Na de nem a különbségekről akartam ma írni, hanem pont arról ami, szerintem nagyon hasonló Indiában és otthon.

A közelmúltban elég sokat cikkeztek az újságok azzal kapcsolatban, hogy az indiai Tervhivatal milyen alacsonyan állapította meg a szegénységi küszöböt (napi 32 rúpia a városokban és 26 vidéken. Ez a mai árfolyamon 144 illetve 117 forint naponta). Ez nagy horderejű kérdés, mert sok segély és ellátás ehhez van kötve. Természetesen a cikkek túlnyomó többsége különbözően vehemensen, de lehúzta a keresztvizet a Tervhivatalról, hogy ennyiből nem lehet emberhez méltóan megélni még Indiában sem, és ennél lényegesen több szegény ember van. Ezzel nem lehet nem egyetérteni, elképzelhetetlen számomra, hogyan lehetne ennyiből megélni, még akkor sem, ha lakhatásra, közlekedésre és ruházkodásra nullát számolok - mint ahogy ez sokak esetében így van!!!, - biztosításról, orvosi ellátásról már nem is beszélve.

Egy cikk azonban nem ezt az általános véleményt szajkózta, hanem éppen értetlenségét fejezte ki, hogy a sok művelt (és nagy részben gazdag) ember csak most vette észre, hogy ennyi szegény ember él Indiában. Helyesen mutatott rá, az egyik első dolog, amit a külföldiek észrevesznek Indiában, az indiaiak általában mennyire nem törődnek a körülöttük levő szegénységgel. Ez tényleg nagyon szemet szúr mindenkinek. A cikkíró véleménye szerint az indiai társadalom és nemzet látványosan megbukott egy gondoskodó társadalom létrehozásában.

Itt érünk el ahhoz a ponthoz, ahol hasonlónak látom az indiai helyzetet a magyarhoz. Az indiaiak túlnyomó többsége ugyanis szinte kizárólag az államtól várja a szegények kezelését és a szegénység felszámolását. Szinte senki (tisztelet azon kivételeknek, akik persze itt is akadnak) nem érez felelősséget azért, hogy saját maga tegyen valamit embertársaiért. Sajnos ezt a nézőpontot a politikusok is erősítik, legtöbbjük csak az államot látja arra hivatottnak, hogy az ország társadalmi gondjait megoldja.

Szerintem ez nagyon hasonlít a magyar hozzáálláshoz. Nálunk is az a jellemző, hogy a problémáink megoldását az államtól várják az emberek. Úgy gondolom, nem kis részben a szocialista múltnak köszönhető ez. Az állam mindenhatóságának elve még mindig a legtöbb indiai és magyar emberben benne van, mert mindkét ország jó negyven évig a központi tervgazdálkodás markaiban vergődött. Sőt ha még korábbi időszakokra nézünk vissza, nálunk a földesúr, Indiában a maharadzsa volt élet és halál ura.

Egy másik hír a napokból egészen plasztikusan alátámasztja az indiaiak közömbösségét. Itt Indiában is működnek SOS Gyermekfalvak (mint amilyen nálunk is van Battonyán, Kecskeméten, Kőszegen, Szegeden és Lajosmizsén). Ezeket 80%-ban külföldi adományokból tartották fent. Ez azért jelent most problémát, mert egyrészt a gazdasági válság, másrészt India jó növekedési adatainak, harmadrészt az indiai szuper-gazdagok hivalkodó életmódjának hatására a külföldi adományok drasztikusan visszaestek. A hírekben állandóan csak azt lehet hallani India milyen gyorsan fejlődik, a válság ellenére milyen fantasztikus gazdasági növekedést produkál. Ráadásul időről-időre megjelenik egy-egy hír arról mit vásároltak fel az indiaiak, vagy milyen észbontóan pazarlóak a mai gazdagok itt (lsd. Mukesh Ambani egymilliárd dolláros családi háza). Az amerikai, angol, német állampolgár meg azt gondolja magában: „a fenébe, minek segítsek én a nyomorgó indiaiakon, ha ennyire jól megy nekik. Húzzák ki a trutyiból magukat ők”, és nem adja oda a 10 dollárt, fontot, eurót amelyet eddig adakozott. Az SOS Gyermekfalu itteni szervezete most elég nehéz helyzetben van, mert az biztos, hirtelen nem fogja tudni pótolni indiai forrásból a kiesett bevételeket.