Folytatom, ahol az előző posztban abbahagytam, hogy mi is történt velünk az elmúlt hónapokban. Zsuzsi idén nem vállalt tisztséget a szülői munkaközösségben, az előző két évben az iskolai rendezvényeket szervezte – köztük olyat is, ahol több mint 60 embert kellett koordinálnia (több mint 30 országból) és a rendezvényen több mint 2000-en voltak – és már nem akart ekkora feladatot vállalni. Ha nem tudnám, én bizony nem venném észre, mert továbbra is ugyanolyan elfoglalt, mint tavaly volt. Csak azért tudom, mert itthon panaszkodik, hogy nincs eleget csinálnia! Pedig nemzetközi főzőklubbot szervez és angolt tanít az iskola melletti nyomornegyed gyerekeinek egy nemzetközi program keretében. És közben mindig megtalálják valamilyen más feladattal is. Mondom, ha engem kérdeztek most is ugyanannyi dolga van mint eddig - sok.

Sajnos az idén minden úgy jött össze, hogy nem tudtunk sehova sem elmenni kirándulni/nyaralni. A gyerekeknek eleve csak 5 napos volt az őszi szünet, köszönhetően annak, hogy pont a Diwali (hindu karácsony és szilveszter együtt) hetére sikerült egyeztetni a többi iskolával a sportversenyeket (erre ment most Kriszti is). Öt napra eleve nehéz elmenni bárhova itt (vagy inkább mondjuk úgy, hogy nagyon drága), de akinek a gyermeke utazott, annak csak négy nap volt a szünet, ha egyáltalán bevállalta volna, hogy hazaérkezése másnapján utazik el a fia/lánya. Ezen felül még két hosszú hétvége van az őszi tanrendben, de mindkettő egybeesett egy-egy delegáció kiérkezésével, ami miatt én nem tudtam elszabadulni a munkahelyemről. Ezért is hiányoznak most a baráti körünknek küldött fényképek, meg az útibeszámolók innen a blogról. Kicsit nyomasztó is már ennyit Delhiben lenni, már nagyon várjuk a karácsonyi szünetet, amikor majd egy hosszú útra fogunk menni.

Alapvetően szép unalmasan telnek a napjaink, de néha egy-egy kisebb bosszúság emlékeztet minket arra, hogy Indiában vagyunk – a sok csípős kaján kívül is. Minden kétséget kizáróan kiderült például. hogy a helyi kis boltban, ahol a napi bevásárlásokat intézzük, vizezik a sampont. Erre már korábban is gyanakodtunk, mert néhány esetben a „vadiúj” flakon rendesen meg volt karcolva és sokkal rosszabbul habzott, mint otthon, de a boltos természetesen biztosított minket arról - ez originál. Nos, az egyik alkalommal egy jó hétig nem használtam a kád szélére kirakott új sampont, és nem is ráztam fel mielőtt kinyitottam volna. Az első használatkor az első másodpercekben csak víz jött belőle. Gondolom, ahogy állt, a beleöntött víz kiült a tetejére. Az egyik nagy áruházban pont ekkor volt egy akció, ahol egy kis kondicionálót is adtak ingyen a samponhoz. Mivel a két flakon zsugorfóliába volt becsomagolva, gondoltuk, ezt biztos nem töltötték újra valahol. Vettünk is egy párat, hogy össze tudjuk hasonlítani a kis boltban vett samponokkal, hátha egész India-szerte rosszabb minőségű sampont árul ugyanaz a cég, amelytől otthon is vettük. Ez sem lenne lehetetlen, a Duracell ceruzaelemek például egészen biztosan sokkal rövidebb ideig tartanak, mint otthon, mondjuk jogosan, mert harmadannyiba is kerülnek. De a sampon még drágább is, mint otthon. Kipróbáltuk, a valóban gyári csomagolású sampon ugyanolyan, mint otthon. Azaz valaki valahol azzal foglalkozik, hogy felvásárolja az üres samponos flakonokat (mert, hogy ezeket összegyűjti valaki az biztos), ezeket megtölti és eladja, mint eredeti gyári terméket. Jobb esetben a Panténe sampont szétönti és feltölti vízzel, rosszabb esetben ki tudja, milyen mosószer van a flakonban. Még azt sem mondom, hogy a boltos tudja, ilyen árut vett, de valaki biztosan átvert minket. Ez az, ami Indiában a legjobban zavar, hogy soha, semmikor nem tudhatja az ember, valóban azt kapja-e, amit meg akart venni.

Unalmas hétvégéink egyikén elmentünk megnézni a világ egyetlen WC múzeumát, amelyet egy nyilvános WC-ket üzemeltető alapítvány tart fent. Az alapító élete céljaként a WC-k népszerűsítését és azok elterjesztését tűzte ki. Ez persze nekünk nevetségesen hangzik, de egy olyan országban ahol a népesség közel felének nincs egyáltalán WC-je, ez húsbavágó kérdés. Közel 600 millió ember napi rendszerességgel egyszerűen a földre piszkít. Ez olyan komoly népegészségügyi probléma itt, hogy csak tisztelni tudom azt az indiai úriembert. A múzeum maga nem valami nagy, egy tanteremnyi az egész és túl sok mindent nem is tartalmaz. Viszont azt megtudtuk, hogy az indus-völgyi civilizációk jó 3000 évvel ezelőtt már ismerték a vízöblítéses(!) WC-t. Sajnos ezt az árják támadása után teljesen elfelejtették és most gyakorlatilag rosszabb állapotok uralkodnak a városokban, mint i.e. előtt.

Én az ősz folyamán kétszer is voltam Sri Lankán, egyszer Nagykövetünk megbízólevél-átadásán, mikor előkészítettük Martonyi János külügyminiszter látogatását, aztán magán a látogatáson. A szigetország nem változott, de kibékültem a tiszteletbeli konzullal, akivel egy ideig nem voltunk beszélő viszonyban. (Lásd itt.)

Ezen kívül tényleg semmi nem történt velünk, és ahogy így olvasom, ez sem volt igazán érdekes…

Szerző: zdyzs  2012.12.14. 08:00 1 komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása