Legutolsó jelentkezésünk (nem számítva a TIGRISről szóló gyorshírt) alkalmával Jaipurban ért minket a reggel, és éppen zuhogott az eső. Emiatt (is) szép komótosan reggeliztünk, a végére el is állt. Az előző napon a Jaipuri látnivalók közül kimaradt az 1728 és 1734 között épített csillagvizsgáló. Elvitettük magunkat, megnéztük, aztán elmentünk megnézni a Galta templomot, amely a Jaipurt félkörben körülvevő hegyek szélén van. Ez eredetileg Vishnunak szentelt hely, de a helyiek csak Majom-templomnak hívják, mert állítólag nagyon sok ott a majom. Mi ezt nem tudjuk megerősíteni, mert összesen egy kisebb csapattal találkoztunk egy step-well (minden oldalról lépcsőkkel határolt víztároló) mellett. Több templom és kegyhely is van a kis szurdokban, amely a hegyormon lévő templomhoz vezet. Kemény séta volt fölfelé, legalább 250 métert másztunk meg röpke tizenöt perc alatt a 35 fokban. De megérte, mert mindkét oldalra nagyszerű kilátás nyílt. Maga a templom nagyon kicsi és elég semmilyen. Viszont a szurdokban nagyszerű épületek vannak, és láthattuk a zarándokokat, amint fürdenek az állítólag gyógyító tulajdonságokkal felruházott vízben.
A kis túra után nekiindultunk újra, hogy értelmes időben odaérjünk a Ranthambore nemzeti parkba. Sofőrünk elmondása szerint 5-6 órás útra számítottunk. Pedig Jaipurtól csak 130-140 kilométernyire van. Szerencsére nem lett igaza, 3 és fél óra alatt odaértünk. De útközben megértettük miért is gondolta ilyen hosszúnak az utat. Nem a forgalom volt elviselhetetlen (kivéve a falvakat), hanem néhány szakaszon egyszerűen megszűnt az út. Szó szerint. Egész jó minőségű aszfalt, aztán minden átmenet nélkül poros, gödrös, kátyús semmi - pár száz méteren keresztül. Mintha a kivitelezőnek elfogyott volna a kedve meg a nyersanyaga. Itt persze kb. 2 km-es sebességgel zötyögtünk, mint egyszeri magyar turista a teveszafarin. Másutt kilométereken keresztül makadámút. És mindezek mellett 10-15 km-ként olyan fekvőrendőrök, amelyek egy T72-est is komoly lassításra kényszerítenének (három, egymás utáni keresztirányú betonhurka, olyan távolságban egymástól, hogy garantáltan leverd az autó alját, ha 10-nél nagyobb sebességgel mész). A falvakban pedig csak lépésben lehet haladni, akkora a zsúfoltság. Mindezek ellenére tényleg elég hamar odaértünk a Ranthambore Safari Lodge-ba, amely a parktól kb. két kilométerre van.
A szálló elsőre egész jó benyomást ad, gondozott kert, hangulatos kerti bútorok, elfogadható recepció. Sajnos azonban, nekünk a szobákba is be kellett mennünk. Ezeket valószínűleg 50 éve építhették, és azóta nem nagyon nyúltak hozzá. A gyerekek szobáját ki is cseréltettünk, mert a kád olyan ramatyul nézett ki, hogy nem mertünk volna beleállni se. A szobákban nem volt semmi fény, két 25 wattos elképesztően randa falilámpán kívül. Kérésünkre kaptunk egy (azaz 1) darab olvasólámpát, amilyent szerintem nálunk már a BME villanykar múzeumában sem lehet találni. A legszebb talán az volt, hogy az ajtót nem lehetett becsukni, mert nem volt rajta kilincs, csak bezárni egy riglivel. Ez mondjuk a mi esetünkben, amikor a gyerekekhez azért jó lenne úgy bejutni, hogy nem ébresztjük fel őket, nem a legbarátibb megoldás. El is kezdtünk telefonálgatni az utazást szervező ügynöknek, hogy tegyen valamit. Mint minden indiai, fűt-fát megígért, de aznap már késő volt, ezért azt az éjszakát mindenképpen ott töltöttük. Hozzá tartozik a hangulathoz, hogy a nemzeti parkhoz épült hotelek mind a városon kívül a puszta közepén vannak, azaz nincs hova menni, még vacsorázni sem. Nem véletlenül, rajtunk kívül összesen még két család volt a hotelben.
Ennek ellenére jót aludtunk. Másnap korán keltünk a dzsipes szafari miatt. Mint kiderült meleg víz az ebben az időpontban nincs a szállodában. A hideg vizes zuhanyzás az utolsó csepp volt a koszos fürdőkádban, elhatároztuk, hogy még egy éjszakát nem töltünk ott.
A szafariról már írtunk, kb. 11-re értünk vissza a hotelünkbe. Újabb lázas telefonálás. Azt hozzá kell tennem, hogy ez Diwali napján volt, azaz mintha otthon szenteste próbáltam volna az ügynököt elérni, hogy szerezzen nekünk jobb szállást. Végül abban egyeztünk meg, hogy menjünk át és nézzünk meg egy másik hotelt, mert ott talán (!) sikerült nekik szobát szerezni. De nagyon hangsúlyozták, hogy a Diwali miatt szinte lehetetlen szobát találni, ők mégis mindent megtesznek (kicsit elvette ennek az érvnek az élét, hogy mi egy majdnem tök üres hotelben ültünk éppen). Beültünk az autóba és átmentünk a Nahargarh Palace Hotelbe. Ez egy három éve épült hotel, amelyet pontosan olyanra építettek, mintha egy régi palota lenne. Annyira, hogy például az összes nyílászárót bontásokból szerezték be. Ebben hotelben is a szobák legalább 70%-a üres volt (ennyit arról, hogy Diwalikor nem lehet szobát találni, na meg az indiaiak szavahihetőségéről. L) Így egy hatalmas lakosztályt kaptunk meg, amelyben egy kb. 12 m2-es „bay-window” (ablakokkal határol, megemelt kiülő) volt. A gyerekeknek –legnagyobb örömükre - itt ágyaztak meg. Mi meg egy baldachinos ágyban alhattunk, ami olyan magas volt, hogy a szélére ülve nem ért le a lábunk (jó-jó, tudom, a Müllnernek biztos leért volna). Így, mivel csak egy lakosztályt foglaltunk el, nem is került többe mint a lepukkant Safari Lodge két szobája, vagyis csak annyival, hogy itt a teljes ellátás benne volt az árban. A hotelről nem is írok többet, nézzétek meg a képeket, magukért beszélnek.
Mivel Diwali éjszakája volt, a hotel rendezett egy rögtönzött kis tűzijátékot, amelyet szerintem leginkább az alkalmazottak élveztek. De azért a mi gyerekeink is szívesen lóbálták a gigantikus csillagszórókat. Másnap reggel nagyon nem akaródzott elindulnunk, túl szép volt a hely.
2009.10.25. 13:48
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek