(Zsuzsi ír - a szerk) Siem Reapből busszal mentünk tovább a fővárosba Phnom Penh-be az interneten dicsért Mekong Express-szel (ez egy buszokat üzemeltető társaság, jelenleg Kambodzsában nincs működő vasút). Nem panaszkodunk, bár a busz legalább harminc éves volt, időben felvettek minket a hotelből, késés nélkül indultunk a buszpályaudvarról is, kényelmesek és dönthetőek voltak az ülések, a negyvenfős buszon 18-an voltunk, sőt működött a légkondi is (és nem is sarkvidéki hidegre hűtöttek). Egyetlen probléma volt csak: a teljes út alatt kambodzsai szórakoztató program ment a kivetítőn, amit ha akartunk, ha nem, hallgatni kellett. Indult egy 2 órás nyálas szerelmesdal videóklip összeállítással (Paco klasszifikálta), ami annak fényében viszont, ami utána következett, mindjárt igen fel is értékelődött. Utána ugyanis egy vígjátékszerűséget nézhettünk, amiben egy férfi és egy női (ha nem is szép és fiatal, de randa és öreg) főszereplő hol kiabálva ripacskodott, hol macskazenére kornyikált. Az út további érdekessége az volt, hogy gyakorlatilag nem értettük, mit beszél a busztársaság által delegált idegenvezető, holott állítólag mindent elismételt angolul is. Nem tudom megerősíteni, hogy ez valóban így volt-e. Az igazat megvallva általában abban sem voltunk biztosak, hogy éppen angolul vagy khmerül beszél. Ez egyébként is jellemző volt a khmerekre (meg később a vietnámiakra), angol szavakat mondtak, de teljesen a saját nyelvükön. Mi meg bambám bólogattunk és egymás között megegyeztünk abban, azt sem tudjuk miről beszéltek. Ha hallott már valaki olaszokat nagyon-nagyon rossz angolsággal beszélni az talán el tudja képzelni, csak az olaszok hibáit meg kell szorozni néggyel.

4 óra utazás után végre megérkeztünk a fővárosba. Még a buszon beszedtek tőlünk kétszer 3 dollárt arra, hogy a buszállomástól majd 2 riksa elvigyen a hotelünkbe. Bár ez valóban nem nagy befektetés, kiderült, hogy ez is csak a naiv turista átejtésére van. Ugyanis kb. 2 percet mentünk a taxikkal (tán egy dollár se lett volna). Sebaj.

A hotelünk nagyon jó helyen volt (na nem véletenül, Paco így választotta), gyalog távolságra a látnivalóktól és mindössze pár percre a Tonlé Sap* (és a Mekong) folyótól. A folyó partján széles korzó van padokkal és fákkal. A társadalmi élet egyik központi helye a környék. Klassz itt sétálni, mert egyrészt a folyó tele van kisebb-nagyobb hajókkal és zajlik rajta az élet, másrészt számtalan hangulatos étterem és söröző is van itt és a környező utcákban (ja és még itt is csak fél dollár a 4dl-es jéghideg finom sör). Sétálgattunk is a korzón délután, a családom tagjai egy utcai árustól vettek sült szöcskét és sáskát, a fiúknak kifejezetten ízlett is (tényleg finom, jó fűszeres olajban van ropogósra kisütve, nem is lehet érezni, hogy bogarat eszik az ember, rendkívül jó lenne sörkorcsolyának – Paco).A „ropihalra” emlékeztette őket, amit kedves barátainkkal ettünk még egy régi horvát nyaralás során. Alkonyat felé még élettelibb lett az utca, táncosok is jöttek, amolyan utcai dzsembori lett az egészből. Mi nagyon élveztük a hangulatot.

Másnapra volt tervbe véve a látnivalók megtekintése. A vársos fő szépsége a királyi palota. Sajnos csak néhány épületét nézhettük meg, mert a királyuk 2 hónapja halt meg és még gyászolnak. Egy nagy ideiglenes épületeggyütest építenek éppen (mellesleg pont a hotelünkkel szemben), ott lesz az elhunyt király ünnepélyes hamvasztása. Csak az után fog a gyász végetérni és a palota megnyitni. Azért nemzetük büszkeségébe, az Ezüst Pagodába így is beengedtek. Nevét az épület onnan kapta, hogy padlóját 5000, egyenként egy kilót nyomó, míves ezüst csempe fedi. Szép. A templom egyébként tele van értékes Buddha szobrokkal, mint pl. a XVII. századi Baccarat kristály Buddha vagy a 90 kilós életnagyságú arany Buddha, amit 9584 (más források szerint csak 2600 valahány – nem számoltuk meg) gyémánt díszít. A palotakomplaxum többi látnivalója (már ahova bejutottunk) szép volt, hasonlított a bangkokira, de amolyan szegény rokonnak tűnt azután. Látszik, hogy Kambodzsa fénykora korábban volt, az utóbbi pár száz évben a doiminancia a thaioké (és a vietnamiaké) volt.

Utunkat ezután a Toul Sleng Múzeum felé vettük. A térkép alapján kinéztük, hogy ez egy pár kilométeres séta lesz, s mivel arrafelé New York-i stílusban, négyzethálósan futó számozott utcák vannak, viszonylag könnyű tájékozódni is. Ahogy távolodtunk a szép belvárostól, az utcák egyre kevésbé voltak vonzóak, járdák hiányában pedig jellemzően az úton mentünk milliónyi motoros gyűrűjében. Végül megláttunk egy szögesdróttal megerősített betonkerítést, tudtuk, hogy megérkeztünk.

Tuol Sleng eredetileg egy gimnázium volt. Képzeljetek el egy nagy kertet, benne néhány kétemeletes épület, nagy, üveg nélküli ablakos, kockacsempés termekkel, melyek nyitott folyóra nyílnak. A Vörös Khmerek hatalomrajutása után azonban más, szörnyű szerepet kaptak a gimnázium épületei: átalakították a hírhedt S-21-es  „biztonsági irodává”. A kerítést megerősítették elektromos szögesdróttal, a termeket pedig kínzókamrákká illetve börtönné alakították át. Az ablakokra vasrácsok és szögesdrót került, hogy megakadályozzák a foglyok szökését, a nyitott folyosókra is tettek szögesdrótot, hogy a rabok nehogy leugorjanak a halálba a kínzások elől.

Az S-21 a Pol Pot rendszer utolsó napjáig működött, a bő 3 évben mintegy 17.000 rab fordult meg itt, de alig néhány élte túl. Egyszerre mintegy 1.000-1.500 rabot tartottak itt, akiket addig kínoztak, amíg bevallották azokat a bűnöket, amikkel vádolták őket – túlnyomó többségük vélhetően teljesen ártatlan volt. A kikányszerített vallomások után kivégezték őket, de ezt már nem itt, hanem a Gyilkos Mezőkön. Embertelenek voltak a körülmények, amelyek között a rabok éltek, embertelenek voltak a kínzások, amiket elszenvedtek, még kivégzésük módja is embertelen volt (bár kérdéses, hogy bármilyen módja a kivégzésnek lehet-e emberséges – Paco). Csak néhány részlet ízelízőnek, tán még ez is sok lesz. Élet a börtönben: a rabok egy szál alsóneműben, „fejtől-lábtól” feküdtek a földön a nagyobb termekben vasrudakhoz rögzítve, vagy a 0,8*2 méteres magáncellákban a falhoz láncolva, nem beszélhettek senkivel, négynaponta „fürdették le” őket slauggal és gyakorolatilag éheztek (napi kétszer négy kiskanál rizs és egy vizes leves nemigen nevezhető megfelelő tápláléknak). Válogatott kínzásoknak voltak rendszeresen kitéve, még a gimnázium egykori hintája is borzasztó vallatóeszközé alakult át az S-21 őreinek kezében. A kínzások sebeit csak immel-ámmal kezelték, természetesen jó páran belehaltak annak következményeibe is. Még orvosi kísérletekre is használták a rabokat. Mikor pedig végre a rab „bevallott” mindent, elvitték a kivégző mezőre, ahol megásatták vele saját sírját, majd bottal agyonverték (spóroltak ugyanis a lőszerrel) úgy, hogy mindjárt a gödörbe essen. Nem foglalkoztak azzal sikeres volt-e bunkósbot vagy csákány (elsősorban ezeket használták), a hevenyészett tömegsírokban előbb-utóbb úgyis elhaláloztak azok akik fejre mért ütést esetleg túlélték.

Az S-21-et meghagyták abban az állapotban, ahogy a vietnámiak megtalálták - ők szabadították ugyanis meg az országot a Pol Pot rezsimtől és ők találták meg az S-21-et is, benne az utolsó 14 halottal.  Az A épületben vannak a nagy termek, falukon képek mutatják azt az állapotot, amilyenben a vietnámiak megtalálták, a B-ben zömmel fekete-fehér képek vannak óriási tablókon a rabokról (egyeseknek ott a kisgyermekük a karjukban). Az S-21-ben ugyanis mindenkiről gondosan aktát vezettek (fénykép, vallatások leírása, vallomások, stb.). A C-ben a magánzárkák vannak, a D-ben pedig a kínzókamrák. Ez utóbbit nem is néztük meg, én már egyébként a B épületnél sírtam... Az egész rettentően nyomasztó, felforgató élmény. Még ki sem léptünk az S-21-ből, már eldöntöttük, a kivégző mezőre már nem is megyünk el, az már végkép sok lenne mindannyiunknak. Arról így nem tudok beszámolni, annyit tudok, hogy tömegsírok vannak és egyes kivégzettek koponyái kupacokba vannak rakva.

Ettől a nyomasztó élménytől eltekintve Phnom Phen nagyon tetszett nekünk, első este egy abszolút helyi utcai vendéglőben ettünk, olcsót és nagyon finomat, ráadásul két dollárért egy egész kancsó sört kaptunk. Második nap egy jobban kinéző helyre ültünk be, de ott sajnos nem volt jó a kaja és az elsőre nagyon trendi fém evőpálcikákról is kiderült, hogy használhatatlanok – állandóan lecsúsznak a felvenni kívánt falatról. A város minden előnye ellenére kérdéses, hogy érdemes-e beiktatni egy olyan túrába mint amilyet mi csináltunk, a nagyon nyomasztó látványosságokon kívül semmi nincs, ami Bangkokban ne lenne, talán a parti sétányt kivéve. Azért meg nem nagyon érdemes idejönni. Nekünk persze útba esett Siem Reap és Saigon között, de kitérőt nem tennék érte, az biztos. (ez a vége már Paco véleménye – a szerk.)

Ja, és itt Phnom Penhben láttunk először az állítólag Dél-Ázsiára oly jellemző jégkockás sört. A nagy meleg miatt itt ugyanis nem zsenánt az embereknek jégkockával hűteni a malátalevet. Mi nem próbáltuk, nálunk soha nem volt ideje megmelegedni, még a kétliteres kancsóban sem. :-)))

* A Tonlé Sap folyó és a vele egyező nevű tó egészen különleges hidrológiai rendszert alkot. A tó ugyanis az év nagy részében mindössze 2700 négyzetkilométer felületű és 1-2 méter mély. Vizét a Tonlé Sap folyó vezeti a Mekongba. A monszun ideje alatt azonban az esőtől megduzzadt Mekong visszaduzzasztja a Tonlé Sap vizét, és annak folyásiránya megfordul, a Mekong vizét visszaviszi a Tonlé Sap tóba. Ez a monszun alatt 15.000 négyzetkilométeresre nő, és 8-10 méter mély lesz. Az ottani házak ennek megfelelően minimum 10 méteres cölöpökön állnak. Nem tudom van-e még ilyen jelentős folyó amelyik szezonálisan megfordul. (A poszt elején a nagyjából Duna szélességű vízfelület az)