A múlt pénteken hivatalosan véget ért a monszun. Megírta az újság is, hogy a Pakisztán feletti anticiklon hatására a nedves légtömegek elhagyták Észak-Indiát. Delhiben már másfél hete nem esett, ezért a helyi meteorológiai intézet bejelentette: a monszunnak vége. Nehéz otthonról elképzelni mennyire sokat jelent itt a monszun fogalma, mert nálunk nincs olyan időjárási jelenség, amely évről-évre, monoton rendszerességgel alapvetően befolyásolja az egész ország életét. Itt pedig  van, mert Észak-Indiában termelik meg az itt lakó 1,2 milliárd ember élelmének jelentős részét, igazából az alapvető élelmiszerek tekintetében a rizsen kívül mindent (még abból is sokat). Ezért aztán ha itt nem esik elég eső, akkor nincs elég élelem. Most még lehet rajta segíteni importtal, de a történelem nagy részében, ha rossz volt a monszun, a nép éhen halt. Nem csoda, hogy a monszun az egész társadalmat, a kultúrát, a művészeteket, de még a politikát is áthatja (a Parlamentnek épp most ért véget a „monszun” ülésszaka). Mindenki nagyon várja, aztán mindenki várja, hogy vége legyen.

Májusban-júniusban olyan elképesztően meleg van itt a Gangszesz völgyében, mintha egy gigantikus kemencében ülnénk, amelybe egy különösen hatalmas és gonosz vasorrú bába helyezett el minket. 42 fok felett már égeti az ember arcát a levegő, és május folyamán ennél még 5-7 fokkal melegebb is szokott lenni. Érthető, hogy mindenki várja az enyhet adó esőt. Hozzáteszem, az enyhülés azt jelenti, hogy 32-36 fokra lehűl a levegő és mikor pont esik, akkor csak 28-30 fok van.  De a 48-hoz képest az is 15-20 fok különbség. Aztán szeptember közepére már mindenkinek elege van a 80-90%-os páratartalomból, hogy nem szárad meg semmi, az ember egy ültő helyében is megizzad, minden nyirkos, a könyvek borítója felpöndörödik a nedvességtől, na és persze abból, hogy mikor leszakad az ég, a közlekedés akár egy napra is megáll a városban. A csatornák ugyanis (egészen minimális kivétellel) sehol nem bírják az özönvíz-szerű terhelést és mindenütt áll a víz. A város családi házas körzetében (ahol 2-3 millió dollárba kerül egy ház), nincs is csatorna, és olyan rosszak az utak, hogy teljesen lehetetlen közlekedni. Esni pedig sokat esik, ezért a közlekedési problémák mindennaposak. Így már mindenki várja, álljon el végre az eső.

Így visszaolvasva elég csapongó lett ez a poszt ezért talán belefér még egy kis elmélkedés az indiai politikai életet az elmúlt hónapokban a leginkább izgalomban tartó éhségsztrájkról. Az éhségsztrájkot Gandhi emelte a politikai élet részévé, azóta sokan és sokszor használják illetve használják ki ezt az eszközt. Most is van négy olyan aktivista, aki már több éve éhségsztrájkol, őket intravénásan táplálják. Róluk nem is tudtunk, annyira marginális figurák. Viszont egy 70 feletti politikai aktivista, Anna Hazare (nevével ellentétben férfi) óriási publicitást kapott 12 napos éhségsztrájkjával, amelyet a korrupcióellenes törvény gyorsított elfogadása miatt indított. Persze közben megjött az étvágya (kinek ne jönne meg mikor nem eszik) és a kormánnyal való tárgyalások során egyéb követeléseket is megfogalmazott. Óriási média felhajtás volt körülötte, és Delhiben mindennaposak voltak a 150-200ezres tüntetések. Én nem is jutottam el a holland nagykövet egyik fogadására, mert ő a miniszterelnök közelében lakik, és az egész környék el volt zárva a tüntetők miatt. Elindultam, de miután 35 perc alatt 200 métert tettünk meg, inkább visszafordultam.