Lányaink egyik évfolyamtársa pénteken tartott születésnapi bulit (ez Gandhi születésnapja, ezért itt ünnep) egy újonnan megnyitott bevásárlóközpontban található bowlingpályán. Így mi is eltöltöttünk ott néhány órát, mivel ahhoz messze volt, hogy közben hazajöjjünk. Ehettünk 400 Ft-ért két gombóc Baskin Robbins fagylaltot, Peti felülhetett a körhintára és vezethette az autószimulátort az egyik emelet felét elfoglaló „Kid’s World” nevű wurstliban (figyelem Wingesek, ha az Agria Plazaba sehogy nem jön bérlő, ez nem is rossz kihasználása a helynek) és meglátogathattuk a helyi Tescot, amely itt Big Bazaar néven fut (persze nem a Tesco csoporthoz tartozik, de pont olyan).

Ez az utóbbi vett rá arra, hogy ezt a posztot elkezdjem írni. A héten járt itt a GE elnöke Jeffrey Immelt, akit volt szerencsém kb. ezredmagammal megnézni, amint az egyik helyi nagy konglomerátum vezetőjével (Reliance Group) a vezetés mikéntjéről beszélgettek. Általában nagy egyetértés volt közöttük és rendesen dicsérték egymást, és az egyik alapvető konklúziójuk az volt, hogy a legfontosabb, amit egy vállalat tehet ma, az a munkahelyteremtés. Ez az, ami kihúzhatja a világot a válságból.

Gondolom már mindenki azt gondolja, na Paconak agyára ment a meleg Indiában, mi a fenét hablatyol itt a bowlingról,  a Tesco-ról meg a GE-ről, amikor a teljes foglalkoztatottságról kellene írnia. Türelem, a végén mindenre fény derül mint a Dan Brown könyvekben (na azért olyan sokáig nem fogom elhúzni, ne féljetek!).

Szóval az egyik első dolog, ami feltűnik itt nekünk európaiaknak, az, hogy mindenütt számtalan ember lézeng. A reptéren minden látszólagos cél nélkül álldogálnak az alkalmazottak; szálloda előtt 15 biztonsági őr vizsgálja át a kocsikat; négy-öt libériás inas nyitogatja az ajtókat; miden italra külön pincér van; a teherautóhoz talicska helyett kézzel, kosarakban hordják a földet; légkalapács helyett 5-en csákányoznak; stb.. Sehol nem szembetűnőbb ez, mint a kiskereskedelemben. Még a legkisebb boltban is legalább öt ember lebzsel. Voltunk olyan helyen, ami annyira kicsi volt, hogy mikor bementünk, két alkalmazottnak ki kellett lépni az utcára, mert nem fértünk volna el. Egy normál méretű (ezen maximum egy Happy Box méretűt értek!!) boltban minimum 10 ember cselleng. Ebből egy a főnök, aki elveszi a pénzt, van kettő-három, aki a vevőknek segítget, egy-kettő pakol, a többi csak van. Ugyanis aki az autóhoz, vagy házhoz viszi a vásárolt árut, az már az utcán van.

A Big Bazaar azonban nem erre a modellre van felépítve. Jó, persze itt is sokkal többen vannak, mint egy otthoni Tescoban, de az alapterülethez (meg gondolom a forgalomhoz) képest az itteni viszonyokhoz mérten szinte senki nincs. A pénztárosokon és az ügyfélszolgálati pultnál állókon kívül alig láttunk embert. Olcsóbb is minden, mint a helyi boltban, vagy akármelyik piacon, ahol eddig jártunk. Nem egetverően, de az árak alatta vannak annak, amit kemény alkudozás után tudunk elérni a piacokon. Gondolom kisebb árréssel is el tudnak boldogulni.

Biztos itt is az ilyen jellegű láncoké lesz a jövő. De akkor mit fog csinálni az a sok-sok millió ember (mert ugye indiai méretekben ez biztos meghaladja a százmilliót) akinek az állása feleslegessé válik? Megértem az indiai kormányt, hogy nem engedi be a nagy kiskereskedelmi láncokat az országba. Ugyan a Wal-Mart már a hátsó ajtón bejött – a saját márkás termékeit egy helyi kisker láncnak adta át értékesítésre – de más nincs itt. Legalábbis azok közül, akik élelmiszert is árulnak. A nagy plazák megnyitásával ugyanis pl. Marks & Spencert már láttunk.

És itt visszakanyarodnék Immelt mondandójához, a legfontosabb a munkahelyteremtés. Ez, mint gondolom mindannyian tudjuk elég nehéz manapság. Ennél egyszerűbb a munkahelyek megtartása. De ez itt Indiában a kiskereskedelemben szükségszerűen az elavult struktúra megtartásával jár. Vagy van valaki, azt gondolja, hogy majd a Tesco és a Wal-Mart szamaritánus jócselekedetként 10x annyi embert fog alkalmazni? Megnézném azt a board ülést, ahol ezt kell megvédenie a managementnek!!

Már látom is magam előtt: Sok fekete öltönyös úriember, az öltönyeik ára több mint az indiai leányvállalat éves bérköltsége. Nagy ovális tárgyalóasztal, projektor, laptop, a némára állított mobilok diszkréten pittyegnek és villognak. A prezentáció huszadik slide-jánál az IT elnöke egyszer csak odaszól a még fiatal, de már kopaszodó előadóhoz, aki az indiai céget vezeti: „Mondd csak fiam nem sok ennyi alkalmazott ekorra forgalomhoz”? A fiatalember indiai naptól barnára lesült magas homlokán megjelennek az első izzadságcseppek, de aért magabiztosan válaszol. „Úgy tűnhet, de a versenytársainkhoz benchmarkolva igazából csak 4-5%-al magasabb az alkalmazottaink száma a forgalomhoz képest, és a mi forgalmunk dinamikusan nő.” Az elnök szórakozottan leveszi arany Breguet óráját, amelynek árából az indiai leányvállalat teljes éves bérköltségét fedezni lehetne, és megjegyzi. „Na jó, de ha a saját magunkhoz benchmarkolunk, akkor az alkalmazottak 90%-át ki kellene rúgni! Nem így van fiam?” Kínos csend telepszik az ülésteremre, hirtelen mindenki talál valami rendkívül érdekeset a plafon trópusi faberakással díszített mintáiban (egyébként a kazettás mennyezet árából az indiai leányvállalat minden dolgozójának éves bérét fedezni lehetne), az előadó feszengve megigazítja halványrózsaszín csíkos ingével abszolút harmonizáló halszálkás rózsaszín nyakkendőjét. Az izzadságcseppek már az inge nyakánál járnak. A csendet megtörve bátortalanul válaszol: „ A helyi adottságok…, az indiai kormány…, a szabályozók… a társadalom iránt érzett felelősség” „ELÉG”, tromfolja le az elnök. „Fiam. Neked a RÉSZVÉNYESEK iránt kell felelősséget érezni. Nekünk az a feladatunk, hogy a lehető legtöbb profitot termeljük a részvényeseinknek”. Az előadónak már az ingén is kezd átütni az izzadság. „Uram, a mi részlegünk az utolsó hat negyedévben mindig ott volt az öt legtöbb profitot termelő között.” Az elnök türelmetlen kézmozdulattal szakítja félbe: „Jaj fiam, nem értetted, amit mondok. A következő éves beszámolón azt akarom hallani tőled, hogy az amerikai részlegeinknek megfelelő alkalmazotti számokról számolsz be. És, hogy legyen valami motivációd is, külön érdekeltséget ajánlok Neked. Ha jövőre sikerül a megfelel számokat hoznod, X bonussal jutalmazunk.” (X éppen csak egy kicsit haladja meg az indiai leányvállalat teljes éves bérköltségét)

Fikció? Szerintem sokan vannak, akik tudják, nem az.

És rettentő nehéz igazságot tenni a két modell között. Mert ugyan kényelmesnek tűnik, hogy csak felhívom telefonon a helyi boltost és egy órán belül itt van egy karton tej. Viszont azt is tudom, emiatt többet fizetek, akkor is, amikor elmegyek a boltba. Mert bele van kalkulálva a termékek árába annak a 10 léhűtőnek a bére is. Igaz, ez nem egy nagy összeg, mert az élő munka itt rendkívül olcsó, de akkor is több, mint amit fizetnem kellene. Ugyanakkor ezzel tényleg emberek millióit tartja el a rendszer. És itt Indiában nagyon-nagyon sok millió ember van. Elképzelhetetlenül, felfoghatatlanul, érthetetlenül, átélhetetlenül sok.

Szóval nem lehet igazságot tenni, Vagy nekem még nem sikerült. Mindkét oldalon vannak súlyos, nehezen cáfolható érvek.

De közben rájöttem, majdnem olyan hosszú voltam mint Brown úr, csak lényegesen unalmasabb. Megint köszönöm ha idáig eljutottál, legközelebb nem fogok ennyi sört inni írás közben!

Paco

u.i. Zsuzsi azért nem ír, mert éppen Dan Brownt olvas. The Lost Symbol. Jó. Ajánlom azoknak akik szeretik Robert Langdon kalandjait. Meg akik szeretik a spirituális dolgokat. Eddig ez a legspirituálisabb könyve.