Utunkat egy három óra 10 perces repülőúttal kezdtük, szerencsére a Jet Airways jó fél éve elindította Sri lankai járatát, ezért megfizethető volt a jegy. Egy vadi új Boeinggel repültünk, nagyon dizájnos és kényelmes. A reptéren egy luxus-kisbusz várt minket, amely a közel két hét alatt végig velünk lesz. Teljesen meg vagyunk elégedve vele, hat hatalmas, dönthető plüss fotelben terpeszkedhetünk kedvünkre. Illetve heverészhetnénk, ha a csomagtartó nem lenne olyan apró, hogy bőröndjeink egy részét nem kellene az üléseken tartani. De nem baj, mert az utolsó sor úgyis a hátsó kerekek mögött van, és annyira ráz, hogy huzamosabb utat úgysem lehet rajta megtenni. Legalábbis a Sri lankai minőségű utakon egyáltalán nem. Ezért én végül a vezető mellett ülök, ahol sajnos nem fotel van, hanem rendes ülés.

 

A leszállás után egyből Sri Lanka egyik turista látványosságához indultunk, a pinnewalai elefánt menhelyre. Itt sérült vagy elárvult elefántokat rehabilitálnak, a turisták legnagyobb örömére. Az egyenlítőhöz ennyire közel hat óra után nagyon hamar besötétedik, ezért utunk nagyobb részét sötétben tettük meg, kb. 40 kilométeres átlagsebességgel. Ez hol annak köszönhető, hogy az út minősíthetetlenül rossz, hol pedig annak, hogy óriási a forgalom. A kettő persze összefügg, a jobb utakon nagyon sokan vannak, a másodrendűeken (értsd: másfél sáv kátyú, mutatóban néhány folt gyűrött aszfalttal) persze kevesebben, de ott sem lehet haladni. A közlekedés tehát nagyjából olyan, mint Indiában. A rossz oldalon vezetnek, ahol lehet – és ahol nem lehet – előznek, besorolnak harmadiknak egy sávba, nulla távolságot tartanak két jármű között. Viszont egyáltalán nem dudálnak. Senki. És szembe sem jön senki a mi sávunkban. Sőt se elefánt, sem teve, de még tehén sincs az úton. Mindezek ellenére csak csigatempóban lehet haladni, a tegnapra rendelt 80 kilométert kicsit több mint két óra alatt tettük meg.

Megérkezvén Pinnewalába a helyiek nem hagytak semmi kétséget afelől, mire is épült a városka/falu. A hotelek és vendéglők elnevezései szinte kivétel nélkül tartalmazták az „elefánt” szót. Elefánt Park, Elefánt Kilátás, Elefánt Udvar, Elefánt Öböl, Elefánt Gázló,  és még vagy 20 másik, amire már most sem emlékszem. Mi az Elefánt Öböl hotelben laktunk, mely - mint ma reggel kiderült - egy folyó mellett helyezkedik el. Elfoglaltuk egyszerű, de tiszta szobáinkat, megettük a maradék sonkás szendvicseinket (sehova nem indulunk el vésztartalék nélkül) meg a magunkkal hozott néhány szaloncukrot (ezúton is köszönet mindenkinek, aki fáradságot nem kímélve küldött nekünk egy kis hazait, soha ennyi szaloncukrunk nem volt még!!!), és nyugovóra tértünk.

Ma reggel a folyóra néző teraszon elfogyasztott reggeli után elmentünk az elefánt-menhelyre. Itt szigorú menetrend szerint etetik, fürdetik, etetik, fürdetik, majd megint etetik a rászoruló elefántokat. Mint már korábbról tudjátok az elefánt egy bazi nagy állat. A nagy méretét csak akkor tudja elérni és fenntartani, ha nagyon sokat eszik. Ennek megfelelően a belépő nagyon-nagyon  borsos áron van (tényleg, ehhez képest otthon az Állatkerti családi belépő olcsónak tűnik) – valamiből fedezni kell a sok-sok takarmányt. Ezért cserébe viszont egy egész csorda elefántot lehet egészen közelről megfigyelni. Persze amikor olyan közel kerültünk, hogy meg lehetett volna valamelyik borjat simogatni, hirtelen megjelent egy gondozó és elhajtott vagy minket, vagy az elefántot. A „photo opportunity” ugyanis csak baksis ellenében jár. Ebből (is) tudhattunk, hogy az itteniek valójában azért csak indiaiak.

Nekünk úgy tűnt, az elefántok szaporodnak is a menhelyen, mert sok egészen apró is volt, melyek – mikor nem egymással dulakodtak – állandóan az anyjuk körül sündörögtek. Az etetés abból állt, hogy egy vagonnyi faágra ráhajtották a csordát, amely nagy élvezettel fogyasztotta a kalóriaszegény táplálékot. Ebből bizony irdatlan mennyiséget meg kell enni, hogy valami akkorára tudjon nőni, mint az elefánt. Jó egy órán keresztül néztük a hatalmas állatokat pár lépés távolságból, akik egy idő után nagy trombitálások közepette elkezdtek a vezérnőstény körül gyülekezni. Ebből tudhattuk, viszik a csordát fürdeni a folyóhoz (no meg azt is, hogy nem lenne életbiztosítás egy elefántcsordának még akár a szélére sem kerülni). A vonulás nagyon mókás, mert át kell menniük a főúton, majd egy boltokkal telerakott szűk sikátoron keresztül vonulnak le a folyóhoz, ahova természetesen csak jegy ellenében lehet ilyenkor lemenni. A nagyobb bikákat külön terelték, mindegyik mellett egy gondozó vonult, és a vezérnősténnyel együtt külön helyen is fürödtek. Mint kiderült, erre nekünk nem kellet volna jegy, mert a fürdetés pontosan a hotelünk terasza előtt volt. Ez a programpont két órát tart, és nekünk furcsa volt, hogy az állatok nem pancsolnak annyira, mint ahogyan azt a természetfilmekben láthatjuk. A nagy többség csak álldogált a vízben. Lehet, hogy amiatt van, mert naponta kétszer jönnek a folyóhoz, már nem hatja meg őket a víz. A kicsik azért bele-bele merültek a vízbe, a legnagyobbakat meg a gondozók fektették az oldalukra, majd locsolták rájuk a vizet. Szépen kivártuk, amíg visszaterelték az elefántokat, aztán elhagytuk a hotelt. Ebben segítségünkre volt, hogy az utazási iroda nem fizette ki a számlát, ezt jó fél órát tartott tisztázni.

Következő állomásunk Dambulla volt, ahol az i.e. I. sz. óta buddhista barlangtemplomok vannak. Mint minden rendes lakott barlang (gondoljatok csak a Baradla-lyukra), ez is egy sziklafalban van, ennek következtében jó sok lépcsőn kell felmászni. A barlangok inkább hasadékok, melyek mennyezetének és falainak minden négyzetcentiméterét befestették, telerakták egyformának tűnő Buddha szobrokkal és egy fekvő Buddhával. Volt, amelyikben csak a fekvő Buddha fért el. Nem akarom megsérteni a buddhistákat, de nekem nem fogta meg a fantáziámat a barlangtemplomok díszítése. Rendkívül repetitív, minden szobor és minden Buddha festmény egyformának tűnik. Mindenesetre becsülendő teljesítmény. A hasadékokat falakkal zárták le – ettől lesznek barlang-szerűek – és eléjük még egy takaros kis tornácot is építettek, mely az itteni divatnak megfelelően fehérre van meszelve.

Sajnos a hegy lábához japán adományokból építettek egy új templomot is, egy óriási aranyozott Buddha szoborral. Ez a templom a világ egyik legnagyobb giccse, ijesztően néz ki. Szegény japánok biztosan bánják már, hogy ennyit adakoztak. Egyébként Sri Lankán nagyon sok minden japán adomány, például az ország jelenlegi parlamentje, a TV és rádió épülete és a legnagyobb kórház is. A kevés buddhista ország (ha jól tudom Japánon, Thaiföld, Kambodzsa és Laosz a többi) egyikeként nagyon sok japán pénz áramlik ide. Az új templomba nem mertünk bemenni, ezért inkább elindultunk szállásunk felé.

Ott kiderült, az Agoda nemzetközi internetes foglalási rendszeren keresztül sikerült két családi szobát foglalnunk, amelyben nem hogy 5-en, de 8-an is elfértünk volna. Hasztalan próbáltuk lemondani a szobát (már egyben is bőven elfértünk volna), a tulaj nem volt nagyon segítőkész. Pedig itt az isten háta mögött ezért a színvonalért a USD 70/éjszaka/szoba soknak tűnik. Ha öten alhatnánk ennyiért, az jó ár lenne, de ezt nem sikerült elérnünk. Cserébe rögtön megérkezésünk után láthattunk egy jó fél méteres varánuszt, amint mindhiába próbált átmászni a falon. Szegény a közepéről mindig visszapottyant. Később egy mongúz kutatott a fűben tőlünk kb. tíz méternyire.

A rövid és teljesen eredménytelen tárgyalás után elindultunk vacsorázni. Ez nem volt egyszerű, mert olyan helyen akartunk enni, ahol a helyiek szoktak. Több helyen is próbálkoztunk, de sokáig sehol nem találtunk étkezési lehetőséget. Hol a választék nem tetszett (kétféle fonnyadt, bő olajban előresütött tekercs), hol nem volt még vacsora, az egyik helyen pedig kiderült, csak a szálloda vendégeit szolgálják ki. A legnagyobb problémánk azonban az volt, hogy sehol nem voltak vendégek. Márpedig itt Ázsiában hatványozottan igaz az örök érvényű igazság, hogy csak forgalmas helyen érdemes enni. Ott legalább biztosan friss a kaja. Végül visszamentünk Dambullába. Mint kiderült, ez nagyon jó döntés volt, mert egy szuper helyen ettünk, abszolút helyi kajákat (rajtunk kívül nem volt fehér ember a vendégek között). Plain hoppert (palacsintatészta-szerűségből készül kosár formájú étel – ilyen edényben sütik, azért kosár a formája) és khottát (apróra vágott roti tészta és apróra vágott sült zöldség mindenféle fűszerekkel, melyeknek nagy része csili) ettünk kétféle szósszal. A két szószról nem tudtuk eldönteni melyik csíp jobban, mindkettő csípőssége felülről súrolta az ehetőség határát, pedig mi már nagyon edzettek vagyunk. De nagyon finom volt minden, és öten sikerült kétezer forintnak megfelelő rúpiát fizetnünk, melynek a negyede a megivott két liter kóla volt.

Visszafelé vettünk három sört (sajnos itt is méregdrágán adják a legjobb esetben is csak gyenge közepesnek mondható söröket), és most ezt iszogatjuk a szobáink közös teraszán, amely akkora, hogy egy 30 fős társaság simán elférne, de a nyolc fekvőhelyre valami miatt csak négy széket szavazott meg a helyi vezetés. Mindegy, nekem meg Zsuzsinak elég, a gyerekek bent olvasnak az ágyban. Ennyit mára, holnap újra jelentkezünk.