Az út egyébként kellemes, rizsföldek, cukornád és földimogyoró tarkítja a tájat, mely meglepő módon egész sok helyen érintetlen – itt kiderül, hogy öntözés nélkül csak szavanna-jellegű növényzet lenne, szúrós akáciák, sárgára száradt csenevész fű és leginkább vörös por. Két dolgot figyeltünk meg útközben. Egyrészt, hogy van sok nagyon szegény falu, ahol banánlevél fedte vályogviskókban laknak – ilyeneket falunyi méretben még nem láttunk eddig. Másrészt, hogy nagy ingatlanfejlesztések vannak errefelé, melyek egyelőre a felparcellázást és körbekerítést jelentik, közművesítést biztosan nem, mert a semmi közepén vannak és láthatóan nincs semmilyen elektromos vezeték odavezetve. Minden telepnek van nagy kapuja, az utak ki vannak jelölve és mindenfelé színes zászlók lengenek és napernyők virítanak. De még egy házat sem kezdtek el építeni egyikben sem. Kíváncsiak lennénk rá, 5 év múlva hogy néz ki egy ilyen.

 

Tiruvannamaláj-tól kb. 4O km-re keletre van Senji, ahol két várat építettek két egymással szomszédos hegyre. A környékbeli hegyek érdekessége, hogy úgy néznek ki, mintha óriások dobáltak volna egymás tetejére mega méretű kavicsokat. Valószínűleg az történhetett, hogy a vulkáni kúpokat az erózió hatalmas kavicsnak látszó tömbökre bontotta, amelyek most egészen valószerűtlenül úgy néznek ki, mint a Duna mellett látható kavicshalmok 15szörösére felnagyítva. Sajnos a várba úgy döntöttünk nem megyünk fel, mivel lányaink a rishikeshi majom-incidens óta rettegnek a majmoktól. Döntésünkben semmi szerepet nem játszott az, hogy a gyalogút még az optimista Lonely Planet szerint is sok helyen szinte járhatatlan, 8OO méter magasra kell felmászni, 36°C-38°C volt árnyékban, 9O% páratartalom mellett és az úton semmi árnyék nincs (gyakorlatilag nem volt növényzet a hegyen – a mega-kavicsokon nem tudtak megkapaszkodni a fák).

 

Tiruvannamaláj egy fontos hindu szent város, a kb. 800 méter magas Arunacsal hegy (más források szerint Annamalaijar hegy – mondtuk, hogy Tamil Naduban mindennek több neve van) mellett épült, ahol a hegy tetején Síva lángoszlopként jelent meg a legendák szerint. Állítólag ez volt az eredeti Síva-lingam, ezért imádják Sívát a teremtő lingam formájában. November/december hónapban a teliholdkor monumentális fesztivál emlékezik meg erről Tiruvannalamájban, amikor a hegy tetején egy 30m-es kanócot gyújtanak meg, amely 2000 liter ghee-be (indiai vaj) van beáztatva. Ez elég látványos lehet. A tűz Síva megtisztító erejét szimbolizálja.

 

Mi először elfoglaltuk szállásunkat, mely 1 km-re volt a várostól, csendes zöld környezetben. A déli melegben a templom zárva tart, ezért úgy gondoltuk, addig kicsit hűsölünk a medence partján. Sajnos az nagy csalódás volt. A medence vize átlátszatlan, tejszerű volt, az egyetlen megmaradt napozóágy összetört a gyerekek alatt, törölközőt nem adtak, és a zuhanyzókról le volt szerelve a csaptelep. Nem is maradtunk ott sokat, inkább a kellemes (és hatalmas) szobánkban töltöttünk még egy kis időt. Igaz, a gyerekeknél a gekkókon kívül egy egérkével is találkoztunk, de nem zavartattuk magunkat, szépen kitereltük a szabadba.

 

Maga a hotel egyébként jól nézett ki, azon kevés modern indiai épület egyike, aminek tervezésénél volt némi esztétikai elvárása is a tervezőnek és/vagy a megrendelőnek. Csendes, békés hely, ahol a szobák egy nagy körben egy belső folyosóra nyílnak.

 

Déli pihenőnk után először a közeli ashramba (meditációs, oktatási és vallási központ – általában egy szent ember vezetése alatt) tértünk be, amelyet Sri Ramana alapított, aki 20 évet töltött a hegyen meditálva egy barlangban, majd elérte a szamádit, amikor a lélek tudatosan el tudja hagyni a testet . Az Ashramban – illetve mint kiderült az egész városban – egész sok fehér volt, zömmel olyanok, akik Paco szerint láthatóan megvilágosodni jöttek. Az ashramban - mint általában mindegyikben - egyébként aludni is lehet, sőt ételt is osztanak, aki nagyon olcsón akar Indiában utazni az választhatja ezt a szállást is. Itt Tiruvannamalájban azonban jó, ha bejelentkezik két-három hónapra előre, annyira sok a zarándok.

 

Az ashram megtekintése után elmentünk megnézni az Arunachalesvar templomot. Ez India nagyobb templomai közé tartozik (a LP szerint az „egyik” legnagyobb – de ez korántsem igaz), 1O hektáron terül el. A klasszikus hindu templomépítészetet követi, koncentrikus falakkal körbevett szabad terület, ahol a kapuk felett kisebb, nagyobb, hatalmas, és érthetetlenül óriási tornyok (gopuramok) emelkednek. A falakon belül számtalan szentély található, különböző isteneknek, de mindig van egy központi, fő szentély, amely meghatározza, mely istenségnek van szentelve az egész templom. Az Arunachalesvar nem meglepően Síva templom, hiszen a lángoszlop megjelenésére (is) emlékszik. A XI. században kezdték építeni, de az épületek nagy része a XVII-XVIII. századból való. A gopuramok itt fehérre vannak festve, ettől egy kicsit konszolidáltabb jellege van, nem olyan bazárian giccses a mi szemünknek. Pedig itt is van bőven 5-7-19 fejű isten/démon, nagybajszú uralkodó, tehénember, meg amit el sem tudtok képzelni, de hófehérben nekünk is sokkal elfogadhatóbb. A szentélyek teteje már nem ilyen, ott az általános hupikék, bilirózsaszín, harsányzöld és hasonlóan harsány árnyalatokban pompáznak a tradicionális szobrok.

 

Itt a központi szentélybe is bemehettünk (sok helyen oda csak hinduk mehetnek be), és be is mentünk, mert alig voltak emberek. A szentély előtt sorban állni itt is földtől-plafonig érő vaskarámban terelik az embereket, mint ahogyan azt már nagyon sok helyen láttuk (pl. itt). Még rágondolni is rossz mi történne itt a vasrudak közé általában összezsúfolt sok emberrel, ha mondjuk tűz ütne ki. Erre minden esély megvan, hiszen ahogy írtam, a templom Síva tűz aspektusát tiszteli, ezért bőven van bent égő ghee, mécsesek, fáklyák plusz száradó virágok, vásznak és más bőven éghető anyagok. Kész csoda, hogy nem gyullad fel.

 

Észak-Indiában egyébként mindenütt van VIP sor is, ahol 50-150 rúpia ellenében a sor elejére csatlakozhat be, akinek van rá pénze. Itt ezt másképp oldották meg, a „normál” sor eleve nem jut el a szentélyig, onnan csak messzebbről lehet megpillantani. Aki körbe kíván menni a Síva-lingam körül, annak egy másik sorba kell beállni, ahol fizetni kell. Mi nem ezt választottuk, már csak azért sem, mert a „normál” sorban csodák-csodájára az épületen kívül éppen nem állt senki, ezért azonnal bejutottuk az ablaktalan, alacsony mennyezetű, rendkívül sötét előszentélybe. Egy biztos, egy ilyen hindu templom nem a klausztrofóbiásoknak való. És a tömegiszonyban szenvedőknek is azt javaslom, messzire kerüljék el. Bár az igazat megvallva, akinek demofóbiája van, annak eleve semmi keresnivalója sincs Indiában, ezért nekik ez úgysem lesz probléma. Mi mindenesetre kivártuk a sorunkat, megtekintettük a mintegy 4-5 méteres messzeségben a mécsesek imbolygó fényében alig látszó fekete Síva-lingamot, tenyerünkbe a szolgálatban lévő pap fehér port szórt, és kimentünk az épületből. A fehér por gondolom meg volt szentelve, a helyiek vagy bekenték vele az egyik istenszobrot, vagy szvasztikákat rajzoltak vele a szentély falára. Mi is rákentük a falra, illetve Csilla egészen a kocsiig szorongatta a magáét, hogy az autónkat megvédjék az istenek, és a sofőr teljesen magától értetődően kente be vele a műszerfalat, a balesetek elkerülésének elősegítésére.

 

Bolyongtunk még egy kicsit a templomban, megnéztük a hátsó gopuramot, gyönyörködtünk a – számunkra – kisebb tetőkön tobzódó hindu panteon elképesztően giccses alakjaiban. Mikor belefáradtunk és a fény is kezdett kevés lenni a fotózáshoz, elmentünk éttermet keresni. Nem jártunk sikerrel, ezért végül a szállodánkban vacsoráztunk – ismét kifejezetten nagyon finomat. A hotelben egyébként éppen szülinapot tartottak. Először megörültünk, mikor kiderült, hogy csak egy kétéves gyermek bulijáról van szó, de aztán rájöttünk, hogy ez Indiában nem jelent semmit, simán bulizni fognak a gyerekek éjfélig. Igazunk is lett, még nagyban folyt a daj-daj, mikor mi 11 körül lefeküdtünk. A nagy melegben azonban elfáradtunk annyira, hogy semmi nem zavart minket, aludtunk mint a bunda.