Egy abszolút nem indiai témáról szeretnék ma írni. Tavaly lányaimnak volt egy olyan feladata, ahol nekünk szülőknek kellett javasolni nekik egy-egy meghatározó olvasmányunkat és nekik azt kellett elolvasni, majd beszámolni róla az órán, illetve megírni nekünk, miért is volt lényeges a könyv. Kriszti szerencsés volt, mert neki a „Barlangi medve klánja” könyvet kellett elolvasnia, amelyet nagy örömmel meg is tett, sőt a sorozat további 4 kötetén is kb. három hét alatt túljutott (ez az öt könyv legalsó becslésem szerint is 3500 oldal).  Csillának nem volt ilyen jó dolga, ő nagyon szenvedett, többször is hangot adott nemtetszésének, hogy Asimov Alapítványát kellett olvasnia. Pedig az kevesebb mint 200 oldal. Leginkább az zavarta, hogy mire megszokta a szereplőket, hirtelen újabbak léptek a helyükbe, de egyébként is elégedetlen volt a könyv nyelvezetével és magával a történettel is.

Mivel ennyire zúgolódott, én is elolvastam és meg kell mondjam, egészen más volt mint amire emlékeztem. Én valamikor 12-13 éves koromban olvastam és nekem nagyon tetszett. Most, ennyi idő elteltével már nekem sem volt olyan nagy élmény. Még mindig tetszett maga az ötlet, de a megvalósítás már nem annyira, kicsit megértettem Csillát, miért panaszkodott. Úgy látszik idővel a könyvek is megkopnak.

Újraolvasva az Alapítványt azt is elhatároztam, elolvasok néhány olyan híres könyvet, amelyről sokat tanultam, tudtam, beépült a kultúránkba, de nagyon kevesen olvasták – én eddig legalábbis nem. Kezdtem az 1984-gyel Orwelltől, akinek az Állatfarm című könyve ékes cáfolata annak, amit az előbb írtam, mert az semmit nem kopott a megírása óta eltelt idővel. Szerintem általános iskola felső osztályában kötelező olvasmánnyá kellene tenni, mert ennyire közérthetően és plasztikusan senki nem tudta megfogni a totalitáriánus rendszerek sajátosságait. És a mai gyerekek erről már csak a történelemkönyvekből tanulnak, nincs róla saját tapasztalatuk, ebből következően nem is értik, milyen egy ilyen elnyomó rendszer és milyen könnyen ki tud alakulni.  Az 1984 nem ennyire didaktikus, de szintén egészen zseniálisan fogja meg az önkényuralmi rendszerek lényegét, hogyan nyomorítják meg az embereket és azt a kilátástalanságot, amelyben az emberek élnek. Ami nekem érdekes volt, hogy a könyv – bár könnyen ráfogható – nem csak a kommunista diktatúráról szól, hanem minden olyan rendszerről, amely az információ teljes monopóliumával rendelkezik. Ez a könyv talán mindennél jobban beleírta magát a nyugati kultúrába, hiszen Orwell írta először le azt, hogy Big Brother is watching (A Nagy Testvér figyel). A mai valóságshow-k korában ezt a kifejezést talán mindenki ismeri. A könyv nehéz és nyomasztó olvasmány, és természetesen nincs heppiend. Szerencsére a történelem nem így alakult, bár nem lehetetlen, hogy csak átmenetileg….

Nekifutottam még egyszer a Bradbury Farenheit 451-ének – ezt olvastam már korábban, de nagyon nem tetszett – de most sem lett jobb, nem is tudtam végigolvasni.

Utolsóként a Zabhegyezőn rágtam át magam, és tulajdonképpen ezért írtam ezt a posztot. Nagyon szeretném, ha valaki, aki magyarul olvasta a könyvet, elmondaná nekem miért „Zabhegyező” a címe magyarul. Az eredetiben ugyanis egyáltalán semmilyen zabhegyezésről nincs szó és a címe is egész más – Catcher in the Rye, azaz Elkapó a zabban (vagy inkább zabmezőben). A teljesen céltalanul sodródó főszereplő ugyanis életcélként annyit tud megfogalmazni, hogy egy zabmező melletti szakadék széle előtt szeretné elkapni az esetleg arra tévedő gyermekeket. Azt megértem, ennek semmi értelme nincs magyarul, de szervesen összefügg (már amennyire bármilyen összefüggés is van a könyvben) a cím a történettel. Talán azért Zabhegyező magyarul, mert a főszereplő teljesen értelmetlen és haszontalan tevékenységeket csinál, mint a szólásban a zabhegyezés?

Közben persze olvastam a szokásos, kellemes kikapcsolódást jelentő, de valószínűleg nagy irodalmi tartalommal nem rendelkező, gyerekkönyveket, elsősorban a Percy Jackson sorozatot, amely – bár nem éri el híres a varázslótanonc kalandjainak népszerűségét – rendkívül szórakoztató olvasmány.

Szeretném az mondani, hogy emiatt a sok olvasás miatt sem tudtam magamat rávenni a posztolásra, de ez sajnos nem igaz, egyszerűen nem volt semmi ihletem.