Teréz Anya missziója - ez az egyetlen, amelyik világhírű. A tevékenysége miatt méltán, de maga az épület egyáltalán nem különleges. Esetleg annyiban, hogy szép tisztaság van bent és körülötte is. A sírt ahol Teréz Anya nyugszik (bent van eltemetve az épületben) éppen renoválták, ezért azt nem tudtuk méltó körülmények között megnézni. Sok önkéntes dolgozik most is, mi éppen a napi mosást láttuk, amelyet kb. 150 éves technológiával végeztek a novíciák, mosószappannal sikálva a ruhákat a köveken. Én nem bántam volna, ha kihagyjuk, de Zsuzsinak tetszett a hangulata. Főleg a majd később említett Káli Ghát templommal párhuzamba állítva. Azt hiszem, ha választani kellene vallást, biztos maradnánk a kereszténységnél.

Viktória Memorial Hall – ez egy nagy viktóriánus épület, amelyet Viktória királynőnek ajánlottak. A legenda szerint uralkodásának 60.évfordulójára, de ez nehezen hihető, mert eleve csak 1906-ban kezdték építeni és 1921-ben lett kész. A Wikipédia szerint mogul és angol stíluselemek keverednek benne, ebből mi a mogult nem nagyon véltük felfedezni, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy fehér márványból van. Hogy eredetileg milyen funkciót szántak neki, azt nem sikerült kiderítenünk, most múzeum. Van benne egy állandó történeti kiállítás, amely végigköveti a város történetét. Ebből nagyon sok érdekességet megtudtunk a brit Indiáról, vissza is jöttünk még egyszer, hogy elolvassuk amit elsőre nem sikerült. Nagyon jól bemutatja, milyen lehetett az élet a régi időkben. A nekünk talán legérdekesebb kortörténeti dokumentum egy XVIII. századi leírás egy angol kereskedő tollából, amelyből kiderült, hogy egy 4 fős társaságnak 110 szolgája volt. Rangtól függően eltérő számú, de azért az összesített adat a megdöbbentő. 4 ember körül 110-es sürgölődtek. Nem csoda, az angolok egy napját végigolvasva, semmit nem csináltak maguk, esetenként még az ételt is a a szolgák tették a szájukba – miközben két másik szolga mondjuk öltöztette őket. A Kelet-India Társaságnak még egy alacsonyabb rangú tisztviselője is királyi luxusban élhetett itt. Erre eddig nem is gondoltunk.
A másik információ, amelynek nagyon örültünk, hogy végre megtudtuk, miért költöztették a fővárost Delhibe. Kalkutta ugyanis a brit Raj leggazdagabb városa volt. A teljes indiai szubkontinensről (ami akkor még a mai Pakisztánt, Afganiszánt és Bangladest is magában foglalta) származó bevételek 60%-a innen származott. Azaz Bengál nagyon gazdag vidék volt a XIX. sz. végén. A gazdasgság nem csak az angolokra korlátozódott, az angolokkal dolgozó helyi vezetők is nagyon tehetősek lettek. A XIX. sz. végére kezdett megjelenni egy önállósulni vágyó indiai felső és középréteg, amely erős nemzeti öntudatra ébredt. A jól bevált angol taktikának megfelelően (oszd meg és uralkodj) először azzal próbálkoztak, hogy a tartományt kétfelé osztották. Erre a helyeik olyan mértékű tiltakozással válaszoltak, hogy a britek jobbnak látták újra egyesíteni a két területet (amit aztán persze jóval később megint elszeparáltak, így született meg először Kelet-Pakisztán, majd Banglades). Cserébe viszont elhatározták, elviszik a fővárost és az azzal járó adminisztrációt, presztízst Delhibe. Ez ez első értelmes magyarázat amelyet hallotunk. Pedig szinte mindenkitől megkérdezem miért tették át a britek a fővárost Delhibe. Eddig senki nem tudott mondani semmi.
Az épületben festmények és szobrok is vannak, de ezekre nem vesztegetném a szót. Ami még szép az a kert, megint egy kis csendes oázis a megacity forgatagában. De azért a botanikus kert sokkal szebb és csendesebb, persze jó messze is van.

Howrah híd – A város egyik talán legtöbbet használt jelképe, állítólag az egyik legforgalmasabb híd a világon, becslések szerint naponta 80.000 jármű és egymillió gyalogos használja – nem számolva a teheneket, szamarakat és egyéb állatokat. A híd egy konzolos híd (akit érdekel ez mit jelent nézzen utána, én elvesztem a szakszövegben) ami nekem laikusnak annyit jelent, hogy elképesztő mennyiségű acélt használtak fel, az úttest fölé több emeletnyi acélszerkezet tornyosul. Látszólag feleslegesen (minek van az a böszme szerkezet az úttest felett, valószínűleg arról függ lefelé az út), de biztos megvan a funkciója. Mindenesetre az árvíztől tartva nem akartak pilléreket a vízbe, ez sikerült. A forgalom tényleg nagy, de őszintén szólva erősen túlzónak érzem a különböző források által megadott számokat. Persze lehet, hogy csak korán voltunk ott.
A híd melletti lépcsőkön (ghat) emberek százai fürdenek a végtelenül koszos vízben, a nők természetesen teljesen felöltözve. A Hooghly folyó kellően széles, pedig csak egy a Gangesz-Brahmaputra delta sok csatornája közül, kb. akkora mint a Duna Paksnál. A híd keleti lábánál van a virágpiac, amelyet az útikönyv híresnek nevez, én rajtunk kívül összesen még egy turistát láttam ott, szerint más nem dől be ennek az óhindu dumának. A piac maga nagy színes forgatag, de bevallom, csak a hídról néztük meg, nem mentünk le a sűrűjébe.
Összeségében a befektetett időt (fél óra volt taxival a metrótól) és pénzt nézve, erősen rezeg a léc, megérte-e ide elmenni. Inkább csak azon „nevezetességek” sorát gyarapítja, amelyeket kínjában talált ki az útikönyv író, mert azt mégis csak ciki lenne leírni, hogy Kalkuttában semmi nincs.

Rabinadranath Tagore szülőháza – Nos ez analóg a Teréz Anya missziójával, nagy történelmi jelentősége van, de maga az épület egy nagy nulla. Egy forgalmas negyed közepén lehet megtalálni, eldugva egy sikátor mélyén. A kapun belépve egy kicsit más világ fogad, szépen rendben van tartva. Nem csoda, Tagore az egyik legnagyobb alak a modern indiai történelemben. Az első indiai Nobel-díjas (irodalmi) és egyébként is rendkívül tevékeny intellektuell volt. Egyetemet is alapított, amely a mai napig működik. Magyar vonatkozása az életének, hogy 1926-ban több hetet töltött Balatonfüreden. Ezt persze rajtunk kívül itt Indiában rendkívül kevesen tudják (szinte senki), de mi büszkék vagyunk rá. A múzeumról inkább szintén nem nyilatkozom, nem is maradt meg bennünk semmi említésre méltó.

New Market – annak aki először jár indiai piacon, talán érdekes lehet, nekünk már nem adott semmi újat. Ennél több karaktert nem érdemel.

Writer’s Building és a BBD Bagh tér – ide is elzarándokoltunk az útikönyv útmutatása alapján és megtekintettük az angolok által épített teljesen európai épületeket. Maga a Writer’s Building a kalkuttai adminisztráció székhelye volt az angolok alatt és ezt a funkcióját ügyesen átmentette az indiai érába is. Erről sem tudok ennél többet írni.

Marble Palace – egy gazdag indiai maharadzsa háza, amely arról kapta a nevét, hogy telis-tele van márványszobrokkal. Maga az épület egészen pofás, de belülről egyrészt nagyon el van hanyagolva, másrészt annyira tele van zsúfolva randábbnál giccsesebb műtárgyakkal, hogy az sajnos erősen megkérdőjelezi az élményt. Állítólag még két Rubens festmény is van itt, amelyek nem tudom milyen rejtélyes módon kerülhettek ide, hiszen a palotát sok száz évvel a mester halála után építtették.
A család még most is itt lakik, több száz szolgával együtt, akik a melléképületekben vertek tanyát. A WC-t firtató kérdésemre elvezettek egy döngölt padlójú szobáig, amelynek az egyik sarkában volt egy lefolyó. Körülnézve egyértelmű volt, a legtöbben nem veszik a fáradságot, hogy elmenjenek a sarokig. A lányok lemondtak erről az élményről.

Káli Ghát (Kalighat) templom – Kalkutta legszentebb helye, a híres Durgá Púdzsá – a bengáli hinduk legnagyobb ünnepe - fő helyszíne. Korábban már írtam, hogy Síva feleségének Szátinak a teste 51 darabra esett szét Síva tánca alatt és ahova ezek a földre értek, ott jellemzően nagyon jelentős templomok vannak. Kalkuttában az egyik lábujja ért földet, és ennek helyén emelték a Káli Ghát templomot. Káli egyébként szintén egy istennő, de nem a halál istennője mint az Indiana Jones és a Végzet Templomában. Megint nem megyek bele hogyan kapcsolódik Sívához, mert én magam is elvesztem a sok különböző értelmezésben.
A templom jelenlegi formájában csak 200 éves és őszintén megmondom nekem ijesztő volt. Itt is hosszú sor áll a szentélybe való bejutáshoz, amely egy apró pici helyre zsúfolja össze a híveket. Én nem is mentem be, mert le kellett volna adni a táskánkat. Persze jó pénzért itt is volt aki vállalkozott arra, hogy a sor elejére vigye Zsuzsit, Petit és Krisztit. Zsuzsi ugyanis mindenképpen meg akarta nézni mi van bent, ezért Peti és Kriszti hősiesen vállalkozott rá, hogy vele mennek. Egyszer majd talán leírja milyen volt, az biztos hogy még napokig a hatása alatt állt az élménynek. Nem a spiritualitás, hanem a tömeg viselkedése viselte meg ennyire.
A templom udvarán itt is áldoznak állatokat – megint felmerült bennünk, hogyan lehet a hindu vallással összeegyeztetni az állatok leölését – egy kecskét éppen mellettünk nyúztak meg és beleztek ki. Komolyan melletünk, nem volt több mint két méterre tőlünk az ember, aki szakszerű mozdulatokkal fejtette le a bőrét, majd vágta ki a testéből a belsőségeket. A korábbi kecskék feje és lábai szép sorban ott sorakoztak a földön. Óriási kontraszt van ezen vallási kegyhely és Teréz Anya missziója között. Biztos a szocializációm következménye, hogy a Káli Ghát semmilyen módon nem vitt közelebb semmilyen felsőbb hatalomhoz, sőt inkább eltaszított tőle.

Nos ennyi lenne a látnivaló Kalkuttában, már amit sikerült kibogarásznunk a rendelkezésünkre álló irodalomból. Lehet, hogy számtalan rejtett érték van még a városban, de azok rejtve is fognak maradni, mert ha nem nagyon muszáj, ide soha nem megyünk vissza. Ezen felül rentegetet gyalogoltunk, szennyben, mocsokban és láthattuk hogyan élnek a kalkuttaiak. Ez talán élménynek jó, de azt hiszem bőven le lehet élni enélkül az életet. Ha soha nem kell erősen küzdenetek a hányinger ellen az utcán sétálva, akkor is élhettek teljes életet.

Egy dolog fogott meg a városban. Bármerre jártunk, bármilyen szegénynegyedben, bármilyen körülmények között élő emberek között elhaladva, végig egy pillanatig nem éreztük, hogy irigyelnének, elutasítanának vagy ellenszenveznének velünk. Soha nem voltak fenyegetőek, nem éreztük magunkat veszélyben az övtáska a derékon/méretes Canon camera a nyakban felszerelés ellenére sem. A legtermészetesebb módon elfogadtak minket (pedig nem sok fehért láttunk a három nap alatt).