Jaipurból jelentkezünk, ahol a mai reggelen szakadó esőre ébredtünk (bár a yahoo.weather szerint ez csak „light rain”), annak ellenére, hogy a sivatag szélén vagyunk, elvileg itt októberben soha nem esik az eső, és még a tegnapi előrejelzések szerint is vakítóan sütni kellene a napnak. Nem csak otthon bolondultak meg az évszakok!
Nagy izgalommal készültünk az első kirándulásunkra, hiszen végre kimozdultunk Delhiből . Rövid, de intenzív szervezés után sikerült a követség „rezidens” utazásszervezőjével („Sethi bácsi” aki a csőd előtt a Swissairnél dolgozott és azóta az ott szerzett diplomata kapcsolataiból él) megegyeznünk egy Jaipur – Ranthambore nemzeti park – Alwar ötnapos útban. Lefoglaltuk, kifizettük, elintéztem a szabadságot, kikértük Petit és a lányokat a suliból (ugyanis a lányoknak ezen a héten van szünet, Petinek meg jövő hét hétfőn) bepakoltunk (illetve Zsuzsi bepakolt), aztán irány Jaipur.
Reggel ötre jött értünk a sofőr, amikor is két dolog okozott némi fennakadást:
1. a hétüléses, de fapados Toyota Innova típusú gépkocsiban nincsen szivargyújtó (!)
2. az üléseket borító üléshuzat miatt két biztonsági övet nem lehetett bekapcsolni.
A második problémát hamar megoldotta a sofőr, egy körömvágó ollóval szépen kivágta az üléshuzatot. Az elsőre sajnos nem találtunk megoldást, így a bekészített DVD-kről le kellett mondaniuk a gyermekeinknek (hiszen nem volt hova csatlakoztatni a lejátszót). Mivel a 230 kilométeres útra 5 óra volt betervezve, ez nagyfokú toleranciát igényelt a család minden tagjától. Főleg Peti dicséretére legyen mondva, nagyobb súrlódások nélkül megúsztuk. Az út ugyanis valóban öt órát tartott, annak ellenére, hogy a mindenki által beharangozott viszonyokhoz képest viszonylag normálisan közlekedtünk. Ok, persze volt a mi sávunkban szembejövő tevekordé-karaván, meg szalmával annyira megrakott teherautók, hogy teljesen elfoglaltak két sávot (tényleg!), de sokszor jöhettünk volna 120-al is is, ha a sofőrünk nem lépett volna le a gázról kilencvennél. Egyébként a teherautók kb. 3:1 arányban verik az úton a személyautókat, még úgy is, hogy a 230 kilométer alatt szinte folyamatosan az út mellett parkoló teherautók mellett jöttünk. Itt biztos jól mehet a teherautó-sofőr szakszervezetnek, mert minden 3-5. kilométernél van egy útszéli „hotel” vagy „restaurant” (általában hullámpalából, vagy OBS lemezből) 15-20 műanyag székkel, ahol üdítőt meg kaját lehet kapni. És ezeknél minimum 10 teherautó parkol. Mindegyiknél. Biztos nem dolgozzák agyon magukat a sofőrök. Már csak ezért sem, mert elindulni egyetlen egyet sem láttunk ezek közül.
Az utat magát egyébként nem nagyon lehet leírni. Tényleg látni kell, nincs rá szó. Legyen annyi elég, hogy ez itt tényleg India volt.
Először az amberi (vagy Ameri) erődöt néztük meg, ez volt Jaipur megye fővárosa, mielőtt az egyik nagyon felvilágosult maharadzsa fel nem építette Jaipur városát. Jaipur egyébként India első tervezett városa, és most már legalább budapestnyi méretű. Nem tudtuk ugyanis kideríteni hányan laknak itt, 2 és 7 millió között szóródnak a válaszok, amelyeket kaptunk. Amberről majd külön is írunk, óriási élmény.
Egy körül bejelentkeztünk a szállodánkba, amely itteni viszonyok között teljesen elfogadható (Zsuszi szerint lényegesen jobb mint a lakásunk…), majd délután nekiindultunk Jaipurnak. Itt is megnéztünk a maharadzsa palotáját (még most is ott lakik), sőt őt magát is láttuk! Voltunk Jaipur jelképében a Szelek Palotájában is, amelyet az egyik maharadzsa csak azért épített, hét felesége anélkül nézhesse a város főutcáján a felvonulásokat, hogy bárki megláthassa az arcukat. Estefelé elvittek minket a Jaipur Mall-ba (ez egy négy vagy ötszintes kifejezetten szép kézműves dolgokat áruló üzlet), amely „véletlenül” éppen a hotelünk mellett van. Hogy lehetett ilyen mázlink, hogy pont ide foglalt nekünk az utazási iroda…
Itt megmutatták hogyan csinálják teljesen kézi munkával az itteni festett kelméket. Tikfából kifaragott klisékkel krumplinyomda technológiával, egyenként, színenként, kézzel nyomják rá az anyagra a mintát. Minden minta három vagy négy színből áll. Azaz három, vagy négy klisével az anyag minden négyzetcentiméterén végig kell menni!!! Miután mindhárom gyermekünk is próbát tehetett, beültettek minket a szőnyegkereskedésbe, teát meg üdítőt kaptunk, no és first-hand, top-of-the-line sales tréninget. Ugyanis az eladó majdnem rábeszélt minket, vegyünk meg egy másfél méter átmérőjű selyem perzsaszőnyeget a havi fizetésemért (legyünk pontosak, Zsuzsit és a gyerekeket meg is győzte). Mindezt úgy, hogy a lakásunkban otthon minden szobában padlószőnyeg van! Tehát ha valakinek, akkor nekünk aztán egyáltalán nincs szükségünk rá. Mégis komolyan fontolgattuk. De erről (meg a fantasztikus, gyönyörű látnivalókról) majd külön írok.
Szóval hosszú, eseménydús, fárasztó napunk volt. És most tényleg megláthattuk, India miért csodálatos, miért egyedi és miért fogja meg annyira az embereket. Incredible India (ez az itteni turisztikai hivatal szlogenje). Tényleg az.
Paco
Utolsó kommentek