Nem is fogok megpróbálni elfogulatlanul írni Kolkatáról, vagyis inkább Kalkuttáról, mert az úgysem sikerülne. Mégis ajánlom, hogy olvassátok el a posztot, mert azt nagyon kétlem, hogy bárki el fog jutni Kalkuttába. Legalábbis azt tanácsolom mindenkinek, hogy nagy ívben kerülje el a várost. Hacsak nincs valami egészen halaszthatatlan dolgotok itt, nincs értelme idejönni. Mint turista, nulla. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a három nap alatt összesen nem több mint 10 fehér turistával találkoztunk. Pedig tényleg a legkiemeltebb látványosságoknál jártunk. Azaz mások is nagyon jól tudják, nem érdemes Kalkuttába utazni.

Ugyanúgy mint Bombay, Kalkutta is az angolok kreálmánya, 300 évvel ezelőtt még egy koszos kis halászfalu volt, ahol az emberek tehénszarral tapasztott vályogviskóikban próbálták elkerülni az Anopheles szúnyog csípéseit. Aztán a Kelet-Indiai társaság egyik alkalmazottja úgy vélte, ez jól védhető hely lenne egy új kereskedelmi helyőrség elhelyezésére, és kibérelték a területet a helyi nawab-tól, aki némi katonai erőszaktól való félelmében nem tiltakozott. Ezzel kezdetét vette Kalkutta rendkívül gyors virágzása, ami sok vargabetűvel a mai 15 milliós megacityben kulminálódott.  Az eredeti lakosságot nullának feltételezve – a 15 milliós adat erős becslés jellegét tekintve szerintem nem alaptalan (szinte biztosan laknak annyival többen mint 15 millió, mint ahányan 1690-ben az alapításkor összesen laktak itt) - ez éves szinten 46.875-ös növekedés. Ez azt jelenti, hogy 320 éven keresztül, minden évben egy Hódmezővásárhely nagyságú várossal NŐTT Kalkutta. Álljunk meg egy pillanatra, és élvezzük ki ezeket számokat . Az alapításkor nálunk még török uralom van, azóta minden évben egy megyei jogú várossal növekedett Kalkutta és most kb. annyian laknak ott mint a teljes magyar nemzet. Még egy számunkra felfoghatatlan, de valós adat (még ha valójában nem is ilyen lineárisan történt).

Mi eredetileg egy és fél napot akartunk tölteni itt, de a Szunderbansz (vagy Szundarbansz) nemzeti parkba végül nem jutottunk el. Talán nem is baj, mert úgyis voltak fenntartásaink azzal kapcsolatban, érdemes-e 5-6 órát utaznunk (egy irányban) azért, hogy egy mangrove mocsárban hajózzunk kétszer két órát fejenként húszezer forintért – még akkor is, ha ez a világ legnagyobb mangrove mocsara. Lényeg a lényeg, Kalkuttában ragadtunk. Két és fél dolog miatt mondom, hogy nem bántuk meg:

1.       Kényszerűségből jártunk olyan helyeken, ahol eddig még soha, pedig már technikailag majdnem két éve vagyunk Indiában

2.       Zseniális helyen laktunk

+ fél. Láttuk a világ legnagyobb Banyan-fáját, ami elképzelhető, hogy összességében is a legnagyobb fa a világon

Mielőtt nekikezdenék Kalkutta rendkívül kevés látnivalójának felsorolásához, néhány szóban a fentiekről.

1.       Mivel nagyon sok időnk volt, ezért elég sok „látványosságot” megnéztünk, és ahova lehetett gyalog mentünk, mivel tényleg nem kellet sietni. Ennek következtében valóban megtapasztalhattuk milyen Kalkutta. Büdös, koszos, kaotikus, és mindenekfelett HANGOS. Szerintem az itt lakóknak permanens halláskárosodásuk van. Olyan mértékű zajszennyezés van a forgalom miatt, hogy az már biztosan egészségromboló. Helyenként kétszer nyolc sávban hömpölyögnek egymással szemben a semmilyen környezetvédelmi normát nem teljesítő járművek. Már elég jól akklimatizálódtunk Indiához, de azért itt néha megszeppentünk.
A nagy forgalmon kívül bolyongásaink elvittek néhány olyan helyre, ahol szerintem fehér ember ritkán jár. Nos, itt megtapasztalhattuk az igazi Indiát, ahol a nyilvános vizeldének a kivezetése egyszerűen a járda mellé folyik, (még mindig nem tudom a nők hol pisilnek, mert ezek mind szigorúan férfiaknak vannak kialakítva – lehet hogy ők ozmózis útján szabadulnak meg a fölös víztől) ahol a végtelenül koszos vízben mosogatják az utcai étkezdék fémedényeit, ahol teljes családok alszanak fényes nappal az utcán, ahol teljesen felöltözve fürdenek az utcai csapnál a nők, ahol a szemétlerakó-hely egyszerűen az utca jobb oldala. Szóval egy kicsit megtapasztaltuk azt a városi Indiát, amelyet eddig nagy ívben elkerültünk.
Nem véletlenül. Nem nekünk való. De így legalább láttuk. Elég is volt, többször nem kérünk belőle. Ezen a helyen megemelem a kalapom a gyerekeim és a feleségem előtt, akik minden zokszó nélkül léptek át a döglött galambokon és patkányokon (nem túlzás!!!), az alvó koldusokon és az emberi melléktermékek teljes skáláján. Ahogy szoktam mondani nekik, ennél rosszabb helyre NAGYON nehezen fogja őket vetni az élet - mert nem nagyon van. (adja az isten, hogy soha).

2.       Legnagyobb szerencsénkre egy zseniális szállást sikerült kifognunk. Mondanám, hogy ajánlom mindenkinek, de valójában senkinek nem javaslom, hogy valaha is Kalkuttába menjen, ezért nem hiszem, hogy bárki is ott fog lakni (hacsak nem vagytok teljesen mazochisták). Egy kis butik hotelben szálltunk meg, ami valójában egy családi ház alsó két emelete, 5 szobával. A felső két emeleten a tulaj lakik, aki ráadásul nagy művészetpártoló (ő maga is ír – legjobb esetben is közepes – verseket) és az egész kis hotel tele van kortárs művészek alkotásaival. A szobák mindegyike valamilyen témára van felfűzve, tényleg egész jópofán. Sajnos nekünk egy napra ki kellett költöznünk (akkor lettünk volna a Szunderbanszban, arra az éjszakára nem foglaltunk szobát), ezért az 5-ből 4 szobában laktunk. Mindegyik nagyon jó volt.
A szállás másik előnye, hogy 5 percre van a metrótól, amely messze a legjobb közlekedési eszköz a városban. Tiszta, gyors és minden nevezetesség szinte elérhető vele. Komolyan nagyon kellemes meglepetés volt, nem rosszabb, mint a pesti metró. OK az emberek feketébbek mint otthon, de nincs nagyobb tömeg, nem büdösebbek, nem kulturálatlanabbak mint Pesten a Nyugati-Klinikák tér viszonylatban. Ráadásul itt légkondícionált az egész. Viszont vasárnap csak 14 órakor indul, mint ezt saját bőrünkön tapasztaltuk. De sokkal kulturáltabb, mint taxival utazni. Mert azt is tettük számos esetben. Na, az néha felér egy orosz rulettel, volt olyan sofőr, akivel ha többet kellett volna mennünk mint néhány sarok, biztos kiszállunk, olyan rosszul vezetett.

+ fél. Kalkutta egyik nevezetessége az Acharya Jagadish Chandra Bose Indian botanikus kert. Itt nagyon sok fantasztikus növénnyel lehet találkozni, de a legnagyobb (minden tekintetben) a világ legnagyobb banyan fája. A banyan egy fikuszfajta, amely léggyökerekkel (is) terjeszkedik. A kalkuttai 250 éves és most már több mint 1 km (!) a kerülete. A fa központi törzsét 1925-ben kivágták, mert gomba támadta meg, de a léggyökerek megkapaszkodtak a földben, így a fa ma is él és virul. Valójában egy kis erdőnek néz ki, amely mind a mai napig növekedésben van. Elképesztő. Itt az ember megint megérezheti, hogy a sok millió éves evolúció milyen fantasztikus válaszokat ad a túlélésre. És mennyire apró kis pont vagyunk mi emberek. Tényleg azt láttam, hogy miután a homo sapiens majd eltűnik egyszer, az élet menni fog tovább. Tőlünk teljesen függetlenül. Mert bár nagyon nagyra értékeljük magunkat, de alapvetően nem miattunk van itt a Föld.
A kert másik nagy előnye a csend és béke. Mi ide mentünk először, és nem is tudtuk annyira értékelni, csak a későbbi három nap során, amelyet Kalkuttában töltöttünk.

A botanikus kertben tett látogatás után ugyanis „beszippantott” minket Kalkutta. Megnéztük a helyi nevezetességeket – Teréz Anya missziója, Viktória Memorial, Howrah híd, Rabindranath Tagore  szülőháza, New Market, Writer’s Building, Marble Palace, Kalighat templom – mindegyik valóban csak helyi szinten az.

Na itt mégis csak abbahagyom, túl hosszú lett a poszt, a második  harmadik sör is elfogyott és a szivar is leégett, holnap folytatom a látványosságok leírásával.