, hogy biztonságban aludjanak az elefántoktól (legalábbis a söfőrünk ezt mondta).

Polonnaruwa 1OOO éve élénk kereskedelmi és vallási központ volt, Sri Lanka északi sík tájainak fővárosa. Igazság szerint elég ellentmondó dolgokat olvastunk a történelméről. (Sri Lankával foglalkozó orientalisztikusok segítségét kérném kideríteni mi is az igazság) Nekünk úgy tűnik a Dél-Indiából származó Chola dinasztia tette meg fővárosává, miután legyőzte a szingalézeket Anuradhapurában, az addigi fővárosban. Polonnaruwa stratégiailag jobban védhető helyen volt a dél-keletről veszélyeztető szingalézekkel szemben. Meg úgy tűnik, kevesebb moszkító is volt, mivel miután a szingaléz király végül elfoglalta, megtartotta fővárosnak. Nem jött be a számításuk, mert röpke pár év után a szingalézek elfoglalták Polonnaruwát. Az egymást követő királyok új palotákat, új  tanácstermeket, új fürdőket, új templomokat, új parkokat, új kolostorokat építtettek maguknak és alattvalóiknak egymással szomszédos területeken. Az egyik király még egy 25OO hektáros mesterséges tavat is kialakíttatott. Bár a város régi fénye ma már csak a történelemkönyvekből látszik, elég régészeti emlék van ahhoz, hogy viszonylag pontos elképzelés legyen arról, milyen is volt a fénykor. Mikor Polonnaruwaból elkerült a főváros, az épületeket lassan elkezdte átvenni az enyészet, benőtte őket a természet, de szerencsére a régészek kiásták, sőt meglepő módon a helyiek fel is „újították”. Igy ma egy viszonylag nagy, összefüggő területen, szépen kialakított gyalogutakon árnyas fák alatt sétálva megtekinthetők a romok.

A számtalan romról nem akarok részletesen írni. A legérdekesebbek talán a nagy (hét- illetve a 12-emeletes) paloták maradványai voltak, valamint a szent-fog templomok. Buddha halotti máglyájáról ugyanis megmentették egy fogát, amit később Sri Lankára csempésztek egy hercegnő hajában a IV. században. Ez a fog itt természetesen a legfontosabb vallási szent emlék. Az idők során azonban a hatalom jelképévé is vált: úgy tartották, akié a fog, azé a sziget. A fog nemcsak uralkodóról uralkodóra szállt, hanem városokat is váltott a történelem során – Sri Lankát egyébként többször is elhagyva – végül Kandyben lelt nyugalmat – de erről majd később.
A romkert mellett van az Archeológiai Múzeum, ami igen informatív és modelljeivel megeleveníti a látott romokat. Üdítően jól van kialakítva az egész, de azért a végére utolért bennünket az egész nap fáradtsága, és az utolsó termet már csak nagyon felületesen néztük meg. Elindultunk kajáldát keresni. Megint nem sok sikerrel. Nem részletezem, végül ugyanott ettünk mint tegnap, nagyjából ugyanazt. Ugyanott vettünk megint három sört, és most megint ezt iszogatjuk a teraszon.