SANY0012.JPGEddig nem volt érkezésem leülni a gép elé, mert minden este szinte beestünk az ágyba. Most viszont tengernyi időm van, mert éppen a Kambodzsa felé tartó vonaton ülünk, amely 05:55-kor indul minden nap a központi pályaudvarról. Emiatt persze ma igen korán keltünk, hogy biztosan elérjük. A sietség egyrészt indokolatlan volt, mert kb. 10 perc alatt odaértünk taxival, másrészt jól tettük, mert így jó ülőhelyet tudtuk szerezni a vonaton. A jegy nevetséges összeg volt, kevesebb, mint 400 forint fejenként egy több mint 5 órás útért. Többet fizettünk a 10 perces taxiért. A vonat csak a határig megy, ott majd keresünk valamilyen más közlekedési eszközt Angkor Wat-ba.

Két napot voltunk Bangkokban, de sokkal többnek tűnt. Szombat hajnalban érkeztünk, a reptér itt is nagyon messze van a várostól, jó 40 percet suhantunk a már üres városon keresztül kétszer 3-4-5 sávos autópályákon, amelyek több emeletnyi magasságban szelik át a várost. A hotelünket direkt úgy választottam, hogy nagyon közel legyen a látnivalókhoz és ez szerencsére nem csak a térképen volt így, tényleg mindent el tudtunk érni gyalog, amit meg akartunk nézni. A hotel maga egy úgynevezett dizájn hotel, az egészet úgy csinálták meg, mintha egy nagy raktár lenne. Egészen puritán – falakon kívüli vezetékek, kent műgyanta padló, bútornak álcázott ládák, egyszínű szürke festés. De tiszta, rendes és a tökéletes elhelyezkedés ellenére megfizethető. Elsőre Krisztinek nagyon nem tetszett, hajnali kettőkor megérkezni egy alig kivilágított raktárba, hogy ott fogunk aludni – nos, valóban nem nagy élmény. De a végére neki is megtetszett. A késői időpont ellenére a hotel melletti bolt és egy kifőzde is nyitva volt. Vettünk vizet és szerettünk volna sört is vásárolni, de kiderült, csak 17 és 20 óra között lehet alkoholt vásárolni a boltban. Ezért az utcai kifőzdében ültünk le egy sörre. Élveztük a meleg, párás időt és azt, hogy végre szabadságon vagyunk.

Szombat reggel nem siettük el a felkelést, de úgy fél 11 felé már úton voltunk a korábban kinézett látványosságok felé. Elsőnek a Wat Ratchanatdaram-ot néztük meg (a Wat templomot jelent, még sokszor fogjátok olvasni), amely a helyi turista kiadvány szerint egyedülálló a világon, mert az egyetlen még működő Loha Prasat itt található. Ez egy olyan épület, amely hét, egyre kisebb szintből áll, vastag oszlopokkal és keskeny folyosókkal. A kerengőkben sétálgatva lehet elmélkedni és közelebb kerülni a nirvánához. Nagyon békés hely, ahogy láttuk többen ide járnak tanulni. Második állomásunk a Wat Saket volt, amely egy domb tetején álló templom, hatalmas, aranyszínű sztupával. Rengeteg harag, kolomp és szélcsengettyű van a dombra felvezető út mellett. Két oldalt sűrű, buja növényzet, csobogók, kis mesterséges vízesések teszik hangulatosabbá a helyet, a növények között számtalan kisebb-nagyobb Buddha szobor bújik meg. Fentről szép a kilátás, de maga a templom inkább egy bolthoz hasonlít, a szentély eléggé eltűnik az árusok között.

Elindultunk a Wat Sutat-hoz, de rájöttünk, hogy gyakorlatilag már a kínai negyed szélén vagyunk, ezért ide is benéztünk. Ez nem volt egy nagy durranás, ha nem tudtuk volna, hogy ez a kínai negyed mi bizony nem vettük volna észre. Bementünk egy áruházba is, amely ez nagy fedett és légkondícionált kínai piachoz hasonlított, mint a China Mart a Pólus mellett.

Rövid séta után tovább haladtunk a Wat Sutathoz, amely jellegzetes buddhista templom, gyönyörűen díszített pagodákkal. Jó volt ülni a gazdagon díszített imateremben, nagyon békés a hely. Itt is alig voltak. A templom előtt van a „Nagy Hinta” amely most már csak két hatalmas oszlop a tetején összekötve. De korábban ez egy óriási hinta volt, amelyet nagy vallási ünnepek alkalmával használtak. Egy hosszú rúdra, jó magasra felkötöttek egy zsák aranypénzt, és azt a hinta segítségével a vállalkozóknak szájjal le kellett szedni. Akinek sikerült, azé volt a zsák arany. Az évek során azonban annyian haltak bele a próbálkozásba, hogy a XX. sz. elején betiltották ezt a szokást.

Én egyébként az egész sétánkon talán azt élveztem a legjobban, hogy sehol nem volt tömeg. India után ez óriási élmény. Na meg a tiszta utcák, a karbantartott tuk-tukok (háromkerekű motoros járművek) (bár újabban Delhiben is lehet vadonatúj motoros riksákkal találkozni, állítólag valamilyen kedvezményes hitellel lehet most vásárolni – eddig csak a szétesés határán lavírozó példányokat láttunk), a nem-agyonkarcolt autók és, hogy nem akarnak méterenként rám sózni valamit.

A három templom után visszamentünk szállásunkra, rövid pihenő után leültünk az egyik utcai kifőzdébe egy nagyon késői ebédre, mielőtt nekiindultunk volna vásárolni. A város tele van ilyenekkel, ahol jellemzően levest lehet enni két-háromféle tésztával. Olyanok, mint ahol Po, a Kung Fu panda főhőse felnőtt. Mindegyik egy fajtára specializálja magát, hol halat, hol rákot, hol kacsát, hol sertéshúst kap az ember a leveshez. Nekünk mindegyik nagyon ízlett, nem is ettünk mást rövid bangkoki tartózkodásunk alatt. Ezen kívül sok faszénparázson sült dolgot is lehet kapni, halakat, banánt, csirkehúst, májat, polipot, tintahalat, disznóhúst és még gondolom sok mást, amiről nem is tudjuk, mi lehet. Annyira késői volt az ebéd, hogy a kifőzdét közben össze is pakolták, mi voltunk az utolsó vendégek.

Egy bangkoki kirándulás nem lehet teljes vásárlás nélkül (legalábbis lányaim osztálytársaikra hivatkozva egyöntetűen ezt állították), ezért az étkezés után elindultunk egy bevásárlóközpontba. Kiderült, hogy a délutáni forgalomban nagyon sokáig tartana odajutni - semelyik tuk-tukos sem volt hajlandó minket elvinni – ezért az egyik sofőr javaslatára hajóval mentünk. Ez háromszorosan is jó választásnak bizonyult, olcsóbb, gyorsabb és sokkal érdekesebb volt, mint a dugóban araszolni. Ahova mentünk, az viszont nem volt jó döntés, a híres MBK center ugyanis nem egy bevásárlóközpont, inkább a Józsefvárosi kínai piac fedett és sokkal kulturáltabb változata. Embertelen mennyiségű ruha, mobiltelefon-tartozék, olcsó elektronikai cuccok, hegyekben a műanyag dolgok. Csalódtunk, mert nem erre számítottunk. Ennyi erővel a kínai negyedben is próbálkozhattunk volna vásárolni. Pedig bevallottan még egy kis last-minute karácsonyi bevásárlást is meg akartunk ejteni, de szinte semmit nem tudtunk venni. Annyira elment a kedvünk a pénzköltéstől, hogy a szemben lévő - immár valódi - plázában sem vettünk semmit (mondjuk ehhez hozzájárult az ottani árszínvonal is). A  két bevásárlóközpont között az út két oldalát egy kb. másfél emeletnyi magasságban húzódó felüljáró köti össze, amely az egész csomópontot befedi, olyan, mint egy aluljáró, csak a magasban. A felüljáró felett egy szinttel pedig a helyi metró nyomvonala van.

Mi visszagyalogoltunk a hajóállomásra, és a csilli-villi XXI. századból mintha visszamentünk volna az időben jó 50 évet. Persze nem is ez a jó kifejezés, mert persze áram, TV meg hűtőszekrény az állomás melletti kifőzdében is volt, de akkor is nagyon nagy volt a kontraszt az ultramodern bevásárlóközpont és a szedett-vedett, bádogból és műanyagzsákokból összetákolt, lepukkant kifőzde és az ütött-kopott hajóállomás között. Sajnos kiderült, hogy hajó abba az irányba, amerre mi megyünk, már nem megy. Legalábbis erre következtettünk abból, hogy az ellenkező irányba menő mindkét hajó kapitánya heves fejrázások közepette mutogatott felénk. Megkérdezni senkitől nem tudtuk, mert a környéken senki nem beszélt egyetlen szót sem olyan nyelveken, amelyet mi is értünk. Az első elmenő hajó után még bizakodtunk, mert volt olyan helyi, aki nem ment el vele, de aztán a második után már csak mi maradtunk meg egy spanyol pár, akiknek szintén fogalmuk sem volt róla mikor megy az utolsó hajó. Kényszerűségből fogtunk egy tuk-tukot, és négyszer annyi pénzért, mint amennyiért hajóztunk, összezsúfolódva visszamentünk a szállodánkba. Egy ilyen nyitott, háromkerekű jármű nagyon mókás, és rendkívüli sebességélményt ad, már ötvennél is úgy érzi az ember, hogy túl gyorsan megy. Egyébként a thai háromkerekű járgányok egész mások, mint Delhiben. Sokkal nagyobb kerekeken gurulnak és van rugózásuk. Igaz, csak laprugók, de az akkor is sokkal több, mint Delhiben, ahol semmi nincs. A vezető itt gyakorlatilag a sebváltó felett ül, és rendes botváltóval dolgozik, ellentétben az indiai modellek markolatváltójával. A kuplung sem a kormányon van, hanem egy pedállal lehet kiemelni. A Delhiben megszokott miniatűr kipufogó helyett itt óriási sportkipufogókat szerelnek fel. De az alapvető feladat ugyanaz, minél több embert belezsúfolni és szállítani. Velünk is ez történt, elmentünk a hotelig, ettünk egy falatot – ismét az utcán – aztán egy nagyon jóleső zuhanyzás után mindenki szinte azonnal elaludt.

Szerző: zdyzs  2012.12.17. 15:56 2 komment

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csikós Zsolt 2013.02.09. 21:49:08

Az indiai tuk-tuk a Vespa robogókra épül, tehát egy motorkerékpár teherszállító résszel kiegészítve, jó, ha 150 köbcentis. A thaiföldi tuk-tukok alapja egy nagyon régi, kéthengeres, kétütemű, háromkerekű, Daihatsu teherautó (Ayutthayában még az eredetik jártak belőlük, rendes karosszériával, amikor ott voltunk 1999-ben). Tehát sokkan nagyobb a motor, amúgy is autónak készült, csak a meleg miatt végül az első részüket átalakították motorszerűvé, és sorozatban gyártják őket helyben. Ezek sokkal nagyobbak, masszívabban, erősebbek, bár a mai autók felől nézve mint rémes lélekvesztő :-)

zdyzs 2013.02.11. 16:58:58

Az indiai motoros riksákhoz képest viszont korrekt járművek! Minden relatív! :-)
süti beállítások módosítása