Már régóta tartozom a két héttel ezelőtti kirándulásunk végével. Olyan sok minden történt akkor, hogy nem tudtunk eddig mindent leírni. Vasárnap reggel kénytelen-kelletlen kiköltöztünk a Nahargarh Palace hotelből – nehéz volt, mert nagyon klassz hely volt – és elindultunk a Sariska nemzeti park felé. Ez a nap gyakorlatilag az utazásra volt szánva, el is ment vele. Teljesen érdektelen tájakon haladtunk, minden talpalatnyi föld meg van művelve, és mindenütt emberek vannak. Mint kiderült, még ott is, ahol látszólag nincsenek. Meg kellett állnunk ugyanis pisilni, és egy viszonylag néptelen helyen meg is állítottuk a sofőrt. Ahogy a lányok és Peti kiszálltak, 30 másodpercen belül valahonnan ott termett két kislány. Aztán két fiú. Aztán még öt gyerek. Még motorral is jöttek megbámulni minket. Perceken belül legalább 20-an állták körül az autót és bámultak engem, illetve mutogattak a család többi tagjára, akik egy alacsony fal mögé bújtak pisilni. Abszolút nem voltak tolakodóak vagy agresszívek, egyszerűen csak bámultak minket és egymás között folyamatosan csacsogtak.

Az út ezen kívül teljesen eseménytelen volt (ha nem számítjuk a közlekedéssel járó állandó meglepetéseket), hála istennek a sofőrünk még Jaipurban szereltetett az autóba egy szivargyújtót, így a gyerekek végig békében videóztak (talán emlékeztek rá, olyan fapados volt az autó, hogy még szivargyújtó sem volt benne). Mi meg félálomban nézegettük a tájat. A szállásunk aznap este egy sátortáborban volt. Itt vagy 20 sátor van betontalapzatra felverve, mindegyikhez megépített, csempézett fürdő tartozik, amely a külső sátorponyva alatt van. Van szép mintás belső ponyva is, szőnyegek a padlón, „zárható” ablakok, és rendes bútorok. Így nézhettek ki régen az előkelő urak sátrai (leszámítva a fürdőszobát). Csak mi voltunk az egész táborban. Élveztük a jó levegőt, a gyerekek új sportot alkottak: „fejlámpás krikett”. Ugyanis mire előhozták a krikettkaput és ütőt, teljesen sötét lett. Mókás volt, ahogy a fejlámpa fényében próbálták eltalálni a teniszlabdát.

Másnap kora reggel (itt Indiában minden, ami kilenc előtt történik kora reggelnek számít) elmentünk egy újabb dzsipszafárira, ezúttal a Sariska nemzeti parkba. Sok szép szarvast, antilopot és vaddisznót láttunk, egy tóban pedig krokodilokat. És néhány pillanatra láttunk egy legalább másfél méter hosszú varánuszt, de sajnos az nagyon gyorsan felmászott egy fa tetejére, ahol a lombok miatt már eltűnt a szemünk elől. A tigrist (itt különösen indokolt a határozott névelő használata, mert az egész parkban összesen egy vagy két tigris van, attól függ, kinek hiszünk) itt sajnos öt perccel lekéstük. Ez annyira elkeserítette a vezetőnket, hogy ha nem szólunk rá, egyenesen kiment volna a parkból. Még így sem sikerült a 3 órát bent töltenünk, ahogy lehetett azonnal visszavittek minket a szállásra. Azért ez túrát is élveztük, klassz egy nyitott dzsippel a természetben autózni. (Igen-igen. Most fel lehet hördülni, milyen dolog egy benzinfaló gépezettel egy nemzeti parkban randalírozni. Tény, gyalog is nagy élmény lett volna, de így az autóval sem lebecsülendő, sőt….)

A túra után elindultunk Delhi felé, útközben benéztünk Alwarba, amely a Rajput és Mogul birodalmak között terült el. Így történelme a különböző, egymásnak is ellentmondó szövetségekből állt egészen 1775-ig, amikor Pratap Singh elfoglalta az ottani fellegvárat. (Mert persze ott is van egy) Ma Alwar egy álmos, poros kisváros egy extravagáns városi palotával. A palotát magát most is használják, kormányhivatalok, rendőrség, stb. vannak benne. Furcsa látni az egyen műanyagszékeket a XVIII. századi épületben. Sajnos mivel pont Diwali hétvége után voltunk ott, semmi sem volt nyitva, a múzeum sem.

A palota leglátványosabb része a víztározó. A hozzánk kérés nélkül csatlakozó vezetőnk szerint ma már semmire sem használják, csak ha valaki öngyilkos akar lenni. Nem bántuk meg, hogy ránk tukmálta magát a helyi vezető, így legalább megtudtunk néhány dolgot a palotáról, melyik volt a nők része, hol voltak a férfiak, hol volt ebben a palotában az audiencia. Megérte a 100 rúpiát, amit fizettünk a végén. Itt is található egy gyönyörű síremlék, ahol a maharadzsa halotti máglyáján a felesége is feláldozta magát. Gyászoló fiuk építette nekik az emléket, az alsó szint homokkő, felül márvány. Ennek ellenére a népnyelv a maharadzsa szeretőjének a nevén emlegeti az építményt, mert ő annyira hű volt a maharadzsához, hogy szintén önként a máglyára vetette magát. A fellegvárba is felmentünk, de az teljesen felesleges volt. Eleve engedély kellett volna (mivel rendőrségi rádióadó van benne), ezt tudtuk az útikönyvekből, de a munkaszünet miatt nem tudtunk ilyet kérni. Rendes indiai módon, az őr rövid vita után beengedett minket, de rögtön ki is jöttünk, mert semmi nincs bent a fellegvárban. Kilátás sincs, mert mindenütt akkorák a fák, hogy nem lehet lelátni a városra. Valószínűleg Alwar nincs rajta a „normál” turitaútvonalon, de megérte a kis kerülő, a palota itt is elbűvölő

Ezután már nem volt más program, mentünk vissza Delhibe. Alwari fotók a Picasán!!!