aAz utazásunk tervezésekor elég sok időt töltöttem azzal, hogy megpróbáljam valahogy úgy összehozni az útitervet, hogy el tudjunk tölteni legalább egy napot a tengerparton. A legkézenfekvőbb Thaiföld lett volna, de egyszerűen nem fért bele az időbe, hogy ott menjünk le a tengerhez. Vietnámban pedig decemberben az előzetes tájékozódás alapján csak egész délen elég meleg a tenger a fürdéshez, a klasszikus fürdőhelyeken Nha Trangban és főleg Da Nangban ilyenkor már hideg van (nekünk, igazán trópusi tengerekhez szokott, 34 fokos medencében lubickoló, elpuhult szibaritáknak mindenképpen). Ezért nem maradt más választásom, mint Mui Ne üdülőhelyet megcélozni, amely Saigontól kb. négy és fél órányira van. (Utólag már tudom, hogy esetleg Kambodzsában kellett volna lemennünk a tengerhez, de az annyira nem esett útba, hogy ezt nem is néztem meg. Majd legközelebb)

Mivel nem akartam nagyon korán indulni karácsony másnapján, és anyagilag nem sok különbség volt a taxi+vonatjegy+taxi lehetőség és az autóbérlés között, ezért béreltünk egy autót (sofőrrel), amely hoteltől hotelig vitt minket (a vonat reggel 6-kor indult volna és Mui Ne-től 40km-re van a vasútállomás). A hotelben elfogyasztott bőséges reggeli után mi nem voltunk éhesek, ezért nem éltünk a sofőr által útközben felajánlott étteremmel. Ez láthatóan nem esett neki jól, gondolom kapott volna egy ingyen ebédet, ha mi ott ettünk volna, mint a tuk-tukosunk Angkorban*. Ezek után olyannyira betartott minden sebességkorlátozó táblát, hogy a bicikliseken kívül mindenki megelőzött minket. Beértünk egy faluba, azonnal lecsökkentette 40 alá a sebességünket. Komolyan, még a legjobban megrakott teherautók és a legócskább buszok is állandóan megelőztek minket.  Ezáltal a szerintem négyórás utat öt óra alatt tettük meg, gondolom az ebédidőt így kompenzálta.

A hotelünk közvetlenül a tengerparton volt, ahogy elhelyezkedtünk a szobánkban, azonnal lementünk a partra. Kicsit megszeppentünk, hogyan fogunk itt fürdeni, mert legalább 250 kite-szörfös volt a látóterünkben, fürdőző viszont egyetlen egy sem. Mui Ne ugyanis a kite-szörfösök paradicsoma, olyan jó és megbízható szél van itt. A jó szél persze nagy hullámokat is jelent, ezt meg is tapasztaltuk, mert azért bementünk a vízbe. Szerencsére kiderült, csak délután vannak ennyien, délelőtt még nincs megfelelő szél, ezért akkor nyugodtan lehet fürödni. Mi fürödtünk is, órákat, mert a víz nagyon jó meleg, nyugodtan el lehet benne lenni egész nap.

Ennek ellenére másnap délutánra befizettünk egy túrára, amely a helyi látványosságokhoz viszi el a turistákat. Ezek a következők:

Tündér-patak,

halászfalu,

fehér homokdűnék

és a vörös homokdűnék.Nem nagy várakozással indultunk neki a négy órásra ígért túrának, de azt kell mondjam, nagyon kellemesen csalódtunk. Egy ütött-kopott nyitott dzsippel mentünk – természetesen semmilyen biztonsági berendezés nem volt rajta (sebességmérő sem). Itt Ázsiában nagyon megváltozik az ember tolerancia szintje a közlekedési eszközökkel kapcsolatban. Ha belegondolok, hogy alig négy éve még szigorúan gyerekülésben ült mindhárom gyerekünk, bizony nehéz összeegyeztetni azokkal az európai szemmel életveszélyes csotrogányokkal, amelyekkel rutinszerűen utazunk. Első megállónk a Tündér-patak volt, amely egy nagyon sekély és ebből (is) következően nagyon meleg kis patak, amely földöntúli homokképződmények között kanyarog. Vörös, sárga, fehér homokot mind lehet találni a mederben és a patak partját szegélyező meredek homokfalakon. Egyes helyeken a parton pár méterrel a patak medre fölött érthetetlen módon a homokból szivárog a víz. Itt a homok egészen érdekes konzisztenciájú lesz, valahol a sár és a zselatin között. Mondanom sem kell, gyerekeink élvezettel tapicskoltak benne.

Érdekes séta volt, jóval többet is töltöttünk vele, mint a vezetőnk által megadott 45 perc. Kicsit aggódtunk, hogy lemaradunk a program más részéről, de kiderült, a „halászfalu” programpont annyiban merült ki, hogy egy magaslatról lefényképezhettük az öbölben ringó halászflottát. Nem is tartott 3 percnél tovább. A „fehér homokdűnék” viszont megint kifejezetten élvezetes volt. Itt egy kisebb tó partján magasodnak a – ha nem is fehér, de világossárga – homokdűnék. Ez egész úgy néz ki, mint egy szaharai oázis nagyon-nagyon jól megkomponált hirdetése. A helyszínen lehet bérelni quadokat, de mi inkább gyalog fedeztük fel a környéket. Mint kiderült, jól tettük, mert mivel későn érkeztünk, nekünk már csak az alig mozgó és állandóan lerobbanó maradék járművek jutottak volna (jól láthattuk az utánunk érkezőket, akik szenvedtek velük rendesen). Szerencsére a homok egyáltalán nem égetett, ezért nagy lelkesedéssel ugráltuk, szaladtunk, másztunk benne, bokáig-térdig, néha combig süllyedve. Szerintem egy egész napot el tudtunk volna tölteni, de sajnos mennünk kellett tovább a vörös homokdűnékhez naplementét nézni, meg „szánkózni” – legalábbis ez volt beígérve.

Itt a megálláskor azonnal letámadtak minket a helyi gyerekek, akik általunk egész más célra használt polifoam  matracokat kínáltak egyre csökkenő árakon. Végül kettőt „kibéreltünk” (ez azt jelentette, hogy a pénzért cserébe a kezünkbe nyomták, úgyis tudták a végén majd otthagyjuk a homokban) és felmásztunk az egyik dűne tetejére. Itt valóban vörös a homok, de a beígért csúszkálás nem nagyon jött össze, a polifoamokon ülve inkább csak annyit sikerült elérni a gyermekeinknek, hogy jó másfél kiló homokot helyeztek el a ruházatukban. Mi közben eljutottunk a legutolsó dűne tetejére, ahonnan jól látszott volna a naplemente, ha nem lett volna felhős az ég alja. Sajnos nem tartottunk ki,és lemásztunk, tudomásul véve, hogy a napot biztosan nem fogjuk látni belesüllyedni a tengerbe. Hiba volt, a későbbiekben kiderült, az égen egészen elképesztő színorgia jelent meg, amely biztosan jól nézett volna ki a dűne tetejéről. Így csak lentről láttuk, de ott is lélegzetelállító volt. Már bőven sötét volt, mire visszaértünk. Elmentünk újra ugyanabba az étterembe, ahol az előző nap ettünk, és ismét nagyon finom vacsorában volt részünk. Ebben sajnos teljesen leszavaz a családom, ha egyszer valahol jót eszünk, hajlamosak újra és újra visszatérni ugyanoda, minden - az új helyszínek kipróbálására irányuló - próbálkozásom ellenére.

Mui Ne egyébként pontosan olyan „egyutcás” üdülőhely, mint amelyek a világ minden részén megtalálhatók a tenger- és tópartokon. A parton hosszasan sorakoznak a szállodák, a főút másik oldalán pedig a vendéglők, szuvenírboltok, masszázsszalonok, utazási irodák, ajurvédikus gyógyszertárak. Ami itt meglepett minket, hogy a vietnamin kívül minden ciril betűvel van kiírva. De ez csak addig volt váratlan, amíg nem szembesültünk azzal, hogy a városkában a turisták 90%-a orosz. Egy a tengerparton kite-szörf iskolát fenntartó magyar srác - aki évente fél évet van családostul itt – mondta, hogy öt-hat éve még egyetlen orosz turista sem volt. Sajnos a megjelenésük miatt az árak a háromszorosára mentek fel, mert nekik semmi sem drága. Ennek ellenére itt Vietnamban láttunk, illetve inkább hallottunk, először generátorokat, úgy látszik itt sem állandó az áramszolgáltatás, első este nem is volt közvilágítás.

Mivel a vonatunk csak este hétkor indult, utolsó napunkon még egész nap lebzseltünk a tengerparton, és az is kiderült, hogy nem minden nap van tökéletes szél, délután ugyanis a kite-szörfösök bementek ugyan a tengerbe, de pár perc múlva mindegyik kijött, gondolom valami nem stimmelt a széllel. Ezért sajnos olyan képet, ahol 150-200 vitorla feszül a tenger felett nem tudtunk készíteni – mert korábban úgy gondoltam, majd utolsó nap lefotózom az egészen érdekes látványt. Nos, ez nem jött össze. Én egyébként úgy gondolom, a sok homok miatt van itt ilyen megbízhatóan jó szél. Minden tengerparton (meg a nagyobb tavaknál) meg lehet figyelni, hogy nappal, amikor süt a nap, a szárazföld jobban felmelegszik, mint a víz, ezért van mindig szél a víz partján, amely a part felé fúj. Itt a homokos területek biztosan nagyon felmelegednek a napon, és a felszálló meleg levegő helyére valahonnan jönnie kell utánpótlásnak. Persze csak elmélet, de abból, hogy csak délután volt szél, arra következtetek, hogy a hőmérséklet-különbség miatt van a légmozgás, nem valamilyen passzátszél fúj itt állandóan.

Korán elindultunk a vasútállomásra, nehogy lekéssük a vonatot, ezért jó másfél órát vártunk az állomáson, ahol szintén voltak áramszünetek, persze pont akkor (is), mikor ki kellett mennünk a peronra. Még szerencse, hogy a vonatútra felkészülve vittünk fejlámpákat, ezért nem töksötétben botorkáltunk ki a vágányok közé.

Rendben felszálltunk a vonatra, de erről majd a következő bejegyzésben lesz szó.

*A korábbi üzleti modell fejtegetésemkor azt el is felejtettem, hogy a már számomra egyébként is totál veszteségesnek tűnő vendéglátóipari egységek ráadásul a sofőröknek ingyen kaját adnak, mikor az általuk fuvarozott turista náluk eszik. Mivel jellemzően két ember ül egy tuk-tukban, ezért az ebédért elkért 4-6-8 dollárba (két főre) még egy ingyen kajának is bele kell férni. Ez még inkább azt támasztja alá, hogy az alapanyagok ára a nullához konvergálhat.