A múlt héten ráadásul Mumbaiban voltam, ahol találkoztam az ottani nagyobb kamarák képviselőivel, és több vállalattal, köztük a Tata csoporttal, amely India legnagyobb vállalata. Itt nagyon jól sikerült a szervezés, 10 embernek adhattam elő a cég egészen különféle részeiből (voltak, akik ott találkoztak először). Érdekes volt egy hónapon belül harmadszor Mumbaiban. Egyik este volt egy kis időm, és sétáltam egyet a szálloda körül. Gyalog tíz percre az 5 csillagos szállodától egy teljesen átlagos, rendes (értsd: európai embernek elképzelhetetlenül mocskos) indiai piac. Mégis, mikor olyan öt perce lófráltam, hátha találok valami ajándékot (persze nem találtam semmit), hirtelen rájöttem miért van furcsa érzésem. Senki nem dugott az orrom alá „igazi” Ray-Ban napszemüvegeket, senki nem akart rám sózni „valódi olasz bőr” öveket, senki nem ordított utánam, hogy „Come please Sir” vagy „I give you very good price”. Nem is értettem. Nem tudom Mumbaiban másutt is ilyenek-e a piacok, de felüdülés volt Delhi után. Delhiben ugyanis nem tudsz 10 lépésnél többet megtenni anélkül, hogy valaki rád ne akaszkodna. Van ahol még ennyit sem.

Szűk két hete voltunk az Új Delhi központjában elhelyezkedő Palika bazárban. Ez a Connaught Place alatt (szó szerint értsd, az egész bazár a föld alatt van) helyezkedik el, amelyet a britek eredetileg is az új város kereskedelmi központjának szántak. Egy igazi, durva turistacsapda (már persze annak, akinek van bátorsága bemenni). Aki csak néhány napot van Delhiben, az biztos eljut ide. Itt az árusok lépésenként tolják az orrod alá az árujukat, vagy nagy vehemenciával magyarázzák, náluk a legolcsóbb, amit árulnak.

Persze itt is igaz, akkor tudsz jól vásárolni, ha valami nem igazán kell. Zsuzsi szeretett volna táskát, mert az itteni koszban minden gyorsabban amortizálódik és már nem volt táskája. De nem ezért mentünk elsősorban, így az első táska boltból ki is jöttünk, mikor egy „igazi” Luis Vuitton kézitáskát – amely persze „valódi bőr”, rögtön előkapják az öngyújtójukat és nagy lánggal demonstrálják, hogy nem ugrik össze – 2500 rúpiáért (10.000 Ft) akart a boltos eladni, és csak 200 rúpiát engedett (1000 Ft). Mire az ajtóba értünk már csak 1500 volt, és mire a harmadik bolt előtt voltunk, már azt kiabálta utánunk, hogy 500. Így megismerve egy kicsit az árszintet, végül egy másik boltban 300-ért vettünk is egy nagyon hasonlót, csak Burberryt. Mint kiderült még ez sem lehetett a reális ár, mert mikor visszamentünk az első boltba az eredetileg kinézett 100 rúpiás csillogó-villogó estélyi táskáért (ennyi pénzért tényleg minden ruhához lehet venni egyet!), a boltos rögtön megkérdezte mennyiért vettük a zacskóból kikandikáló táskát. Én persze 250-et mondtam, mire ránk sózott egy ugyanakkora „eredeti” Luis Vuittont és egy kétszer akkora „valódi” Burberryt összesen 650-ért. Ekkor már természetesen a vállamat fogta és csak a fülembe súgta bele a „csak nekem és csak most” megadott hyperdiszkontált árat. Mivel nagyon lelkesen marasztalt, valószínű, hogy még ezeken az árakon is rendes haszna lehetett. De nem bántuk meg, így most Zsuzsi egy évre el van látva táskával. (Annyit még megjegyzek, hogy nem azért vettük ezeket a táskákat, mert koppintások, hanem azért, mert csak ezek néztek ki jól. A „márkátlan” táskák nagyon randák. Ezek szerint mégis van valami, ami miatt az eredeti olyan drága – a design)

Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy van olyan turista, aki megveszi 1000-ért  a másolatot, (mert egyébként teljesen korrekt táskák, otthon simán megvettem volna négyezer forintért, sőt!) és még örül is, hogy milyen sokat sikerült alkudni.

Delhiben minden piac ilyen (már persze ahol eddig voltunk), tényleg nagy türelem kell a vásárláshoz. Ezért aztán kifejezetten élveztem Mumbaiban, hogy csak sétálok, és nem kell senkit elhessegetnem. A halszag kicsit zavart, de láthatóan a helyiek már megszokták. A luxus-szállodák mellett ugyanis egy halászfalu van, bent a város közepén. Nekem nagyon anakronisztikusnak hatott (és facsarta az orromat), de a mumbaii ismerőseim szerint nem lehet vele mit kezdeni. Mivel az ott élők már évszázadok óta ott vannak, nem lehet őket onnan kirakni. Ez a demokrácia.