Rövid hír a szombati újságból, hogy az Uttár Prádésh-i állam rendőrsége által meghirdetett 62 állásra több, mint 93.000 (kilencvenháromezer) jelentkezés érkezett. Nem írtam el, kilencvenháromezer. Azaz minden állásra 1500-an jelentkeztek. És még csak nem is ez a legmeglepőbb. A rendőrség ugyanis biciklis futárokat keresett, akiknek a rendőrörsök közötti kézbesítés lesz a feladata. Azt gondolom mindenki beláthatja, ehhez nem kell egyetemi diploma, a kírás szerint öt (megint nem elírás, 5) általános elvégzése volt a kritérium és az, hogy a jelentkező tudjon biciklizni.

Nos ezek után a jelentkezők közül 3200-nak doktori fokozata van (!!!), 50.000-en pedig egyetemi/főiskolai végzettséggel rendelkeznek. Még egyszer leírom, biciklis futárokat keresnek. Igaz, elég jó fizetésért, mert havi 20.000 rúpiát lehet keresni azzal, hogy az ember tekeri a pedált. Ez Indiában azért még mindig elég jó fizetésnek számít, ráadásul állami állás*, ahonnan lehetetlen bárkit is kirúgni. De azért PhD fokozattal ilyet megpályázni? Azért azt hiszem ez eléggé azt mutatja, hogy a munkahelyteremtésben még mindig nem tart ott India ahol kéne. Na meg azt is valószínűsíti, hogy viszonylag könnyű lehet doktori fokozathoz jutni itt. Lehet, megyek én is veszek magamnak egyet egy üveg whiskyért! 

És nem ez az egyetlen eset, sem a túlképzettség, sem a túljelentkezés terén nem az. Radzsaszthánban mérnököket, ügyvédeket és mesterfokú diplomával rendelkezőket interjúztattak küldöncnek. Az indiai államvasutaknál kiírt 100.000 állásra pedig 20 millió jelentkezés érkezett be. (Ezek a számok már önmagukban is hihetetlenek - két magyarországnyi ember!)

* pont erre vonatkozó statisztikát hirtelen nem találtam, de 2015-ben a falusi háztartások mindössze 7%-ának volt ennél magasabb a havi jövedelme. 

Forrás: Yahoo news

A tegnapi újságok egyik vezető híre, hogy felújítás miatt le fogják zárni a főváros egyik legfontosabb felüljáróját. A Bikhaji Cama Place melletti kétszer három sávos felüljárón az indiaiak szerint 1,2 millió (nem elírás egymillió-kétszázezer) jármű halad át naponta. (Más források szerint 1,5 millió). Ebbe persze a riksák és a motorbiciklik is számítanak, de akkor is megdöbbentő szám. 

Forrás: Times of India

A hirtelen felújítás egyébként azért lett szükséges, mert a metróépítés miatt megrepedt a felüljáró. 

Tervek szerint fél-fél pályát le fognak zárni és a nehezebb járműveket teljesen kitiltják, azaz a felüljáró alá terelik (ahol eddig csak a kanyarodó járművek közlekedtek). Nehezíti a helyzetet, hogy a metróépítők egyik felvonulási területe pont itt van, és nagy munkagépek miatt naponta többször is le-lezárják a felüljáró alatti területet 30-40 percre. Nem tudom hogy fogja bírni a már eddig is katasztrofális helyzetben levő közlekedés Delhiben. Brutális dugók várhatók. Még a felújítást elrendelő hatóság is elismerte, nincs alternatív útvonal, nem tudják hogyan fogják megoldani a terelést.

Míg jó haverom a genfi autószalonon nézheti a jobbnál, jobb nőket, itt Indiában ilyenre telik:

Szerintem  a csaj be se férne a mögötte látható Suzukiba. Vagy úgy gondolták, hogy ha az autó apró, akkor a hostess legyen minél nagyobb? 

Kora hajnalban érkeztünk meg Bangkokba a kacifántos busz utunkat követően. Természetesen a szállodában nem tudtuk elfoglalni a szobánkat. Eredetileg azt terveztük, hogy sétálgatunk a városban és felfedezzük, hol fogunk majd vásárolni. Mint mindenütt, itt is leszólítottak azonban a taxisok, hogy próbáljanak fuvart szerezni. Mivel Zsuzsi már korábban is szerette volna megnézni az úszó piacot, és a taxisok 1.200 baht-ért elvállalták, hogy elvisznek a piacra (és korábbi utunk miatt már tisztában voltunk azzal, ha befizetünk öten egy ilyen túrára az ennél többe kerül), végül úgy döntöttünk, inkább erre szánjuk a délelőttöt. Az úszó piac másfél órányira van Bangkok központjától (visszafelé két óra a nagyobb forgalom miatt), ezt több-kevesebb alvással töltöttük. Megérkeztünk egy parkolóba, ahol kiderült, az 1.200 baht, amelyet a taxis mondott nekünk csak annyira elég, hogy ebbe a parkolóba megérkezzünk, ott újabb összeget kell kifizetni, hogy egy kis csónakkal elvigyenek minket a piacra.

Tengerparti nyaralás mellett még két dolgot terveztem Thaiföldön, meglátogatni a Khao Sok Nemzeti Parkot és lehetőséget adni családom hölgytagjainak, hogy vásároljanak. Befizettem ezért egy két és fél napos, két éjszakás túrára az internet segítségével a parkba. A park egy nagy víztározó körül lett kialakítva, melyet még a hetvenes években építettek. Nekem kicsit furcsa, az ember úgy gondolná, hogy a nemzeti park egyenlő az érintetlen természettel, de nem ez az egyetlen ilyen a világon. Büszkén hirdetik, hogy ez a világ legrégibb esőerdejének maradványa, nagyobb biodiverzitással, mint bármely másik a világon. 80-100 millió éve változatlan (persze azon kívül, hogy egy jelentős része el van árasztva). Ugyanezt olvashatja az ember Malájzia és Indonézia turisztikai honlapjain is, valószínűleg ez most kivételesen mindegyik esetében igaz, korábban biztos egy nagy dzsungel lehetett az egész.

A második túra, amelyre elhatároztuk magunkat, Phi-Phi (ejtsd: Pipi) szigetét vagy inkább sziget-csoportját fedezte fel. Ez lényegesen távolabb van, ezért gyors motorcsónakot választottunk. Egy ilyet persze nem engedhettünk volna meg magunknak egyedül, ezért egy csoportos túrára fizettünk be. Számítottunk arra, hogy csoporttal utazni rosszabb lesz, és ez a sejtésünk teljesen be is igazolódott.

A tengerparton való pihenés mellett eleve azt terveztük, hogy több helyre is elmegyünk majd Ao Nangból, egy-egy napos túrákra. Sok ilyet hirdetnek a helyi utazási irodák, melyből biztosan van vagy száz a kisvárosban. Mi Cooperrel egyeztetve először egy úgynevezett 4 sziget túrára mentünk el. Mivel eleve öten vagyunk, ezért a„privát” opcióval éltünk, ami azt jelenti, kibéreltünk egy csónakot egy napra. Alig volt drágább, mintha befizettünk volna egy szervezett túrára. Ennyi előnye van annak, ha sok gyereke van az embernek… (még inkább, hogy még 15 éves korukban is hajlandók velünk nyaralni. Én már hetedik általánosban kijelentettem, hogy nem nyaralok többet a szüleimmel. Igaz, nem Thaiföldre, Sri Lankára, Vietnamba meg Kambodzsába vittek, hanem Balatonlelle felsőre)

Az eddigi legjobb szilveszterünket Malajziában a tenger partján töltöttük (itt olvashatsz róla). Én mindig is nagyon vágytam rá, hogy ne fagyos körülmények között köszöntsem az új esztendőt, és három évvel ezelőtt bebizonyosodott, ez nagyon jó ötlet. Sajnos az elmúlt két évben nem úgy alakult a téli utazásunk, hogy ezt meg tudtuk volna tenni, de most thaiföldi utunk tervezésénél ez volt az alappont, minden mást ehhez igazítottam.

Ao Nang városkája egy tipikus vízparti turistaváros, amely a világ minden részén szinte pontosan ugyanúgy néz ki. Hosszú főutca a part mellett, sok kisebb-nagyobb hotel, teljesen haszontalan dolgokat áruló boltok tömkelege, éttermek, utcai kajáldák és rengeteg turista. Persze van valamennyi különbség a boltok méretében, meg az általános tisztaság színvonalában, de másban már egyre kevesebb. Most már mindenütt van McDonalds, Haagen Dazs, Starbucks, mindenütt ugyanazokat a táskákat és pólókat lehet kapni – legfeljebb I Love Italy helyett  I Love Thailand felirat van rajtuk és mindenütt O’Neil meg Rip Curl fürdőgatyákat lehet kapni. Mindegy, úgyis az összeset Kínában gyártják. Annyi különbség persze van, hogy itt bal oldalon vezetnek, de nekünk már ez a megszokott.

Tovább már nem húzhatom, hogy leírjam mi is történt velünk téli szabadságunk alatt Thaiföldön, mert a végén még teljesen el fogjuk felejteni. Kényszerű otthoni karácsonyunk után 27-én hajnalban érkeztünk vissza Delhibe, és másnap délután már mentünk is tovább Bangkokba. Ugyanazzal a géppel, mint egy évvel korábban, azaz éjfél után érkeztünk. Ez csak annyiban probléma, hogy a kiváló HÉV, ami bevisz a városba csak éjfélig jár. Így kénytelenek voltunk ismét taxival menni. Drágább, kényelmetlenebb és tovább tart.

Az elmúlt napok egyik híre volt, hogy India elvesztette a legmagasabb besorolást az amerikai légyügyi hatóságnál (FAA). Ez szerintem önmagában nem lenne akkora hír nekünk - inkább az, miért is volt eddig a legmagasabb kategóriában - inkább annak van hírértéke, ahogyan az indiaiak reagáltak rá. Az indiai légügyi hatóság vezetője ugyanis értetlenkedve nyilatkozta, hogy "nem értem miért minősítettek le minket, hiszen a feltételek 95%-át teljesítettük" 

Ugyanis a leminősítés nem hirtelen történt, fél éve voltak itt az FAA szakemberei és pontosan megmondták, hol vannak hiányosságok. 32 pontban foglalták össze, mit kell az indiaiaknak megváltoztatni, ha meg akarják tartani a besorolásukat. Ebből 29-et határidőre teljesítettek, de 3- at nem. Az már csak apróság, hogy szerintem 32-ből 29 az csak 90,6%, nem 95, de nem ez a lényeg.

Egész Indiára és az indiaiakra általában jellemző ez a hozzáállás, hogy a 90% az már jó. Még a repülésben is, ahol sok száz ember élete forog kockán. No comment, azt hiszen ehhez nem kell.

Egy kis adalék mégis - most olvasom, hogy Svédországban valamikor végeztek egy felmérést, amely szerint az autóvezetők 98%-a csatolta be magát. Erre a kormány válasza az volt, hogy indítottak az övek becsatolására vonatkozó kampányt, mert elégedetlenek voltak ezzel az aránnyal. 

Mint ahogyan az már a nemzetközi sajtóban is több helyen is megjelent, az indiai pénzügyi folyamatok olyan helyzetet teremtettek az országban, amelyet sokan már az 1991-es súlyos válsághoz hasonlítanak. A Rúpia mélyrepülése (2 hónap alatt 17%-ot veszített értékéből) és a nemzetközi tőkekivonás – május óta USD 11,6 milliárdot vontak ki a befektetők az indiai tőkepiacról – a legfájóbb tünetek, de az okok ennél lényeges mélyebbek.

Valóban hasonlóan komoly a helyzet, mint 1991-ben, amikor kényszerűségből az ország letért a szocialista tervgazdaság útjáról, elkezdte a piaci reformokat, az IMF mentőövére szorult és zálogba kellett helyeznie aranytartalékait? Szakértők megosztottak a kérdésben. A legtöbbször ilyen esetekben a fiskális hiányt, a rövid-távú eladósodottságot, az inflációt, a valutatartalékok importhoz viszonyított arányát és a pénzügyi rendszer ellenállóképességét vizsgálják annak megállapítására, milyen nagy a baj.

Megint nagyon elhanyagoltam az írást. De tegnap már édesapám is szóvá tette, ezért most megembereltem magamat, és leültem a gép elé. Nehéz belekezdeni a mondandómba, nehéz kitalálni mivel is kezdjem. Talán ezért is húztam-halasztottam ennyi ideig.

Ilyen is nagyon ritkán történik meg, ha jók az információim, akkor Budapesten ma melegebb volt mint itt. Itt ugyanis gyakorlatilag egész nap esett az eső, és 28 foknál nem volt több, otthon pedig ha jól tudom 30 fok felett volt a hőmérséklet.

A meteorológusok szerint ez még nem a monszun, az majd egy hét múlva jön. Nos nekünk nem tűnt fel, hogy nem az, délelőtt ötször esett, délután fél kettő és hét óra között pedig folyamatosan. Ezért is volt ilyen hideg egész nap.

Szó szerinti fordításban (azért ilyen nyögvenyelős a mondat) idézem az egyik helyi újságot a tegnapi időjárással kapcsolatban:

„Az eső és a felhős ég levitte a város hőmérsékletét kellemes 32,8 Celsius fokra”

Megdöbbentő hírt olvashattunk ma az egyik napilapban, még az oly sok hihetetlen itteni bűncselekmény tömegéből is kitűnik. Egy családot megtámadtak lucknow-i (Uttár Pradésh állam fővárosa kb 7 millió lakossal) otthonukban feldühödött szomszédaik és a ház asszonyát agyon is verték. A ház ura és főiskolás lányuk súlyos sérülésekkel kórházba került.

A kiváltó ok? Nos nehéz lenne ezt a mi fejünkkel kitalálni, a csőcselék azért verte agyon az asszonyt, mert hagyta, hogy 20 éves lánya farmerben járjon!!! Több ízben volt nézeteltérésük szomszédasszonyukkal, aki helytelenítette, hogy hagyják a lányt "erkölcstelen" ruhában járni. Mivel a család nem tiltotta el a lányt, saját kezébe vette a dolgokat feltüzelt néhány másik helyi lakost és súlyosan bántalmazták a családot. Olyannyira, hogy a lány édesanyja a helyszínen bele is halt sérüléseibe.

Ilyen tényleg csak itt történhet meg.

(a kép illusztráció)

Itt írtam arról, hogyan veszett ki gyermekkorunk egyik megszokott tárgya végleg a világból. Nos, a mai napon kaptuk a hírt, július 15-én megszűnik a távirat-kézbesítés Indiában is. Az 1851 években küldték az első táviratot Indiában, Kalkuttából a Gyémántkikötőbe, 43 km-es távolságra. A hálózat hamar bővült és a britek ennek (is) köszönhetik, hogy a szipoly lázadást 1857-ben sikerült leverniük. Enélkül hetekbe telt volna mire egyáltalán értesülnek a fővárosban (ami akkor Kalkutta volt) a lázadás híréről.

Az elmúlt években a technika fejlődésével azonban volt olyan távirati állomás, ahol évente egyetlen egy táviratot sem kellett kézbesíteni. A rendszert fenntartani ugyanakkor rendkívül költsége volt. Az indiai posta minden táviraton kb. 1800 forintot veszített. Nem csoda, hogy megszüntették a szolgáltatást.

(A képet a malariastamps.com oldalról kölcsönöztem)

Peti fiam múlt hónapban Csennájban volt az iskola felsős úszócsapatával (itt írtam erről), mert nagy büszkeségünkre bejutott a legjobbak közé. Nevetve mesélte, hogy a verseny előtt több hatalmas jégtömböt dobtak bele a medence vizébe, hogy lehűtsék. Akkorák voltak, hogy 5-6 ember is alig bírta megemelni.

A víz ugyanis eredetileg 37-38 fokos volt, ami bizony versenyszerű úszásra alkalmatlan. A jég egy kicsit enyhített ezen, de fiam elmondása szerint a több száz kiló jég negyedórán belül teljesen el is olvadt.

Tegnap olvastam az újságban, hogy Nyugat-Bengál államban egy gyorsvonat 3 elefántot gázolt halálra. Ilyen sem történik nagyon másutt. Főleg nem ilyen gyakran, az elmúlt 10 évben 42 elefántot ütött el a vonat, csak Nyugat-Bengálban. Az egyre növekvő népesség egyre kisebb helyre szorítja az amúgy is megfogyatkozott állatvilágot Indiában. Sajnos előre borítékolható mi lesz a végeredmény.

Arról egyébként nem szólt a híradás a vonat túlélte-e a találkozást. 

(a fotót a Reuters szolgáltatta, a BBC blogjáról kölcsönöztem. Innen)

Szeretnék néhány sor írni arról, mennyit is fejlődött India az elmúlt években. Nagyon tele volt a világsajtó azzal, milyen fantasztikus GDP növekedés van az országban. Ez igaz is, de ha a számok mögé nézünk, úgy tűnik ez volt az egyetlen mutató, amelyben India leelőzte a térség más országait. Holott az indiai politika egyik meghatározó eleme az „inclusive growth”, amire nem tudok jó fordítást. Azt értik alatta, hogy a fejlődésből részesüljenek a széles néprétegek is, ne csak önmagáért való legyen a GDP növekedése. Kicsit furcsán hangzik, hogy a kettő nem jár együtt, de a számok azt mutatják, a növekvő GDP nem feltétlenül (vagy nem azonos mértékben) jelent jobblétet a társadalom számára.

A közelmúltban volt alkalmam találkozni India leghíresebb még élő üzletemberével, Ratan Tatával, aki a tavaly év végén mondott le a Tata Csoport elnöki tisztségéről. Ratan Tata egészen hihetetlen köztiszteletben álló személyiség, soha, senkitől nem hallottam rosszat róla, egyetlen elmarasztaló újságcikket sem olvastam, pedig a csoport olyan méretű, hogy azért sok ellensége és irigye is van.

Már két hónapja nem írtam semmit. Érdekes módon néhány látogató ennek ellenére minden nap van a blogon, köszönöm azoknak, akik ennyire kitartóan keresik az újabb írásokat. Sok oka van miért nem ültem le a gép elé, de nem érdemes sorolni ezeket. Annyi előnye van annak, ha sokáig nem írok semmit, hogy van miről írni, mert ennyi idő alatt még a mi egészen unalmas életünkben (tényleg az!) is sok minden történt.

Érdekes kutatásról számolt be a Mail Today napilap. A Háztartásgazdaságtani Intézet munkatársai széles körű vizsgálatot végeztek a Delhiben kapható úgynevezett „streetfood” (az utcán kapható, jellemzően olajban kisütött ételek csoportját hívják így itt) árusai között. 500 diák vett részt az elemzésben és 250 helyszínen próbálták ki az utcán árult ételeket.

A kutatásnak megdöbbentő (bár nem annyira váratlan) eredménye volt. A 250 mintából mindegyik fertőzött volt. A 250-es minta már önmagában is statisztikailag értelmezhető nagyság, de még ha nem is lenne az, a tény, hogy minden árusnál kapható étel megbukott, az önmagában is bizonyító erejű. Ráadásul a minták nem egyetlen fajta baktériumot mutattak ki, a legtöbb ételben többféle kórokozó is megtalálható volt. Az alábbiakat találták a kutatók:

A közelmúltban volt címlap hír, hogy az egyik autógyárban a munkások sztrájkba léptek, mert fizetésemelést akarnak elérni. Ez önmagában talán nem is meglepő, azon viszont komolyan elálmélkodtunk, hogy milyen fizetést akartak elérni. A munkások követése ugyanis az, hogy három év alatt havi 100ezer rúpiára növekedjenek a fizetéseik. Ez mai árfolyamon 429.000 Ft/hó. Összehasonlításképpen a KSH gyorstájékoztatója szerint 2012 első negyedévében a magyar átlagkereset 219.200 Ft/hó volt.

Tegnap olvastam az újságban, hogy a Tervbizottság –mert Indiában még van ilyen - legutóbbi jelentése alapján 2010-ben mindössze 2,76 millióval több munkahely volt Indiában, mint 2005-ben. Ez elszomorító adat, mert a rendkívül fiatal lakossági korfa miatt Indiában havonta egymillió ember lép be a munkaerőpiacra. Azaz 2005 óta közel 60 millió állás hiányzik Indiában. Persze biztos vannak, akik közben már nem dolgoznak és az új munkaerő a helyükre léphet, ezért ez a szám biztosan kisebb, de tekintve, hogy Indiában az emberek nagy része addig dolgozik, amíg meg nem hal, nagyságrendi eltérés biztos nincsen.

Annak ellenére, hogy elég sok bejegyzés született a blogon, Indiáról gyakorlatilag semmit nem írtam, pedig az elmúlt pár hónapban elég sok minden történt az országban. A teljesség igénye nélkül egy-két dolgot most megemlítenék.

Hosszú túránkról való beszámoló után visszatérünk Indiába. Egy fotó a reptéri buszról. No comment

Szép munka.

Második napunk a Ha Long-öbölben sajnos ugyanolyan időben kezdődött, mint ez előzők – a felhők majdnem leértek a tengerig. Mi reggeli után átszálltunk egy kisebb hajóra, amelyen nem voltak kabinok. A túrák ugyanis úgy vannak megszervezve, hogy a „nagy” hajók (amelyeken aludni is lehet) minden nap pontosan ugyanazt az útvonalat járják be. Délután kettő körül felveszik az utasokat, elhajóznak az „alvóhelyükre”, majd másnap reggel elmennek egy nagy barlangig és onnan visszaviszik az utasokat a kikötőbe, ahol ki is tesznek mindenkit. Ez a kétnapos túra. Akik – mint mi is – három napra jönnek (ez persze azzal három nap, hogy oda-vissza kell utazni Hanoiba), azok a második napot egy másik hajón töltik. Ezek a hajók kisebbek, de ezeken is van konyha, meg étkező.

2013. január elsején reggel hatkor keltünk, fiatalabb korunkban nagyjából ilyenkor értünk haza a szilveszteri buliból! De változnak az idők. Az igazat megvallva, nem is bánom, egy kicsit mindig is erőltetett volt nekem a szilveszter, a legjobb bulik soha nem december 31-én voltak. Azonban mióta itt vagyunk, nem fenyeget egy rossz buli veszélye, mert mindig utaztunk.

Azért keltünk korán, mert a Ha Long-öbölbe befizetett három napos túránkra reggel hétkor indult a busz, és előtte még mindenképpen reggelizni akartunk. Minket szedett fel először, így jó egy órát töltöttünk azzal, hogy felvegyünk utastársainkat. Aztán kevéssel nyolc után el is indultunk a Hanoitól jó négyórányira levő Unesco Világörökségként nyilvántartott Ha Long-öbölbe, ahol két éjszakát egy hajón töltöttünk. Nagy elvárásokkal indultunk neki, mert mindenki szerint csodálatos hely, és előzetesen csak annyit tudok mondani, valóban az. De ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre utaztunk a buszban, és reménykedtünk , hogy a borús, felhős égbolt felszakadozik majd, mire a tenger partjára érünk. Sajnos ez egyáltalán nem történt meg, három teljes napon keresztül borongós, novemberi idő volt. Szerencsére pár fokkal melegebb volt, mint Hanoiban, de korántsem kellett nekivetkőznünk.

Hanoiba megérkezve ismét belehajtogattuk magunkat a háromgyermekes családok ázsiai megmentőjébe, a Toyota Innovába. Ez egy csak itt kapható, faék-egyszerű hétszemélyes autó, és mi pont beleférünk csomagostul-gyerekestül-sofőröstül. Nem is tudom megsaccolni hány ezer kilométert utaztunk ilyenben. Abszolút az itteni piacra van optimalizálva, kétféle motorral kapható (egy benzines, egy dízel) nagyon rövid áttételezésű váltó - negyvennél fel lehet kapcsolni ötösbe, viszont 90-nél már 2500-at forog a dízelmotor (ha jól emlékszem az 5-ös BMW ekkora fordulatszámnál olyan 180-190-et megy, de rég ültem ilyen jó autóban) – szinte nulla az opciós lehetőség. Viszont magas építésű és még a leghátsó üléseken sem dobál elviselhetetlenül (na jó, a legrosszabb utakon igen). Meg beleférünk öten a sofőr mellé minden csomagunkkal.

Mind Kambodzsában, mind Vietnamban sok kellemes élményt szerzett egész családunknak a legkülönfélébb éttermekben elköltött reggeli, ebéd vagy vacsora. Az étkezéseknek azonban külön pikantériája is volt: az étlapok.

Talán túlzás nélkül állíthatom, hogy nem láttunk olyan angol nyelvű étlapot, mely hiba nélkül átcsúszott volna egy lektoráláson. Viszont olyat, ahol egy kezemen meg tudnám számolni, hány sor volt hibátlan, olyat sokat. Megkockáztatom, hogy csak két ilyen volt: a két jobb hotel Vietnamban. A többi étlapra a szerény mértékű angol nyelvtudás igen bátor használata volt jellemző, nem kis örömöt okozva családunknak. Néhányra még emlékszünk, gondoltam, megosztom angolul tudó olvasóinkkal (elnézést, hogy nem fordítom le, de ezt nem igazán lehet.)

Fődíj:  „maincurses”

Helyezetettek: „vegetarian pork chops”, ugyanott még „vegetarian spare ribs”, „vegetarian chicken” (ezen napokig nevettünk, még most is elmosolyodunk ha eszünkbe jut)

Többi:

„ham ham burger”

„tonit water”

„ginner tea”

„sanwich”

„tufu” máshol „tofy”

„lemon grlass”

„mixed meat medium well done”

„salited shrimp”

„chess” máshol „chese”, kombinációban „chesses sanwich”

„pan cake”

„fried chicken (or shripm or beef etc.) with vegetarian”

„seefool”

„jewly fish salad”

„frozen ears pig in chinese style”

„spaghtti”

„hot uhite coffee”

„Heniken beer”

A nagyszerű vonattal Da Nang városáig mentünk, amely Vietnam 3. legnépesebb települése és a legközelebbi megálló Hoi An városához. Hoi An belvárosa szintén a világörökség része, mert a sok háború ellenére megmaradt olyannak, amilyen a XIX. század elején volt. Mindenki nagyon sok jót írt róla, és jogosan.

Rohanó, változó világunkban vonaton utazni manapság már különlegességnek számít. Szerintem néhány elkötelezett vasútmániákuson kívül mindannyian többet utazunk kocsival vagy hosszabb távra repülővel, mint vonaton. Ezért aztán - főleg a gyermekeimnek - mindig nagy élmény, ha vonatozunk, kiváltképp ha egy egész éjszakát el tudunk tölteni a vonatban. Vietnámban Saigon és Hanoi között közlekedik az Újraegyesítés Expressz, amelyre mi Moung Man városában szálltunk fel, amely Saigon után a második megálló. Eredetileg azt terveztem, hogy egészen Hanoig megyünk, de kiderült, hogy takarítás és ágyneműcsere a vonaton csak a két végállomáson van, ezért középen csak koszos kocsiba lehet felszállni. Mi pedig egy napra kiszálltunk a vonatút közepén, ezért ezt inkább kihagytuk.

aAz utazásunk tervezésekor elég sok időt töltöttem azzal, hogy megpróbáljam valahogy úgy összehozni az útitervet, hogy el tudjunk tölteni legalább egy napot a tengerparton. A legkézenfekvőbb Thaiföld lett volna, de egyszerűen nem fért bele az időbe, hogy ott menjünk le a tengerhez. Vietnámban pedig decemberben az előzetes tájékozódás alapján csak egész délen elég meleg a tenger a fürdéshez, a klasszikus fürdőhelyeken Nha Trangban és főleg Da Nangban ilyenkor már hideg van (nekünk, igazán trópusi tengerekhez szokott, 34 fokos medencében lubickoló, elpuhult szibaritáknak mindenképpen). Ezért nem maradt más választásom, mint Mui Ne üdülőhelyet megcélozni, amely Saigontól kb. négy és fél órányira van. (Utólag már tudom, hogy esetleg Kambodzsában kellett volna lemennünk a tengerhez, de az annyira nem esett útba, hogy ezt nem is néztem meg. Majd legközelebb)

(Ismét Zsuzsi) Úgy találtuk, Saigon nem kínál sok különösebb látnivalót. Amit a Notre Damon kívül még lehetett volna nézni az vagy be volt zárva Karácsony miatt, vagy nem tűnt elég érdekesnek ahhoz, hogy megnézzük. Ezért szerencsére sikerült a családomat arra rábeszélni, hol elmenjünk egy Mekong-delta túrára (én ugyanis szeretek bármit, ami vízzel kapcsolatos – ez családi örökség), amit rövid keresés (a belvárosban minden sarkon van egy utazási iroda) és alku után le is kötöttünk. Mivel öten vagyunk – és a lányok már mind felnőttnek számítanak, pár nap múlva Peti is - sokszor olcsóbb külön bérelnünk dolgokat, mint befizetni egy „normál” túrára. Most is így volt, az egyik irodában ugyanannyi pénzért kaptunk egy saját kisbuszt idegenvezetővel, mint amennyiért másutt beszállhattunk volna egy 45 fős csoportba.

MekoPhnom Penhből a legkorábbi, reggel hétkor induló busszal utaztunk Saigonba, azaz Ho Si Minh városba. A magyar elnevezés, mint megtudtuk téves, ugyanis a vietnámiak következetesen Ho Csi Minnek mondják, ezért én inkább a Saigon elnevezést fogom használni. Szállodánk Phnom Pehnben pontosan szemben volt azzal az építkezéssel ahol az elhunyt kambodzsai király hamvasztását fogják végezni, kb. egy időben keltünk a munkásokkal. Nekem kicsit visszás, hogy egy olyan koldusszegény országban, amely még most is jelentős külföldi segítségre szorul, miért kell egy külön hatalmas komplexumot felépíteni (tényleg nagy lesz) a király hamvasztására, de ezt nem is nekem kell megítélni. Mindenesetre jól mutatja, hogy Kambodzsában is van rengeteg pénz, de ezt nem feltétlenül a szegénység felszámolására fordítják. Persze ez itt Ázsiában mindenütt így van, India is így működik.

(Zsuzsi ír - a szerk) Siem Reapből busszal mentünk tovább a fővárosba Phnom Penh-be az interneten dicsért Mekong Express-szel (ez egy buszokat üzemeltető társaság, jelenleg Kambodzsában nincs működő vasút). Nem panaszkodunk, bár a busz legalább harminc éves volt, időben felvettek minket a hotelből, késés nélkül indultunk a buszpályaudvarról is, kényelmesek és dönthetőek voltak az ülések, a negyvenfős buszon 18-an voltunk, sőt működött a légkondi is (és nem is sarkvidéki hidegre hűtöttek). Egyetlen probléma volt csak: a teljes út alatt kambodzsai szórakoztató program ment a kivetítőn, amit ha akartunk, ha nem, hallgatni kellett. Indult egy 2 órás nyálas szerelmesdal videóklip összeállítással (Paco klasszifikálta), ami annak fényében viszont, ami utána következett, mindjárt igen fel is értékelődött. Utána ugyanis egy vígjátékszerűséget nézhettünk, amiben egy férfi és egy női (ha nem is szép és fiatal, de randa és öreg) főszereplő hol kiabálva ripacskodott, hol macskazenére kornyikált. Az út további érdekessége az volt, hogy gyakorlatilag nem értettük, mit beszél a busztársaság által delegált idegenvezető, holott állítólag mindent elismételt angolul is. Nem tudom megerősíteni, hogy ez valóban így volt-e. Az igazat megvallva általában abban sem voltunk biztosak, hogy éppen angolul vagy khmerül beszél. Ez egyébként is jellemző volt a khmerekre (meg később a vietnámiakra), angol szavakat mondtak, de teljesen a saját nyelvükön. Mi meg bambám bólogattunk és egymás között megegyeztünk abban, azt sem tudjuk miről beszéltek. Ha hallott már valaki olaszokat nagyon-nagyon rossz angolsággal beszélni az talán el tudja képzelni, csak az olaszok hibáit meg kell szorozni néggyel.

Egy kicsit ugyan elkéstem vele, de azért szeretnék néhány általános dolgot is leírni Kambodzsáról. Először is azt, hogy a térképen olyan kicsinek tűnik, közben kétszer akkora, mint kis hazánk. A kétszer akkora területen csak másfélszer annyi ember él, 90%-ban khmerek. Az ország korábban Vietnámmal együtt francia Indokína része volt, 1954-ben nyerte csak el függetlenségét. Amit gondolom – fiatal olvasóinkon kívül – mindenki tud, hogy a XX. század egyik legkegyetlenebb kommunista diktatúrája volt hatalmon 1975 és 1978 között, a Vörös Khmerek, Pol Pot vezetésével, akik Mao nyomdokain járva egy teljesen az agráriumra alapuló társadalmat akartak felépíteni, minden „nyugati” és „értelmiségi” befolyástól mentesen. A népesség nagy részét kitelepítették a városokból és sok esetben már egy szemüveg is elég volt ahhoz, hogy valakit kivégezzenek. Ezt a véres diktatúrát a vietnámiak kergették el, de nem is mentek ki, hanem gyakorlatilag a vietnámi nagykövet által irányított bábkormány vezette az országot egészen 1991-ig. Azóta van újra független Kambodzsa.

Angkorban eltöltött harmadik napunkra, csütörtökre, már egy kissé(?) telítődtünk a régi templomokkal és városokkal, erre a napra ’lightosabb’ programot is terveztünk (Zsuzsi - a szerk). Először elmentünk a Siem Reap-től legmesszebb fekvő templomba. A 37 km-es távolságot több mint egy óra alatt tettük meg a szokásos tuk-tukosunkkal. Átmentünk pár apró falucskán a maguk cölöpökre épített házaival és kis helyi műhelyeivel. Nekem tetszett az út, élveztem a hangulatát, de meg kell mondjam, a tuk-tuk nemigen alkalmas eszköz ekkora távolságokra, különösen nem öt embernek egy tuk-tukban. A templomot, amit megnéztünk, Banteay Srey-nek hívják, ami szó szerint azt jelenti: nők temploma. Valójában a név valószínűleg a faragások finom szépségére utal. Egy nagy kmer király egyik brámin tanácsadója építtette, a 10. század végén Síva tiszteletére. Önálló stílust képvisel. A falakat sűrűn fedi a míves faragás, mely zömében meg is maradt, mivel itt rózsaszín homokkőből készült a díszítés is, nem stukkóból. A templom méretei jóval kisebbek, mint a többi helyen, olyan kis ékszerdoboz ez. A kambodzsaiak nagyon sok pénzt tettek bele a rendbetételbe, valamint a templom köré épített (mellesleg pocsék – bocs) látogató központba, rendesen reklámozzák is, hogy mindenki menjen el megnézni (Különben - jogosan - a kutya sem keverdne ide - Paco). Nekünk tetszett, de csak az menjen el oda, akinek valóban van 3 napja Siem Reap-re.

Második napunkat Angkorban ismét az egyik közeli vendéglőben kezdtük, ahol kemény 1 dollárért kaptunk tojásrántottát egy nagyszerű baguette-el, valahogy nem volt kedvünk hajnalban kelni megnézni a napfelkeltét Angkor Watban, pedig állítólag szép. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk, az igazat megvallva lusták voltunk felkelni. De másoknak csak javasolni tudom, annyi előnye mindenképpen megvan, hogy elfogadhatóbb a hőmérséklet. Bár nekünk már meg se kottyan a 32-35 fok, de ezzel nem minden európai turista van így. Onnan tudjuk, hogy reggel hűvösebb van, hogy Zsuzsi elnézte az órát, másfél órával korábban keltünk, mint kellett volna. Így is sikerült fél tízig elhúznunk az időt, amikor is újra beültünk már megszokott kis járgányunkba és ismét nekiindultunk a templomok felfedezésének.

Amiért Kambodzsába is mindenképpen el akartunk jönni, az Angkor. Angkor az összefoglaló neve azoknak a gazdag romvárosoknak, amelyek a Khmer birodalom egykori fővárosainak megmaradt templomait jelentik, a IX. századtól a XIII. századig. Ebben az időben a Khmer birodalom a világ leghatalmasabb birodalmai közé tartozott, Dél-kelet Ázsiában mindenképpen a legnagyobb volt. Ezt a hátrahagyott gigászi nagyságú templomok is bizonyítják. Nem véletlenül használtam a jelzőt, a megmaradt templomok közül Angkor Wat a Wikipédia szerint a legnagyobb vallási célú építmény a világon, és a többinek sincs szégyenkeznivalója.

A mai nap az utazás jegyében telt el. Kora reggel indult a vonat Bangkok központi pályaudvaráról. Nekünk már az is élmény volt, mennyivel tisztább és rendezettebb, mint a pályaudvarok Indiában. Sőt, ha igazán korrekt akarok lenni, szerintem a magyar pályaudvarokat is simán űbereli – a Déli pályaudvar mindenképpen, csak arról van 5 évnél frissebb tapasztalatom. A bangkoki mindenesetre meggyőző, minden ki volt írva angolul is - ez például a Déliben egyáltalán nincs – amennyit kellett, annyit a pénztáros is beszélt angolul.

Második napunkat Bangkokban ismét egy kényelmesen elköltött reggelivel kezdtük. Mivel csak négy reggelit kaptunk a hotelben, elszaladtam (Zsuzsi - a szerk.) a sarki kisboltba egy kis kiegészítésért. A kiválasztott előre csomagolt felvágottat legnagyobb meglepetésemre a pénztáros felbontotta, betette a mikróba megmelegíteni, majd végül adott hozzá egy kis nyársat. Ezzel együtt jól esett, felvágottat ui. Delhiben nem lehet kapni, így már fél éve nem ettünk (tényleg nem!).

Eddig nem volt érkezésem leülni a gép elé, mert minden este szinte beestünk az ágyba. Most viszont tengernyi időm van, mert éppen a Kambodzsa felé tartó vonaton ülünk, amely 05:55-kor indul minden nap a központi pályaudvarról. Emiatt persze ma igen korán keltünk, hogy biztosan elérjük. A sietség egyrészt indokolatlan volt, mert kb. 10 perc alatt odaértünk taxival, másrészt jól tettük, mert így jó ülőhelyet tudtuk szerezni a vonaton. A jegy nevetséges összeg volt, kevesebb, mint 400 forint fejenként egy több mint 5 órás útért. Többet fizettünk a 10 perces taxiért. A vonat csak a határig megy, ott majd keresünk valamilyen más közlekedési eszközt Angkor Wat-ba.

Ahogy korábban írtam mióta visszajöttünk Delhibe, sehova nem sikerült elutaznunk, mert a gyerekek iskolai szünetei mindig egybeestek egy-egy delegáció érkezésével. Annyira sikerült ez eltalálniuk, hogy máskor nem is jött senki, csak akkor, amikor mi mehettünk volna. Így a téli szünetet amennyire lehet, kihasználjuk, és három hétre elutazunk. Először úgy terveztük, hogy hazamegyünk, de Európába annyira megdrágultak a jegyek, hogy inkább úgy döntöttünk, elmegyünk Kambodzsába és Vietnámba, kis túlzással szállásokkal együtt fog annyiba kerülni ötünknek az út, mintha hazautazunk volna. (Sőt, ha karácsonykor és szilveszterkor nem laknánk jobb szállodákban, akkor nem is lenne túlzás, annyira olcsók a szállások). Ez azt jelenti, hogy a gyerekeknek ma délben befejeződött az iskola (csak röviden dicsekszem vele, hogy ebben a félévben is szín ötös volt mindhárom) és már fél hétkor el is indultunk Bangkokba. Igen, sajnos Bangkokba, mert Indiából - amely minden szempontból a világ közepének tartja magát és mindenképpen a világ nagy gazdasági hatalmai közé tartozik – nincs közvetlen járat se Phnom Penhbe, se Ho Chi Min városba, se Hanoiba. Azaz a közvetlen „szomszédságba” sincsenek közvetlen járatok. Egy 1,2 milliárd lakosú országból ha nincs közvetlen járat valahova, azért az nekem azt mutatja, hogy olyan nagy üzleti kapcsolat nincs a két ország között. Ennyit arról, milyen nagy gazdasági hatalom India. 

Egy abszolút nem indiai témáról szeretnék ma írni. Tavaly lányaimnak volt egy olyan feladata, ahol nekünk szülőknek kellett javasolni nekik egy-egy meghatározó olvasmányunkat és nekik azt kellett elolvasni, majd beszámolni róla az órán, illetve megírni nekünk, miért is volt lényeges a könyv. Kriszti szerencsés volt, mert neki a „Barlangi medve klánja” könyvet kellett elolvasnia, amelyet nagy örömmel meg is tett, sőt a sorozat további 4 kötetén is kb. három hét alatt túljutott (ez az öt könyv legalsó becslésem szerint is 3500 oldal).  Csillának nem volt ilyen jó dolga, ő nagyon szenvedett, többször is hangot adott nemtetszésének, hogy Asimov Alapítványát kellett olvasnia. Pedig az kevesebb mint 200 oldal. Leginkább az zavarta, hogy mire megszokta a szereplőket, hirtelen újabbak léptek a helyükbe, de egyébként is elégedetlen volt a könyv nyelvezetével és magával a történettel is.

 A kormány bejelentette, a társadalom legszegényebb rétegében a rászorultaknak 50%-al meg fogja emelni az öregségi nyugdíját. Mielőtt mindenki (főleg nyugdíjas olvasóink) elismerően csettintene, elárulom azt is, hogy az emelés havi 200 rúpiáról 300 rúpiára történik. Azaz havi kb. 800 forintról 1.200 forintra. Ez napi 40 forint. Ugye, hogy minden relatív?

A héten végre történt velem valami érdekes, amelyről szívesen írok. Az EU országok kereskedelmi tanácsosai minden hónapban találkoznak. Ezeken a találkozókon az aktuális kereskedelempolitikai híreket, eseményeket beszéljük meg, prominens indiai közszolgák előadását hallgatjuk meg valamilyen kurrens gazdasági témáról és általában eszmét cserélünk a tapasztalatainkról. Hónapról hónapra ezek az ülések elképesztően unalmasak és semmitmondók, de évente egyszer kihelyezett ülést tartunk valamelyik „vidéki” városban és ezek érdekesebbek. Idén Csennájban voltunk (az idézőjel mindenképpen indokolt, nehéz a világ 13. legnépesebb városát „vidék”-nek nevezni), amely az autóipar fellegvára itt Indiában. Találkoztunk helyi üzletemberekkel, a helyi kormány képviselőivel meg pár nyugati cég vezetőjével. Megtudhattunk, hogy alapvetően Tamil Nadu állam sem különbözik India egyéb részeitől, itt sincs mindig áram, itt is rettentő lassú a bürokrácia, itt sem lehet szakképzett munkaerőt találni és a kormány képviselői itt is meg vannak győződve róla, ezek a problémák nem léteznek. De nem is a találkozók voltak az érdekesek, hanem két gyárlátogatás. Kedd délelőtt ugyanis a Nokia gyárában voltunk, amely a világ legnagyobb mobiltelefon-gyártó üzeme, délután pedig a Daimler idén tavasszal megnyitott teherautó-gyártó üzemét néztük meg.

Folytatom, ahol az előző posztban abbahagytam, hogy mi is történt velünk az elmúlt hónapokban. Zsuzsi idén nem vállalt tisztséget a szülői munkaközösségben, az előző két évben az iskolai rendezvényeket szervezte – köztük olyat is, ahol több mint 60 embert kellett koordinálnia (több mint 30 országból) és a rendezvényen több mint 2000-en voltak – és már nem akart ekkora feladatot vállalni. Ha nem tudnám, én bizony nem venném észre, mert továbbra is ugyanolyan elfoglalt, mint tavaly volt. Csak azért tudom, mert itthon panaszkodik, hogy nincs eleget csinálnia! Pedig nemzetközi főzőklubbot szervez és angolt tanít az iskola melletti nyomornegyed gyerekeinek egy nemzetközi program keretében. És közben mindig megtalálják valamilyen más feladattal is. Mondom, ha engem kérdeztek most is ugyanannyi dolga van mint eddig - sok.