Angkorban eltöltött harmadik napunkra, csütörtökre, már egy kissé(?) telítődtünk a régi templomokkal és városokkal, erre a napra ’lightosabb’ programot is terveztünk (Zsuzsi - a szerk). Először elmentünk a Siem Reap-től legmesszebb fekvő templomba. A 37 km-es távolságot több mint egy óra alatt tettük meg a szokásos tuk-tukosunkkal. Átmentünk pár apró falucskán a maguk cölöpökre épített házaival és kis helyi műhelyeivel. Nekem tetszett az út, élveztem a hangulatát, de meg kell mondjam, a tuk-tuk nemigen alkalmas eszköz ekkora távolságokra, különösen nem öt embernek egy tuk-tukban. A templomot, amit megnéztünk, Banteay Srey-nek hívják, ami szó szerint azt jelenti: nők temploma. Valójában a név valószínűleg a faragások finom szépségére utal. Egy nagy kmer király egyik brámin tanácsadója építtette, a 10. század végén Síva tiszteletére. Önálló stílust képvisel. A falakat sűrűn fedi a míves faragás, mely zömében meg is maradt, mivel itt rózsaszín homokkőből készült a díszítés is, nem stukkóból. A templom méretei jóval kisebbek, mint a többi helyen, olyan kis ékszerdoboz ez. A kambodzsaiak nagyon sok pénzt tettek bele a rendbetételbe, valamint a templom köré épített (mellesleg pocsék – bocs) látogató központba, rendesen reklámozzák is, hogy mindenki menjen el megnézni (Különben - jogosan - a kutya sem keverdne ide - Paco). Nekünk tetszett, de csak az menjen el oda, akinek valóban van 3 napja Siem Reap-re.

A templom megnézése után zötyögtünk még további 12 km-t a tuk-tukkal - most már kicsit jobban esett, mint reggel, mert mostanra megint kb. 35 fok lett árnyékban, ami viszont csak a tuk-tukban van. A tuk-tukosnak néha kettőt is vissza kellett váltania, hogy egy-egy emelkedőn fel tudjon menni (na ja, a 125 köbcentis motor nem arra van, hogy 5 utassal terhelt utánfutót húzzon, ugye Csikós), de azért előbb-utóbb csak megérkeztünk. Kbal Spean eléréséhez a parkolótól egy 1.5 km-es gyalogtúrát kell tenni a dzsungelben. Bevallom egy kicsit tartottam ettől, a gyerekeknek szigorúan ki is adtam, hogy egy lépést sem lehet letenni a kijelölt, kitaposott gyalogútról. Bár azt hiszem, aki annyi taposóakna miatt megcsonkított embert lát, mint mi (mindenhol ők zenélnek Angkorban), az át tudja érezni ezt. A túrát nagyon élveztük, egyrészt mert szép a dzsungel, másrészt mert a természetben kirándulás az egyik, ami Indiában igazán hiányzik nekünk. Nem tudom milyen hős túrázókra számítottak, de mindenesetre 100 méterenként ki volt táblázva, hogy hány méter van még hátra. Maga a látványosság inkább külöleges mint szép: a patak medrébe faragtak a helyiek Síva lingamokat és istenszobrokat. Az 1000 lingam helyének is hívják. Azért faragták ezeket a mederbe, hogy mikor a víz beér Angkorba, akkor már megszentelt legyen. Ez a munka nem tűnik extrémnek ahhoz képest, hogy velencei-tónyi víztározókat kotortak ki, aminek feltöltéséhez folyót tereltek el.

Addig húzódott a túránk, hogy már nem volt időnk elmenni a Tonlé Sap tóhoz. Az úszó piacot és a halászok életét így nem láttuk.

Este még egyszer belevetettük magunkat Siem Reap turistaparadicsomába. Nézelődtünk a piacokon, Krisztinek levágattuk a haját (csak a végeket), végül mi felnőttek fáradtan leroskadtunk a kedvenc éttermünk foteljeibe a Pub Streeten és ittuk a jéghideg korsó söröket (érdekes a csapolt 4 deci kevesebb mint a 3 decis dobozos a boltban. Vajon miért?).

Mindent összevetve Angkor nagyon tetszett és itt nagyon könnyű túristának lenni, mert minden ki van alakítva a látogatók kényelmére.