A nagyszerű vonattal Da Nang városáig mentünk, amely Vietnam 3. legnépesebb települése és a legközelebbi megálló Hoi An városához. Hoi An belvárosa szintén a világörökség része, mert a sok háború ellenére megmaradt olyannak, amilyen a XIX. század elején volt. Mindenki nagyon sok jót írt róla, és jogosan.

A belváros egészen olyan, mint egy keleti Szentendre, apró kis utcákon apró kis házak, amelyek most már mind múzeumok és/vagy a turistákat kiszolgáló éttermek, kávézók, boltok (ezen a környéken ez a két kategória elég sokszor összemosódik). Kifejezetten hangulatos hely, és ezt mi nagyon élveztük. Itt Indiában az egyik legnagyobb szívfájdalmunk, hogy több ezer kilométeres körzetben nincs sehol olyan hely, ahol érdemes lenne csak úgy sétálgatni. Egyetlen indiai városban sem lehet azt megcsinálni, hogy „elmegyünk sétálni a Várba” vagy „leülünk egy kávéra a Duna parton”. Hoi An közepe pedig éppen ilyen. Jó érzés csak lődörögni, mindenféle cél nélkül. Ez azért is jó, mert nagy célt itt nem tud senki kitűzni magának. Úgy van megszervezve, hogy egy belépővel ötféle látványosságot lehet megnézni a kb. 15 lehetséges látnivaló közül. Nos, ezek mind kb. 15 percet vesznek igénybe, kivéve a kézműves-házat, ahol egy rövid kis folklór programot is meg lehet nézni. Vietnami ének és táncbemutatót tartanak ugyanis egy régi házból átalakított üzletben. Mi ezt hagytuk utoljára, előtte voltunk egy kínai közösségi házban, egy kereskedő család házában, egy kínai templomban és egy kerámia-kereskedő múzeumban. Jellemző, hogy ezekre csak úgy tudtam visszaemlékezni, hogy megnéztem az útikönyvben merre jártunk, emlékezetből családunk egyik tagjának sem ment. Ebből gondolom kiderül, hogy egyik „látványosság” sem hagyott bennünk mély nyomot. Talán csak a mindenütt jelen levő nagyméretű bonsai kertek maradtak meg emlékezetünkben, ahol apró kis házak, emberek voltak elhelyezve a kis növények között. A házak egyébként nagyon hasonlítottak azokra, amelyeket Georgetownban, Penang szigetén láttunk Malájziában. Az viszont látszik, Georgetownban nagyságrendekkel jövedelmezőbb lehetett a kereskedelem, mint Hoi Anban.

Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat, mert az egész belvárosnak nagyon kellemes hangulata van. Egy szándékosan lepukkantnak kinéző vendéglőben ettünk, komolyan olyan volt, mint amilyennek a hatvanas években játszódó hollywoodi filmekben ábrázolják az afrikai/karibi/dél-ázsiai térségben levő kocsmákat. A kaja viszont jó volt és a szomszédban utunk eddigi legolcsóbb sörét ittuk. Igazi csapolt sör volt, olyan, amilyet már nagyon ritkán lehet kapni. „Friss” sörnek is hívták, gondolom egy napon belül meg kell inni, mert nincs benne tartósítószer és a buborékok is kimennek belőle néhány óra alatt. Ez a 216Ft/literes egységár mellett biztosan nem is lehet probléma. Igaz, pikoló méretű pohárban adják, de abból is sokat meg lehet inni.

Este elzarándokoltunk a LP által ajánlott egyik étterembe, ahol asztalterítő helyett a korábbi vendégek által hagyott üzenetek voltak az asztalt fedő üveglap alatt. Az étlap is tele volt az étteremről szóló dicshimnuszokkal, de talán a legszebb bejegyzés egy négytagú ausztrál társaságtól származott, akik büszkén írták, hogy sikerült egy délután elérni a 100. pohár (illetve pikoló) sört. Nem is csoda, itt csak 162 Ft volt egy liter sör. Ez már valóban pályázhat a világ legolcsóbb csapolt söre címre (több website szerint tényleg Vietnamban lehet a legolcsóbban sört kapni – bár az egyik szerint Szomáliában még olcsóbb). A sok pozitív vélemény után nagy elvárásokkal rendeltünk, és sajnos a vendéglő messze nem felelt meg ezeknek. A második hely volt itt Ázsiában, ahol mindennek egyöntetűen bors íze volt. Én nagyon nem szoktam borsot használni húsok és tészták ízesítésre, és más főztjében sem nagyon szeretem. De tudom, ezzel elég egyedi eset vagyok, szerintem azért is ízlett ennyire a sok bamba nyugati turistának itt a kaja, mert emlékeztette őket az otthoni ízekre. Nem volt rossz az étel, de ettünk már sokkal jobbakat is.

Este letettük a gyerekeket és visszasétáltunk a városkába. Előtte azonban az egyik helyi alkalmazott segítségével megküzdöttem a szobánkban életem eddigi leghatalmasabb pókjával. Tényleg csak a terráriumban, üveg mögött láttam eddig ennél nagyobbat. Akkor volt, mint a tenyerem. Szerencsére Zsuzsi éppen nem volt a szobában. A városkába teljesen feleslegesen mentünk vissza, már minden zárva volt, két-három vendéglő tartott még nyitva, de ezek nem voltak vonzók, ezért inkább visszasétáltunk a hotelbe.

Másnap már csak egy reggelire volt időnk, aztán indultunk is a da nangi reptérre, amely egy szuper, modern létesítmény, de még nincs kihasználva, alig voltak utasok. Felszálltunk a Jetstar járatára és elrepültünk Hanoiba.