Nem mondom, hogy életünk legjobb egy óráját töltöttük ott, amíg végre elkezdett világosodni az ég alja. De aztán a hatalmas hegycsúcsok látványa a felkelő nap fényében bőven kárpótolt minket a szenvedésért. Lélegzetelállító élmény volt. A Kancsendzönga, majd a körülötte levő kisebb csúcsok sorban fénylettek fel és tisztán látszottak. A Mt. Everestnek éppen hogy csak a legtetejét lehetett a távolban megpillantani, de az is csoda, hogy ilyen távolságból egyáltalán látni lehet, ugyanis 174 km-re voltunk tőle (mintha a Gellérthegyről ellátnátok Pécsig!!!). Mi magunk kb. 2590 méteres magasságban voltunk, elég nehéz elgondolni, hogy ami ott tornyosult előttünk (A Kancsendzöga "csak" 75km-re volt), az 6000 méterrel magasabb. Azaz ha még kétszer annyit mentünk volna fölfelé, még akkor is majdnem egy nagy-hideg hegynyivel magasodna fölénk. Nem csoda, hogy régen istenként tisztelték az ilyen csúcsokat.

Nem tudom ki látott már buddhista szertartást, nekem ez volt az első, még TV-ben sem volt hasonlóhoz szerencsém. A szerzetesek a bejárattal szemben levő fő szoborra merőleges sorokban ülnek alacsony kis padokon. Előttük a saját „Bibliájuk” , folyamatosan kántálják róla a szöveget, közben egyfolytában dudálnak, dobolnak, csengetnek. Óriási a hangzavar. Hogy ebben a kakofóniában hogyan tudnak elmélyedni az imában azt nem tudom. Maga az imaterem rendkívül díszes (európai szemmel inkább giccses), de erről majd egy másik kolostor kapcsán írunk.

Hétre már újra a hotelünkben voltunk. Gyorsan megreggeliztünk egy pékségben, ahol fillérekért isteni croissantokat lehetett kapni (pedig az ilyen nyugati cuccok másutt nagyon drágák itt), majd elindultunk megkeresni Körösi Csoma Sándor sírját, akit a helyi angol temetőben helyeztek örök nyugalomra. Az emlékmű, amely a sír felett van, halvány sárga. A temető egy meredek hegyoldalban van (nem is lehet másutt, Dardzselingben csak meredek hegyoldalak vannak), így az emlékmű mögötti támfal nagyszerű lehetőséget ad az emléktáblák elhelyezésére, amelyből jelentős számban helyeztek el különböző magyar szervezetek, sőt egy házaspár is. Az india kormány is nemzeti emlékhellyé nyilvánította, ezt több tábla is dokumentálja.

A sír mellett nézelődő két férfit azonnal megszólítottuk, biztosak voltunk benne, ők is magyarok, mi másért lennének Körősi Csoma sírjánál? Mint kiderült csak félig volt igazunk, az egyik úriember indiai volt. De Gödöllőn doktorált és ott is tanít, sőt magyar felesége van. Egy másik gödöllői professzorral utazgattak, éppen Sikkimbe és Butánba készültek. Egy öreg indiai is velük volt, akiről kiderült, ő gondozza a sírt. Már az apja, nagyapja, sőt apjának nagyapja is a sír gondozója volt. Aláírtuk mi is a vendégkönyveket, adtunk neki egy kis pénzt és indultunk tovább (egyébként a delhi magyar kulturális intézet is juttat neki valamennyit a munkájáért – szépen rendben is van a sír).

Következő állomásunk a Himalája faunáját bemutató állatkert volt, amely - mint kitaláltátok - egy meredek hegyoldalban van. Így az állatok egy részét csak egészen fentről, vagy egészen alulról lehet megnézni. De nagyon szép és békés hely, és végre láthattunk hópárducot, amely valóban egy fenséges állat. Megtekintettük a vörös pandákat - van vagy nyolc, ebből az egyik nőstény pont két hete érkezett Új-Zélandról (??!!) – meg még több más, jellemzően himalájai állatot. Ezeknek részletes leírásával nem untatnálak Titeket, nem annyira érdekesek. A gyerekek is a legtöbb időt a teljesen szokványos languroknál töltötték, amelyekből Delhiben is lehet látni bőven. De azok legalább mozogtak.

Az állatkert területén van a Himalájai Hegymászó Intézet és ennek múzeuma. Ezt is megnéztük. Az egyetlen értelmes része a Himalája makettje, amelyen minden jelentősebb csúcs ki van jelölve és egy kapcsolótáblán fel lehet gyújtani a csúcs tetejére helyezett kis izzót. Nem tudom hány híres indiai hegymászót ismertek – nos még a múzeum után sem ismerünk többet mint ti. Fogalmazzunk úgy, az indiaiak nem a fizikai teljesítményeket kívánó dolgokban jók.

Az állatkert és múzeum után leautóztunk a Boldogvölgy Teaültetvényre, egy valószerűtlenül keskeny és meredek utcán. Talán nem fogtok meglepődni, a teaültetvény egy végtelenül meredek hegyoldalban van (én nem is tudom hogyan tudnak állva maradni rajta a teaszedő nénikék), az egyetlen félig-meddig sík területre tették magát a gyárat, melyet most egyéni vezetővel tekinthettünk meg. Mint már Keralában megállapítottuk, a teakészítés végtelenül egyszerű folyamat. Megszárítom, kicsit összetöröm, oxidálom, újra megszárítom, majd nagyság szerint szétválogatom. Ennyi. Olyannyira szimpla a technológia, hogy a gyárban büszkén mutogatták, még ma is az eredeti angol gépekkel dolgoznak, amelyek még a XX. század elején kerültek a gyárba. Valóban, mintha egy múzeumban lettünk volna. Nem is csoda, hogy India és Sri Lanka a világ legnagyobb teatermelői, a tea titka ugyanis az olcsó munkaerő, más befektetés nem nagyon kell hozzá.

Innen elautóztunk a tibeti menekültek kézműves központjába, ahol tradicionális módszerekkel készítik a szőnyegeket és kisebb ajándéktárgyakat. Megnézhettük, ahogy csinálják a fonalat, miként festik meg, majd abból hogyan készítenek szőnyeget. A szőnyegkészítés nagyon macerás és időt rabló tevékenység, már értjük, hogy a kézi perzsaszőnyegek miért olyan drágák. Itt a legvastagabb gyapjúszálból készítették a szőnyegeket, ezek nem annyira értékesek, de ezeket is nagy munka elkészíteni. A túra végén bevonultunk az ajándékboltba, hogy vásárlásunkkal támogatni tudjuk a tibeti menekültek ügyét. Nagy bánatunkra a kínálat csapnivaló volt, már majdnem dolgunk végezetlenül távoztunk, mikor Zsuzsi észrevette, lehet imazászlókat kapni. Ezekkel felpakolva távoztunk ebédelni.

Az ebéd felé tartva olyan dugóba keveredtünk (ez megint annak a következménye, hogy a keskeny utcákon nincs semmilyen forgalomszervezés, és a lökött indiaiak akkor is furakodnak-nyomakodnak előre, amikor egészen világosan látszik, ha tovább mennek, senki nem tud majd mozdulni - ők sem), hogy inkább kiszálltunk és gyalog mentünk tovább. Jól tettük, autóval csak vacsorára értünk volna oda. Ebéd után a lányok elmentek körülnézni a bazársoron, Peti és én pedig befejeztünk egy filmet, amelyet már négy napja néztünk részletekben. A csajok elég csalódottan tértek vissza, mert olyan gagyi árukat lehetett csak kapni, amelyekből nem lehetett választani. Szavaikkal élve: „még egy vacak dardzselinges pólót sem lehetett venni!” Ez egyébként jellemző az egész városra. Valahogy az ember azt várja, majd itt végre lehet valamit látni az angol Raj régi fényéből. De nem. Az egész város maximálisan hangulat nélküli (mint az összes indiai város, amelyet eddig láttunk). Talán vannak még olyan épületek, amelyeket az angolok építettek, de ezek valószínűleg elsüllyedtek az általános indiai mocsok és igénytelenség mocsarában (elnézést a képzavarért, tudom, meredek hegyoldalakon nagyon ritkán van mocsár). Nekünk egyszerűen hihetetlen, hogy itt van egy abszolút világhírű város, káprázatos kilátással (egész nap bárhova mentünk, szinte mindenhonnan látszott a Kancsendzönga), a világörökség részeként számon tartott vasútvonallal és annyira nem használják ki, hogy egyetlen szuvenírbolt nincs sehol (és tényleg nem lehet dardzselinges pólót kapni, viszont madeinchina fröccsöntött aranyszínű műanyag Buddhát, Ganesht, Rámát stb. minden mennyiségben). Az egyetlen város-specifikus dolog, amelyet vásárolni lehet az a tea. De nem is ez a legszörnyűbb, hanem a város általános állapota. Pont olyan rendezetlen, kaotikus, antipatikus mint Ódelhi, Dzsodpur, Udaipur és még sorolhatnám, csak sokkal meredekebbek az utcák. Nagy kár. Persze gondolom, hogy itt is érvényesül a kereslet-kínálat törvénye. Minden nyugati turistára jut ugyanis legalább száz indiai turista, és nekik ez az igényszintjük. Talán nem is éreznék jól magukat egy ennél rendezettebb környezetben. Ők vannak többen, ezt tudomásul kell vennünk. De attól még szomorú.

Mivel az egyetlen dardzselingi dolog, amelyhez hozzá lehetett jutni a városban a tea, lefekvés előtt még beültünk teázni. Legnagyobb bánatunkra sehol nem találtunk egy hangulatos helyet, ezért jobb híján beültünk a Pajtás önkiszolgáló étterem atmoszféráját másoló teázóba.(Jól mutatja a keresletet, hogy a teák mellett fagyit is árultak, és amíg ott voltunk azt sokkal többen vásároltak, mint teát. ) Ez egy sok ültetvénnyel rendelkező cégé, ahol sokféle teát lehetett megkóstolni, majd megvenni. Megállapítottam, a tea is kezd felzárkózni a bor, kávé és a szivar szintjére a termékmarketing területén. Nincs messze a nap, mikor tea-sommelierek fogják a szánkba adni milyen ízeket érzünk a teában. Egyelőre ez még csak a tea-menüben van leírva. Azt viszont már most is megtehetjük, hogy megdöbbentő összegeket fizetünk ki a legjobb teákért. A legmenőbb fehér tea kilója húszezer forint, itt ahol termelik (a reptéren már 45.000 Ft/kg volt). Képzelem New Yorkban mennyi lehet. A húszezresből egy kancsónyival mi is ittunk, Zsuzsinak a kóstoltak közül az ízlett a legjobban, nekem az már egy kicsit íztelen. A fehér teát rügyekből vagy egészen fiatal levelekből készítik, a napon vagy árnyékban szárítják (nem gépekkel) és nem oxidálják. Ezért marad "fehér". Jól mutatja egyébként, a marketing differenciál, nem az előállítási költség, hogy a teafüveknél meglévő több mint 10szeres árkülönbség egy kancsónál 2szeresre olvad. Persze tudom, a forró víz, a kancsó, a bérleti díj és a munkabér minden teánál ugyanannyi, de ez itt Indiában (a bérleti díjon kívül) elenyésző.

A teázás után rájöttünk, hogy 17 órája vagyunk talpon, ezért gyorsan visszamentünk a hotelbe és elmentünk aludni.