Már utaltam rá egy korábbi posztban, hogy fogok írni az indiaiak eladási tudományáról. Azóta azért is aktuálisabb, mert a két nagyon pozitív élmény mellett szereztünk két negatívat is, de mind a négy arról szól, hogyan lehet kivarázsolni a pénzt a vevő zsebéből.
Írom először azokat, amelyeket szerintem tanítani lehetne.
1. Festmény vásárlás
A jaipuri palotában tett látogatásunk végén a vezetőnk beinvitált minket az „art gallery”-nek nevezett helyiségbe. Utóbb megnézve az útikönyvet, ez egyáltalán nem a palota művészeti kiállítása volt (olyan is van), hanem egy nagy terem, ahol különféle helyi művészek alkotnak (és nem mellékesen eladnak), mivel a jelenlegi maharadzsa is nagy pártfogója a művészeknek. Vezetőnk biztosított minket, nem kerül semmibe a bemutató, a művészt a múzeum fizeti. Le is ültünk egy szimpatikus úriemberhez, aki egyből elkezdett nekünk mesélni arról, milyen technikával, milyen anyagokkal fest, és ezt azonnal be is mutatta az orrunk előtt. Milyen színt milyen ásványból varázsolnak elő, milyen mókusszőr ecsettel dolgozik, stb.. Majd elmondta, rajzol egy elefántot a gyerekeknek, hogy elvihessék emlékbe. Ott, a gyerkőcök (meg persze a mi) szemünk előtt boszorkányos ügyességgel megfestette az elefántot, ráírta a képeslapra a gyerekek nevét hindi és latin betűkkel és Kriszti kezébe nyomta. Ezek után bemutatta a jól előkészített újságcikkeket, amelyek róla szóltak. Tényleg kifejezetten érdekes bemutató volt, mindannyian jól éreztük magunkat, a pasi szinte a gondolatunkat is kitalálta.
Majdhogy nem észrevétlenül, elkezdte bemutatni a korábbi festményeit is. Elmagyarázta, hogy az árazás a befektetett munkától függ, ha valamit egy napig fest, az 700 rúpia. Ha háromig az 2100. Természetesen érdemes tőle vásárolnunk, mert nincs kereskedő, nincs másnak rajta haszna, csak az ő saját keze munkáját fizetjük meg. A festményeket egyből keretbe is rakta, hátrébb vitte, hogy megmutassa, az igazi arany háttérrel festett páva mennyivel jobban fog kinézni a falunkon, mint az egyszerű bézs festék. Cserélgette a passepartout-kat, melyik tetszik nekünk jobban. Maximálisan kiszolgált minket. Beszélt, ha kellett, de jó érzékkel hallgatott is, ha nekünk kellett egy kis idő.
Meg is vettük az egyik nem is olcsó festményt (mondjuk úgy, hogy 11 napot biztos dolgozott rajta) és nagyon örültünk neki. Pedig egészen biztos vagyok benne, hogy a vezetőnk százalékot kap, és abban pedig nem vagyok biztos, hogy a pasi festett minden képet, amely körülötte volt (vagy éjjel-nappal dolgozik és előttünk jó ideje semmit nem adott el, ugyanis csak a miénkhez hasonló pávás festményből volt vagy 10 darab). Szóval ő sem volt maradéktalanul őszinte. Ennek ellenére jól éreztük magunkat, és boldogok vagyunk, hogy vettünk egy pávás festményt, amely jó szerencsét fog hozni az egész családnak.
A jaipuri palotában tett látogatásunk végén a vezetőnk beinvitált minket az „art gallery”-nek nevezett helyiségbe. Utóbb megnézve az útikönyvet, ez egyáltalán nem a palota művészeti kiállítása volt (olyan is van), hanem egy nagy terem, ahol különféle helyi művészek alkotnak (és nem mellékesen eladnak), mivel a jelenlegi maharadzsa is nagy pártfogója a művészeknek. Vezetőnk biztosított minket, nem kerül semmibe a bemutató, a művészt a múzeum fizeti. Le is ültünk egy szimpatikus úriemberhez, aki egyből elkezdett nekünk mesélni arról, milyen technikával, milyen anyagokkal fest, és ezt azonnal be is mutatta az orrunk előtt. Milyen színt milyen ásványból varázsolnak elő, milyen mókusszőr ecsettel dolgozik, stb.. Majd elmondta, rajzol egy elefántot a gyerekeknek, hogy elvihessék emlékbe. Ott, a gyerkőcök (meg persze a mi) szemünk előtt boszorkányos ügyességgel megfestette az elefántot, ráírta a képeslapra a gyerekek nevét hindi és latin betűkkel és Kriszti kezébe nyomta. Ezek után bemutatta a jól előkészített újságcikkeket, amelyek róla szóltak. Tényleg kifejezetten érdekes bemutató volt, mindannyian jól éreztük magunkat, a pasi szinte a gondolatunkat is kitalálta.
Majdhogy nem észrevétlenül, elkezdte bemutatni a korábbi festményeit is. Elmagyarázta, hogy az árazás a befektetett munkától függ, ha valamit egy napig fest, az 700 rúpia. Ha háromig az 2100. Természetesen érdemes tőle vásárolnunk, mert nincs kereskedő, nincs másnak rajta haszna, csak az ő saját keze munkáját fizetjük meg. A festményeket egyből keretbe is rakta, hátrébb vitte, hogy megmutassa, az igazi arany háttérrel festett páva mennyivel jobban fog kinézni a falunkon, mint az egyszerű bézs festék. Cserélgette a passepartout-kat, melyik tetszik nekünk jobban. Maximálisan kiszolgált minket. Beszélt, ha kellett, de jó érzékkel hallgatott is, ha nekünk kellett egy kis idő.
Meg is vettük az egyik nem is olcsó festményt (mondjuk úgy, hogy 11 napot biztos dolgozott rajta) és nagyon örültünk neki. Pedig egészen biztos vagyok benne, hogy a vezetőnk százalékot kap, és abban pedig nem vagyok biztos, hogy a pasi festett minden képet, amely körülötte volt (vagy éjjel-nappal dolgozik és előttünk jó ideje semmit nem adott el, ugyanis csak a miénkhez hasonló pávás festményből volt vagy 10 darab). Szóval ő sem volt maradéktalanul őszinte. Ennek ellenére jól éreztük magunkat, és boldogok vagyunk, hogy vettünk egy pávás festményt, amely jó szerencsét fog hozni az egész családnak.
2. Szőnyegkereskedő
Már maga ez a kifejezés is a dörzsölt kereskedő szinonimája. Nos, nem véletlenül. Ahogy már írtam, egy kis textilipari bemutató után betessékeltek minket egy szőnyegkereskedésbe. Mivel kint ömlött az eső, sok választásunk nem volt. Az egész bolt kulturált, tiszta, tágas, a megvilágítás gondosan meg van tervezve. Leültettek mindannyinkat, teát hoztak (nagyon jó gyömbéres-fahéjas teát), a gyerekeknek colát.
És megkezdődött a bemutató. Mert ugye, mint az eladó többször elmondta, nem eladni akar nekünk, csak megmutatja a legszebb szőnyegeit. A segédje segítségével egyre-másra gurultak elénk a tényleg szebbnél-szebb szőnyegek. Kisebbek, nagyobbak zuhogtak csattanva a földre, ahogy gondosan betanult teátrális és nagyon látványos mozdulattal elénk terítették azokat. Kezdődött az olcsóbb gyapjúszőnyegekkel, eljutottunk a selyemszőnyegekig, majd láthattuk a selyem-gyapjú keverék szőnyegeket.
Megtudtuk melyik hány csomós, mennyi ideig tart egy szövőnek, vagy szövőnőnek egy szőnyeget elkészíteni (ugyanis a selyemszőnyegeket csak nők csinálják, mert sokkal finomabb munka), és milyen kevés olyan család van, aki egyáltalán csinál még ilyet. Melyik hogyan bírja a járást, hogy mindegyik 150 évig szőnyeg lesz, melyik az, amelyik a használattal csak értékesebb lesz (tényleg, állítólag a kopástól „kijönnek” a színek). A jól megválasztott megvilágításban pörgették, forgatták a selyemszőnyegeket, amelyek a száliránytól függően hol sötétek, hol világosak voltak. „Magic carpet” mondták a gyerekek és az eladó mosolyából látszott, várta ezeket a szavakat. Meg kellett tapasztalnunk a szőnyegek közötti különbséget a lábunkkal is. Láss csodát, a legdrágább szőnyegen esik a legjobban a járás.
Summa summarum le voltunk nyűgözve. Mikor érvként fel akartam használni, hogy nálunk mindenütt padlószőnyeg van, az eladó elmagyarázta, az a legdivatosabb, ha perzsaszőnyeget rakunk a padlószőnyegre. „No de a mienk olyan mintás, amely a szobára van szabva” – próbáltam leszerelni. Ütemet sem vesztve kezdte el mutogatni a falra akasztható szőnyegeket.
Már mentünk volna mikor Zsuzsi rákérdezett, hogy kerek szőnyeg csak akkora van-e mint amely a falra volt akasztva. Mivel korábban én – kérdésére – elárultam, hogy egy bézs alapszínű szőnyeg tetszik a legjobban, előhozott egy kisebb, dominánsan bézs kerek szőnyeget. Tényleg gyönyörű volt. Mikor erre is nemet mondtam annak ellenére, hogy láthatóan tetszett, megkérdezte mivel tud segíteni abban nekem, hogy meghozzam a döntést. „A pénz nem probléma” mondta, ad 25% kedvezményt és nem is kell most fizetnem, ő elküldi a szőnyeget, én meg küldöm a pénzt. Ez sem hatott meg (ahogy mondtam, családom többi tagja addigra már meg volt győzve, annak ellenére, hogy a csökkentett ár is kb. egy havi fizetésem), és néhány utolsó érv után kikísért minket.
Összesen majdnem 45 percet foglalkozott ő és még egy ember csak velünk. Nagyon el tudom képzelni, ha két hétre jöttem volna turistának Indiába, akkor még nehezebb lett volna kihagyni ezt az „egyedülálló lehetőséget”, hiszen ki tudja, mikor jutok el még egyszer Indiába. Nagy szerencsénkre, mi még egy jó ideig itt leszünk, és lesz még alkalmunk szőnyeget venni. Ha már persze egyáltalán akarunk, mert ez előtt az élmény előtt nekem eszem ágában sem volt soha perzsaszőnyeget venni. Nem is értettem másoknak mi tetszik bennük. Most már tudom. (sajnos J)
Már maga ez a kifejezés is a dörzsölt kereskedő szinonimája. Nos, nem véletlenül. Ahogy már írtam, egy kis textilipari bemutató után betessékeltek minket egy szőnyegkereskedésbe. Mivel kint ömlött az eső, sok választásunk nem volt. Az egész bolt kulturált, tiszta, tágas, a megvilágítás gondosan meg van tervezve. Leültettek mindannyinkat, teát hoztak (nagyon jó gyömbéres-fahéjas teát), a gyerekeknek colát.
És megkezdődött a bemutató. Mert ugye, mint az eladó többször elmondta, nem eladni akar nekünk, csak megmutatja a legszebb szőnyegeit. A segédje segítségével egyre-másra gurultak elénk a tényleg szebbnél-szebb szőnyegek. Kisebbek, nagyobbak zuhogtak csattanva a földre, ahogy gondosan betanult teátrális és nagyon látványos mozdulattal elénk terítették azokat. Kezdődött az olcsóbb gyapjúszőnyegekkel, eljutottunk a selyemszőnyegekig, majd láthattuk a selyem-gyapjú keverék szőnyegeket.
Megtudtuk melyik hány csomós, mennyi ideig tart egy szövőnek, vagy szövőnőnek egy szőnyeget elkészíteni (ugyanis a selyemszőnyegeket csak nők csinálják, mert sokkal finomabb munka), és milyen kevés olyan család van, aki egyáltalán csinál még ilyet. Melyik hogyan bírja a járást, hogy mindegyik 150 évig szőnyeg lesz, melyik az, amelyik a használattal csak értékesebb lesz (tényleg, állítólag a kopástól „kijönnek” a színek). A jól megválasztott megvilágításban pörgették, forgatták a selyemszőnyegeket, amelyek a száliránytól függően hol sötétek, hol világosak voltak. „Magic carpet” mondták a gyerekek és az eladó mosolyából látszott, várta ezeket a szavakat. Meg kellett tapasztalnunk a szőnyegek közötti különbséget a lábunkkal is. Láss csodát, a legdrágább szőnyegen esik a legjobban a járás.
Summa summarum le voltunk nyűgözve. Mikor érvként fel akartam használni, hogy nálunk mindenütt padlószőnyeg van, az eladó elmagyarázta, az a legdivatosabb, ha perzsaszőnyeget rakunk a padlószőnyegre. „No de a mienk olyan mintás, amely a szobára van szabva” – próbáltam leszerelni. Ütemet sem vesztve kezdte el mutogatni a falra akasztható szőnyegeket.
Már mentünk volna mikor Zsuzsi rákérdezett, hogy kerek szőnyeg csak akkora van-e mint amely a falra volt akasztva. Mivel korábban én – kérdésére – elárultam, hogy egy bézs alapszínű szőnyeg tetszik a legjobban, előhozott egy kisebb, dominánsan bézs kerek szőnyeget. Tényleg gyönyörű volt. Mikor erre is nemet mondtam annak ellenére, hogy láthatóan tetszett, megkérdezte mivel tud segíteni abban nekem, hogy meghozzam a döntést. „A pénz nem probléma” mondta, ad 25% kedvezményt és nem is kell most fizetnem, ő elküldi a szőnyeget, én meg küldöm a pénzt. Ez sem hatott meg (ahogy mondtam, családom többi tagja addigra már meg volt győzve, annak ellenére, hogy a csökkentett ár is kb. egy havi fizetésem), és néhány utolsó érv után kikísért minket.
Összesen majdnem 45 percet foglalkozott ő és még egy ember csak velünk. Nagyon el tudom képzelni, ha két hétre jöttem volna turistának Indiába, akkor még nehezebb lett volna kihagyni ezt az „egyedülálló lehetőséget”, hiszen ki tudja, mikor jutok el még egyszer Indiába. Nagy szerencsénkre, mi még egy jó ideig itt leszünk, és lesz még alkalmunk szőnyeget venni. Ha már persze egyáltalán akarunk, mert ez előtt az élmény előtt nekem eszem ágában sem volt soha perzsaszőnyeget venni. Nem is értettem másoknak mi tetszik bennük. Most már tudom. (sajnos J)
A fenti pozitív élmények mellett a napokban megtapasztalhattuk milyen más, számunkra tisztességtelennek tűnő módszerekkel lehet ugyanúgy megkopasztani a vevőt.
1. Bútorvásárlás
Talán emlékeztek még rá, Zsuzsinak jó fél napjába került, amíg sikerült megegyezni a bútorossal a lányok ágyának és a gyerekek íróasztalainak terveiben, árában, kinézetében, határidejében. Ki is fizettük a közel 50%-es előleget. Kezdődött azzal, hogy a határidőt rögtön az első héten két héttel odébb tolták. Ok, erre számítottunk, eddig egyetlen olyan asztalossal találkoztunk (otthon is) aki tartani tudta a bevállalt határidőt.
A nagyobb problémák az átvételnél kezdődtek. Az asztalos ugyanis nem volt hajlandó leszállítani a bútort anélkül, hogy mi előre ki nem fizettük volna neki a boltban a hátralékot. Ehhez azonban a követség gazdasági felelőse (jogosan) nem akart hozzájárulni. Sajnos közben több forrásból az derült ki, a teljes bútornak kb. annyiba kellett volna kerülni mint az előleg. Így elég vacak helyzetben voltunk, mert több órás telefonos könyörgés és ordítozás után is ragaszkodott az asztalos az előre fizetéshez. Miért is ne tette volna, a bútorokat gyakorlatilag már kifizettük, legfeljebb fillérekért eladta volna másnak.
Nem tudtunk mit tenni, este nyolcra odamentem a hátralékkal. Nos, akkor kiderült, miért is ragaszkodtak annyira az előre fizetéshez. A bútorok minősége ugyanis csapnivaló. Egy egyenes vonal nincs rajtuk; az élek fóliázás helyett festve vannak (ez már most, öt nap elteltével számos helyen lejött); az emeletes ágy létrája is festve van, így az eresztéseknél már most megrepedt a festék; az egyik íróasztal billeg - hogy csak a legszembetűnőbb dolgokat említsem. Az biztos, ha leszállítják nekünk ide a követségre, egészen biztosan nem fizetjük ki a teljes összeget. Persze megpróbáltam még rámutatni a hibákra, de mindent visszautasítottak, vagy biztosítottak arról, hogy jön egy ember, aki összeszereli és majd az kijavítja a hibákat a speciális javító anyagaival. Választhattam, otthagyom az egészet, nem kapom vissza az előleget, a lányoknak nincs rendes ágyuk és kezdhetjük előröl az egész procedúrát - de most már fele annyi pénzből, vagy lenyelem a békát, kifizetem a maradékot és végre lesz bútorunk. Én az utóbbit választottam.
Tizenegy körül meg is érkeztünk a követségre, ugyanis a pakolás majdnem két órát tartott, már csak nevetni tudtam kínomban, hogy mennyire lassan és töketlenül csinálnak mindent. Két teherautóval jöttünk, holott én magam a teljes mennyiség dupláját tudtam volna bepakolni már egybe is. A szereléshez én adtam szerszámokat; mert ők nem hoztak magukkal; a létrát olyan csavarokkal rögzítették, amelyek alig tartanak valamit, mert rövidek; a rögzítéseket teljesen amatőr módon tették fel. Még sorolhatnám. De a legszebb az volt, hogy a bútor frontján az egyik helyen a szállításnál lepattant a furnérlemez. A „szakértő” (mert szerintem a hat ember közül egyetlen egy volt, aki látott már bútorszerelést) aki addig is dolgozott, elővett egy kis gittet, rákente, aztán a magával hozott két barna festékből kikeverte nagyjából a megfelelő színt és egyszerűen lefestette. Ez volt az a pont, amikor nagyon gyorsan kitessékeltem az egész csapatot, nehogy a többi hibát is ilyen módon orvosolják.
Én biztos vagyok benne, ennek a társaságnak nincsenek olyan vevői, akik kétszer vásárolnának náluk. De valószínűleg nincs is szükségük rá, olyan nagy itt a piac, és annyira gátlástalanul lenyúlnak mindenkit, hogy megélnek az egyszeri eladásból. Egészen más üzleti modell mint az előző kettő, de őszintén szólva ugyanolyan hatékony. Sőt ha belegondolok, hogy szőnyeget nem vettem…
Mindegy a lényeg, hogy a lányoknak szuper kuckójuk van,
maga az ágy nagyon jó, csak el kell tekinteni az apróbb hibáktól. A részletek feletti elsiklást meg úgyis meg kell itt tanulni Indiában, különben beleőrülne az ember a sok koszba és hülyeségbe.
Talán emlékeztek még rá, Zsuzsinak jó fél napjába került, amíg sikerült megegyezni a bútorossal a lányok ágyának és a gyerekek íróasztalainak terveiben, árában, kinézetében, határidejében. Ki is fizettük a közel 50%-es előleget. Kezdődött azzal, hogy a határidőt rögtön az első héten két héttel odébb tolták. Ok, erre számítottunk, eddig egyetlen olyan asztalossal találkoztunk (otthon is) aki tartani tudta a bevállalt határidőt.
A nagyobb problémák az átvételnél kezdődtek. Az asztalos ugyanis nem volt hajlandó leszállítani a bútort anélkül, hogy mi előre ki nem fizettük volna neki a boltban a hátralékot. Ehhez azonban a követség gazdasági felelőse (jogosan) nem akart hozzájárulni. Sajnos közben több forrásból az derült ki, a teljes bútornak kb. annyiba kellett volna kerülni mint az előleg. Így elég vacak helyzetben voltunk, mert több órás telefonos könyörgés és ordítozás után is ragaszkodott az asztalos az előre fizetéshez. Miért is ne tette volna, a bútorokat gyakorlatilag már kifizettük, legfeljebb fillérekért eladta volna másnak.
Nem tudtunk mit tenni, este nyolcra odamentem a hátralékkal. Nos, akkor kiderült, miért is ragaszkodtak annyira az előre fizetéshez. A bútorok minősége ugyanis csapnivaló. Egy egyenes vonal nincs rajtuk; az élek fóliázás helyett festve vannak (ez már most, öt nap elteltével számos helyen lejött); az emeletes ágy létrája is festve van, így az eresztéseknél már most megrepedt a festék; az egyik íróasztal billeg - hogy csak a legszembetűnőbb dolgokat említsem. Az biztos, ha leszállítják nekünk ide a követségre, egészen biztosan nem fizetjük ki a teljes összeget. Persze megpróbáltam még rámutatni a hibákra, de mindent visszautasítottak, vagy biztosítottak arról, hogy jön egy ember, aki összeszereli és majd az kijavítja a hibákat a speciális javító anyagaival. Választhattam, otthagyom az egészet, nem kapom vissza az előleget, a lányoknak nincs rendes ágyuk és kezdhetjük előröl az egész procedúrát - de most már fele annyi pénzből, vagy lenyelem a békát, kifizetem a maradékot és végre lesz bútorunk. Én az utóbbit választottam.
Tizenegy körül meg is érkeztünk a követségre, ugyanis a pakolás majdnem két órát tartott, már csak nevetni tudtam kínomban, hogy mennyire lassan és töketlenül csinálnak mindent. Két teherautóval jöttünk, holott én magam a teljes mennyiség dupláját tudtam volna bepakolni már egybe is. A szereléshez én adtam szerszámokat; mert ők nem hoztak magukkal; a létrát olyan csavarokkal rögzítették, amelyek alig tartanak valamit, mert rövidek; a rögzítéseket teljesen amatőr módon tették fel. Még sorolhatnám. De a legszebb az volt, hogy a bútor frontján az egyik helyen a szállításnál lepattant a furnérlemez. A „szakértő” (mert szerintem a hat ember közül egyetlen egy volt, aki látott már bútorszerelést) aki addig is dolgozott, elővett egy kis gittet, rákente, aztán a magával hozott két barna festékből kikeverte nagyjából a megfelelő színt és egyszerűen lefestette. Ez volt az a pont, amikor nagyon gyorsan kitessékeltem az egész csapatot, nehogy a többi hibát is ilyen módon orvosolják.
Én biztos vagyok benne, ennek a társaságnak nincsenek olyan vevői, akik kétszer vásárolnának náluk. De valószínűleg nincs is szükségük rá, olyan nagy itt a piac, és annyira gátlástalanul lenyúlnak mindenkit, hogy megélnek az egyszeri eladásból. Egészen más üzleti modell mint az előző kettő, de őszintén szólva ugyanolyan hatékony. Sőt ha belegondolok, hogy szőnyeget nem vettem…
Mindegy a lényeg, hogy a lányoknak szuper kuckójuk van,
maga az ágy nagyon jó, csak el kell tekinteni az apróbb hibáktól. A részletek feletti elsiklást meg úgyis meg kell itt tanulni Indiában, különben beleőrülne az ember a sok koszba és hülyeségbe.2. Ágytakaró
Korábban már írtunk róla, hogy voltunk a svájci követségen egy Diwali Melán (olyan mint nálunk a karácsonyi kirakodó vásárok). Ott nagyon megtetszettek egy rendelésre dolgozó ágytakaró-készítő termékei. Dupla ágytakarókat árult két párnával, nem olcsón, de tényleg nagyon szépek voltak. Zsuzsi megegyezett vele, hogy szimpla ágytakarókat fog készíteni, egy-egy párnával, minimálisan kevesebbért (a hölgy a vásáron a duplát két párnával 2800 rúpiáért árulta, végül a szimplát 2200-ért és 2500-ért vállalta. Nem nagy árengedmény). Előlegként az egyik ágytakarót kifizettük. Természetesen ő is késett a megbeszélt határidőhöz képest. A kézbesítés előtt felhívta Zsuzsit, hogy „sajnos rosszul számolt” és minden ágytakaró 2500-ba fog kerülni (Krisztié lett volna 2200), és Péter ágytakarójához hozza a párnát. Már ekkor gyanút kellett volna fognunk, hogy valami nincs rendben, de Zsuzsi éppen egész mással volt elfoglalva. Másnap meg is hozta a nő samesza a ágytakarókat és egy darab párnát. Mondja nekem, hogy akkor fizessek 2x2500-at + 300-at a párnáért. Hosszas háromoldalú vita kerekedett a hölggyel, aki teljesen őszintén állította, a párnák soha nem voltak benne az árban, Ő ilyet nem is mondhatott a vásáron. Nem ragozom tovább, lényeg a lényeg, van három ágytakarónk, párna nélkül (de legalább Krisztié tényleg 2200 volt). Azaz a csaj ránk sózott kétharmad annyi anyagot drágábban. Ugyanis ha a párna valóban 300 rúpia, akkor a dupla ágytakaró 2200 rúpia. Mi meg fizettünk a szimpláért ennyit, illetve 2500-öt. Valószínűleg kifizettük volna a párnákat is, ha valóban abban egyezünk meg. Így a három gyönyörű ágytakaró mellett sajnos a rossz szájíz is megmaradt.
De a nő szempontjából teljesen jól végződött az üzlet. És sajnos biztosan tisztában van vele, sokat nem tehetünk ellene.
Korábban már írtunk róla, hogy voltunk a svájci követségen egy Diwali Melán (olyan mint nálunk a karácsonyi kirakodó vásárok). Ott nagyon megtetszettek egy rendelésre dolgozó ágytakaró-készítő termékei. Dupla ágytakarókat árult két párnával, nem olcsón, de tényleg nagyon szépek voltak. Zsuzsi megegyezett vele, hogy szimpla ágytakarókat fog készíteni, egy-egy párnával, minimálisan kevesebbért (a hölgy a vásáron a duplát két párnával 2800 rúpiáért árulta, végül a szimplát 2200-ért és 2500-ért vállalta. Nem nagy árengedmény). Előlegként az egyik ágytakarót kifizettük. Természetesen ő is késett a megbeszélt határidőhöz képest. A kézbesítés előtt felhívta Zsuzsit, hogy „sajnos rosszul számolt” és minden ágytakaró 2500-ba fog kerülni (Krisztié lett volna 2200), és Péter ágytakarójához hozza a párnát. Már ekkor gyanút kellett volna fognunk, hogy valami nincs rendben, de Zsuzsi éppen egész mással volt elfoglalva. Másnap meg is hozta a nő samesza a ágytakarókat és egy darab párnát. Mondja nekem, hogy akkor fizessek 2x2500-at + 300-at a párnáért. Hosszas háromoldalú vita kerekedett a hölggyel, aki teljesen őszintén állította, a párnák soha nem voltak benne az árban, Ő ilyet nem is mondhatott a vásáron. Nem ragozom tovább, lényeg a lényeg, van három ágytakarónk, párna nélkül (de legalább Krisztié tényleg 2200 volt). Azaz a csaj ránk sózott kétharmad annyi anyagot drágábban. Ugyanis ha a párna valóban 300 rúpia, akkor a dupla ágytakaró 2200 rúpia. Mi meg fizettünk a szimpláért ennyit, illetve 2500-öt. Valószínűleg kifizettük volna a párnákat is, ha valóban abban egyezünk meg. Így a három gyönyörű ágytakaró mellett sajnos a rossz szájíz is megmaradt.
De a nő szempontjából teljesen jól végződött az üzlet. És sajnos biztosan tisztában van vele, sokat nem tehetünk ellene.
Csak azért gondoltam leírni ezeket, mert az itteni emberek tényleg nagyon értenek a kereskedéshez. De alapvetően mindig madárnak nézik a vevőt és próbálják minél jobban megkopasztani. De mennyivel jobb érzés, ha ezt úgy teszik, hogy én még jól is érzem magam!
LErika 2009.10.25. 18:03:07
Lányok, nektek nagyon köszönöm a saját élménybeszámolóitokat, igazán érdekes helyen járáhattatok... viszont a korai felkeléstől és a szállástól inkább eltekintenék... :)
A vásárlást illetően azt hiszem nincs nagy különbség itthon sem: vannak jó helyek és kereskedők és vannak rosszak. Majd, ha hazajöttök kiderül mi volt túlsúlyban, remélem, hogy inkább a jó élmények!
És talán egy szép, kerek, bézs szőnyeg, kizárólag padlószőnyegre készítve... :)
Visnu tartsa meg jó szokásotokat a beszámolók megírásával és a képek küldésével kapcsolatban! :)
Továbbra Is Puszi (TIP),
Erika