Visszajöttünk Delhibe immár a harmadik évünkre. Nem így terveztük eredetileg, de végül így alakult (Nem megyek a részletekbe, legtöbben úgyis tudjátok már miért, akik nem, azoknak legyen elegendő annyi, hogy szívesen maradtunk). Már tavaly is egész más volt visszajönni, de most már tényleg „haza” jöttünk ide is. Nagyon furcsa ez a kétlakiság, most tényleg két majdnem egyenértékű otthonunk van. Persze tudjuk, hogy az igazi otthon Budapesten van, de ha az ember két évet tölt el valahol, akkor nem tudja elkerülni, hogy azt is az otthonának tekintse (Olvastam régebben egy könyvet, amely az első világháború után munkatáborban rekedt hadifoglyokról szólt. Mikor több év után végre haza tudtak menni, őket magukat is rendkívül meglepte, hogy megsiratták a tábort, ahol addig voltak. Pedig képzelhetitek, milyen rossz soruk volt ott. Mégis, éveken keresztül az volt a hajlékuk, az életük része lett, nem tudtak könnyek nélkül elszabadulni. Ehhez képest nekünk sokkal jobb dolgunk van, mert jól érezzük magunkat itt.) Nem véletlenül szaladt ki a szánkon Pesten a beszélgetések során, hogy „nálunk Delhiben”. Mert most már egy kicsit ez is a miénk.

Ugyanakkor, most az az érzés is megvan bennünk, mintha egy nagyon hosszú nyaralásra érkeztünk vissza. A lakás, ahol lakunk nem olyan, mint amilyenre mi berendeznénk, de azért erre a „kis időre” lakható. Pont, mint amikor a nyaralás során a szállás nem éppen ötcsillagos, de a szabi idejére az ember szívesen elviseli. Hozzájárul persze ehhez jelenleg a 30-35 fokos hőmérséklet és a 80-90%-os páratartalom. Ilyen körülmények között eddig csak szabadságon voltunk! Minden alkalommal mikor kilépünk az ajtón (bárhonnan, mert mindenütt van légkondi), olyan mintha arcon csapnának egy puha, meleg, vizes törölközővel. Mi imádjuk. Mint anno a legszebb napjainkon a Maldív-szigeteken.

Na meg biztos segít a 33 fokos vizű medence (nem elírás), amelynek partján szabadidőnk egy részét töltjük. Ez már termálvíz hőmérséklet. Én meg ebben úszom harminc percet reggelenként. Érdekes élmény, de kellemesnek nem mondanám, simán izzadok a vízben. Az úszás után jó hideg vízzel lezuhanyzom, de még fél óra múlva is csorog rólam az izzadtság, még a légkondicionált szobában is. Csak ezután lehet felöltözni, különben az ingem egyből vizes lesz. Ez persze napközben sokszor megtörténik, mert a párás melegben percek alatt átizzadja az ember bármi is van rajta. Most ráadásul sikerült a ló túloldalára átesni az irodában. Eddig mindig megfagytam, mert állandóan ment a légkondi az egyik munkatársnőnk miatt. Most viszont a jelenlegi főnök mindig kikapcsolja. Persze teheti, neki van saját split klímája, könnyen tudja szabályozni a hőmérsékletet. Szóval most jó meleg van az irodámban, olyan 30 fok körül – ez persze még mindig hűvösebb, mint kint. De azért meleg.

Az otthon töltött időnket rendkívül zsúfoltan éltük meg, nem is sikerült találkoznunk egy csomó emberrel, akikkel egyébként nagyon szerettünk volna. Pedig szerencsére barátaink és rokonaink annyira rugalmasak voltak amennyire csak lehet (ennyi előnye megvan annak, ha valaki nincs otthon, sokkal többet megtesz mindenki azért, hogy találkozhasson velünk), többekkel például reggelire találkoztunk, mert csak akkor volt időnk. Nagyon hálásak vagyunk ezért, igazán jól esett. De így sem fért bele mindenki. Szinte mindenkivel úgy éreztük magunkat, mintha két hónapja láttuk volna egymást utoljára. Nagy szerencsénk volt, mert a Húsvét és emiatt a Pünkösd nagyon későre esett (az elméleti legkésőbbnél egy nappal volt korábban). Egyetemen megismert barátaink jó része a pünkösdi hétvégén minden évben összejön (kb. 15 család gyerekestül – 50-60 ember). Idén mi is el tudtunk menni, mert június elején volt Pünkösd. Egészen szürreális volt részt venni ezen a rendezvényen, mintha el sem mentünk volna. Sőt, az igazat megvallva mintha még mindig egyetemisták lennénk (főleg mikor a gyerekek már eltűntek és nem emlékeztettek minket a korunkra!!!) Mint ahogy Hugh Grant mondja Julia Robertsnek a Notting Hill-ben (magyarul Sztárom a párom) miután a hollywoodi sztárt játszó Julia felmegy a lepukkant könyvkereskedést vezető Hugh lakására pólót cserélni: Surreal, but nice. Egyébként a gyerekeink is nagyon élvezték a hétvégét, végül is olyanokkal voltak együtt akiket születésük óta ismernek (vagy a saját, vagy a náluk fiatalabb születése óta).

Idén az Air France-szel (szal?) utaztunk ide Delhibe. Az egyetlen indok, amiért őket választottuk – 30 kiló helyett 64 kilót lehet náluk feladni fejenként. Ez a mi esetünkben 170 kiló plusz. Ez nagyon sokat fog számítani mikor hazaköltözünk (a jegyet oda-vissza veszi meg a Külügy, ezért kellett ide is velük jönni). Mert egyébként sokkal jobban megérné „irányba” repülni, mondjuk Isztambul felé, ahogy tavaly jöttünk. De így inkább vállaltuk a plusz 3-4 óra repülést. Kicsit izgultunk, mert Párizsban (ahol korábban már eltűnt egy csomagunk, amelyet csak három nap múlva láttunk viszont) mindössze 70 perc csatlakozási időnk volt. Becsületére legyen mondva a franciáknak, minden csomagunk időben és épségben megérkezett (külön köszönet itt a Budapest Airport Chief Operating Officerjének, aki közbenjárt az érdekünkben a franciáknál). Pedig a nagy súlyt kihasználva hoztunk másfél karton sört (itt, ahogy emlékeztek  talán, mosogatólé minőségű söröket lehet kapni aranyáron most is egy ilyen Tuborgot iszom – pfuj!), jó 40 kiló pipere cuccot (tusfürdő, fogkrém, betét – mindent, ami itt nem, vagy megint csak aranyáron kapható), sőt még 12 üveg frissen befőzött baracklevárt is. De még így is csak 211 kilóval utaztunk. Persze, mert ötünk ruhái két közepes bőröndben elfértek, nem is azokra volt ráragasztva a „30 kiló” matrica!

Végül nagyon bántuk, hogy csak ilyen rövid időnk volt Párizsban, mert így csak 15 percet tölthettünk a business váróban. Pedig a csokis croissant felséges volt. Ebből mindannyian fogyasztottunk. A francia pezsgőt és az Armagnacot már csak Zsuzsi meg én ittuk, de azok is zseniálisak voltak. Szerencsére a gépen is volt mindkettő. Kb. két óra repülés és az előételnek felszolgált egészen kiváló libamáj után, száraz francia pezsgőt kortyolgatva, egy Natalie Portman filmet (No Strings Attached – ennek nem tudom a magyar címét) nézegetve egy marha kényelmes, ággyá alakítható fotelben konstatáltam is – van ennél rosszabb módja is eltölteni az időt. Ennek örömére a film után el is aludtam. Sajnos voltam olyan láma, hogy Pink Floyd „Dark Side of the Moon” lemezére tettem ezt (mert kb. 500 album közül lehetett választani). Miért is volt ez hiba? Na, ezt most nem árulom el, kommentben megírhatja mindenki, aki ismeri a lemezt. Aki nem, az sürgősen hallgassa meg, a könnyűzenei történelem egyik legjobb teljesítménye, az első 10 legjobb albumban biztosan benne van. (A fiataloknak külön útmutató, legalább 4-5x meg kell hallgatni, csak akkor kezdi értékelni az ember, de onnantól nagyon jó!!! Persze, tudom, a mai mindentazonnalnemtudokvárni világban a könnyen emészthető Mizu megy, de higgyétek el, néha megéri egy kis időt áldozni a zenére.)

Itt kint elég sok minden változott, nagykövetünk hazament (ezt tudtuk, nem is maradtunk volna, ha ő marad), lejárt a katonai attasé küldetése és hazahívták a konzult is (ezt nem tudtuk). Az utóbbi azt jelenti, hogy nem csak a szabadság idejére, hanem jó néhány hónapig konzul (is) leszek, amíg nem sikerül kiválasztani otthon egy új konzult. Lassan mi leszünk itt a tapasztalt „öregek”, a nagykövetségen dolgozók nagy része kicserélődött az idén.

Gyerekeink nagy izgalommal várják a jövő hétfőt, amikor végre elindult az iskola. Nagy öröm szülőként azt hallani a gyerekektől, hogy alig várják már a becsengetést. Szeretnek ide járni a gyerekek. Nem véletlenül, én is szívesen jártam volna egy ilyen iskolába.