A vár a klasszikus várépítészet gyönyörű példája, dupla fallal körülvett alsó vár, és egy szerintem bevehetetlen fellegvár, amely egy jó 200m magas domb tetején van. Gondolom a sümegi várban már mindenki járt. Nekem az eddigi látogatásaim során ott mindig az járt a fejemben, hogy ki volt az a totális őrült, aki megrohamozta ezt a várat. Nektek is megfordult ez a fejetekben, nem? Nos, a sümegi vár ostroma egy könnyű délutáni sétának tűnhet ahhoz képest, ha valaki a daulatabadi várat akarná elfoglalni.

Bújjunk most egy fanatikus (csak az lehet, mert épeszű ember nem vállalkozik ilyenre), de szimpatikus támadó bőrébe és képzeletben rohamozzuk meg a várat. A védelmi rendszer egy hatalmas árokkal kezdődik. Ezt követően jön az első várfal, egy amolyan egyszerű vizesárok, majd a második várfal. A falak olyan 8-10 méter vastagok, jól védhető bástyákkal. Ez az alsó vár védelmi rendszere. A fellegvár alatt egy újabb várfal fut körbe, majd jön a fellegvár. Tegyük fel, hogy az istenek velünk vannak és átjutunk az ide vezető 6 (hat!) kapun (amelyek mind úgy vannak kialakítva, hogy belépés után derékszögben el kell fordulni, van ahol kétszer. Természetesen olyan a kiépítés, hogy felülről és oldalról halomra lehessen gyilkolászni minket, de ezt is megússzuk). Itt jön a komolyabb vizesárok és a fellegvár függőleges falai. Erős a gyanúnk, hogy ez nem természetesen volt így, hanem egyszerűen függőlegesre faragták a sziklát. És ha már elkezdték, faragtak egy jó tíz méter mély árkot is. Nem ástak, faragtak, mert kőkemény sziklából van. Ez a második vizesárok, melyen egy szűk lépcső vezet át, a lépcsőn két megtermett védő irtja a bajtársainkat. Nehéz őket legyűrni, mert egyszerre csak két ember fér hozzájuk és ezek a ravaszak ráadásul kétpercenként váltják egymást. Azért valahogy átjutunk. Beérve a fellegvár alsó részébe (mert az sem egyszerűen egy szint) egy rövid, keskeny és alacsony folyosó után egy kis udvarban találjuk magunkat, ahol a védők vígan öntözik a forró vizet és a szurkot a fejünkre. Nano-nukleáris generátorunk által keltett erőterünkről azonban leperegnek a forró cseppek. Továbbnyomulunk. Az udvar egyik oldalán a vár legérdekesebb része, a „sötét folyosó”, következik. Az egyetlen út ugyanis a fellegvár felső részébe egy, a sziklába vájt, csigalépcsőszerű, vaksötét folyosó-lépcső kombináció. Persze ez sem egyszerűen megy körbe-körbe felfelé, számtalan vakjárat, falfülke és olyan nyílás van, ahol ismét forró vizet, szurkot és köveket lehet a fejünkre önteni. Egyik részen állítólag egy füstfüggönyt is aktiválni lehetett, hadd fulladjon meg a támadó. Bár elég valószínűtlennek tartom, hogy bárki túljutott volna ezen a totálisan sötét, csapdákkal teli útvesztőn (nekünk még zseblámpával sem ment elsőre, pedig csak annyi veszély volt, hogy a számtalan denevér közül valamelyik netán lepisil), kövessük hős támadónkat tovább. Kibukkanva a sötétből eldobjuk infravörös éjjellátó-készülékünket (ilyet a XIV-XV. században minden sarkon árultak Indiában), már nem lesz rá szükségünk. Ijedten összeszűkülő pupilláink egy újabb várfalat pillantanak meg, immár az utolsó (kilencedik) kapuval. Innen már gyerekjáték. A védők nyílzáporának kereszttüzében, Allah/Shiva/Jahve/Mammon nevével az ajkunkon felrohanunk a még hátralevő kb. 200 lépcsőn (összesen 615 van!)  és már csak a végső tornyot kell elfoglalni. A farzsebünkből elővesszük egészen eddig magunkkal cipelt, egészen kicsire összehajtható (másképp ugye nem tudtunk volna átjönni a „sötét folyosón”), titánium-ötvözet ostromlétránkat. Végre. Az összes védő kapitulált, és mi ott állhatunk a fellegvár tetején és döbbenten vesszük tudomásul milyen messze is van az első kapu, amelyet jó három évvel ezelőtt betörtünk. Az biztos, aki építette, a paranoiája miatt nem bízott semmit a véletlenre

Nekünk szerencsére nem volt ennyire nehéz az út felfelé, de 615 lépcső, az hatszáztizenöt lépcső. Ráadásul nem szabvány 17 cm magas lépcsők, hanem ahogy éppen jött. Volt, ami olyan magas, hogy Peti leült rá és nem ért le a lába a következő lépcsőfokra, még lábujjhegyen, nyújtózkodva sem. A kilencedik kapu után meg is álltunk pihenni. Eltartott jó 45 percig míg felértünk. Pedig Kriszti és Peti olyan tempót diktáltak, hogy alig bírtuk őket követni. Eddig mindig a gyerekekre kellett várni, de most nincs messze a nap, amikor fordul a kocka. No és a lépcsőkön kívül még sok egyszerű emelkedő is van, aznap rendesen megdolgoztunk a vacsoránkért. A kilátás fentről értelemszerűen pazar. És valóban nagyon messzinek tűnik a kapu, ahol a jegyet megvettük. De mint a mellékelt kép tanúsítja, száriban is fel lehet ide jutni.

De az embert próbáló túra ellenére (vagy éppen azért? Mégsem mondhatjuk, hogy ennyit gürcöltünk egy jelentéktelen várért! A kognitív disszonancia, ugye!), nagyon tetszett.