Először is pár szóban arról, miért hívják Jaipurt a rózsaszín városnak. Korábban az épületek nagy része, főleg a paloták, sárga volt. Ugyanis itt Rajasthanban a sárga az uralkodók színe. Azonban a XX század elején az egyik maharadzsa (valamelyik Singh, talán Man Singh) meghívta a walesi herceget lovaspólózni, és az ő tiszteletére az egész várost rózsaszínre, a vendégszeretet színére festették. Eredetileg állítólag valóban rózsaszín volt minden, mert növényi festéket használtak, rózsaszirmokból készült a festék. Ma már inkább olyan terracotta árnyalatúak a házak, mert manapság már ásványi (homokkő) anyagokból készített festékeket használnak. Ennek - megint csak állítólag - az az oka, hogy a növényi festéket a ruhák, kelmék festésére használják és a globalizáció hatása képpen nagymértékben növekedett a felhasznált festék mennyisége, a házakra már nem jut. (Én ezt fenntartással fogadom, szerintem csak meglovagolják a turisták előtt az „organikus”, „természetközeli” termékek iránt megnyilvánuló egyre nagyobb nyugati keresletet. De lehet, hogy már annyira megszoktam, mindenben hazudnak az indiaiak, hogy akkor sem hiszek nekik amikor igazat mondanak. Ki-ki döntse el vérmérséklete szerint)

A várost 1727-ben Sawai Jai Singh II kezdte el építeni, aki 40 éven keresztül uralkodott. Nevében a „sawai” (szó szerint „egy és egy negyed”) arra utal, hogy kivételes képességű ember volt. 17 nyelven beszélt, és a kor színvonalának megfelelően minden tudományban élen járt, kivált az asztrológiában. (jegyezzük meg, fontos lesz még). Olyannyira felvilágosult volt, hogy új fővárosát szigorú várostervezési elvek alapján kezdte el építeni (figyelsz M.Kati ?!?), és mikor 6 év múlva elkészült nemes egyszerűséggel „győzelem”-nek nevezte el. A város eredeti alaprajza kilenc négyszögre van felosztva, amelyek a világegyetem kilenc kozmikus rétegét jelképezik (asztrológia 1). A maharadzsa minden szektorba különböző iparosokat és kereskedőket telepített, gazdag adókedvezményekkel, hogy legyen kedvük ott letelepedni.

A városban sok nevezetes épület van, de a trademark egyértelműen a Hawa Mahal, a szelek palotája. Szerintem a Taj Mahal után ez biztosan versenyben van a legtöbbet nyomtatásban látott indiai épület címért. Pedig valójában egy homlokzat az egész. Az épület egyetlen célja az volt, hogy az egyik maharadzsa (Pratap Singh, ha valakit érdekel) feleségei és azok udvarhölgyei leselkedhessenek a város főutcáján zajló események alkalmával. 1799-ben ugyanis maharadzsa nőit még mindig nem pillanthatta meg más, mint a maharadzsa (meg a szolgálónők és eunuchok). Pratap Sigh pedig nagy poéta volt és jólelkű ember lehetett, mert ezek szerint a feleségei noszogatására emelt egy néhány méter széles épületet, amely ráadásul hátrafelé teljesen nyitott, pusztán az ő szórakoztatásukra. Azért is hívják Szelek Palotájának, mert rengeteg ablak van rajta és hátul meg semmi, ezért állandóan van benne légmozgás. Azért fénykorában nem volt teljesen fedetlen hátulról sem, mert mindenféle szebbnél szebb függönyökkel védték a háremhölgyek bársonyos bőrét a kegyetlen radzsasztáni naptól és a fürkésző tekintetektől. Az épület 7 szintes (7 felesége volt), és felfelé egyre keskenyedik, a legfelső szint alig több mint 3 méter széles. Az első feleség ülhetett legfelül. A feleségek és udvarhölgyeik szórakozását az utcán zajló eseményeken felül hinták és egy kis medence is szolgálta. Mi egy nagyon eldugott bejáraton keresztül közelítettük meg, de aztán kiderült, lehetett volna direktebb úton is oda jutni. Ha elég távolból nézzük (ez egyébként lehetetlen, mert az utca túloldala nem több mint 25 méter, nem is tudom milyen optikával készülhetnek az egész homlokzatot megmutató fotók), az épület Krishna koronájára hasonlít, mert Pratap Singh nagy Krishna hívő volt.

Időben korábbi a Városi Palota, amely a maharadzsa lakhelye. Most is itt lakik a jelenlegi maharadzsa, akit pár pillanatra láttunk is az udvaron. A palota nagyszerűen karban van tartva (naná, mondhatnánk, ott lakik a tulaj! De ez itt Indiában semmit sem jelent, a lakott épületek is tudnak szörnyen kinézni. A környékükről nem is beszélve). Sokat nem fogok róla írni, pedig ez is elég nagy, a képeket érdemes megnézni. Van egy ceremóniaterem, ahol nem szabad fényképezni, ott tart audienciát a maharadzsa. Egy hatalmas perzsaszőnyeg körül díszes székek és az eddigi maharadzsák festményei, no meg a maharadzsa trónja. A szőnyeget még az amberi erődből hozták, azaz minimum 284 éves. Ahhoz képest egész jó állapotban van, simán elcserélném a mi szőnyegeinkre. Lehet, hogy mégis igazat mondott a szőnyegkereskedő??? (lsd. az indiai kereskedők poszt). Az egyik maharadzsa 200 centi, 230 kiló és 123 centi széles volt. Elnézve az itteni emberek 160 centis átlagmagasságát, a maga korában szó szerint óriás lehetett. Biztosan beteg volt, mert már a gyermekkori nadrágja (ez is megtekinthető a textilmúzeumban sátor méretű köpenyével egyetemben) is óriási. A maharadzsa jelenlegi lakosztályának egy részét is meg lehet látogatni, de ahhoz előzetes bejelentkezés kell és az külön pénzbe (nagyon sok pénzbe) kerül. Mi azt kihagytuk.

Rövid sétát tettünk a városban is. Két nappal az ottani karácsony előtt. Ez itt is a last minute vásárlások időszaka. Csak több az ember, több az áru, és több a bolt. Ráadásul, itt mindenképpen vásárolni kell, mert szerencsét hoz, ha Diwalira vásárolsz. (Mondtuk, hogy praktikus vallás ez a hindu!!!) Azaz mindenki ott tolongott körülöttünk a bazár soron. Mi nem vásároltunk, próbáltuk magunkat átverekedni a tömegen. Az egész óvárosnak nagyon jó hangulata van. A látványosságok gyalog távolságban vannak egymástól, óriási a nyüzsgés, az ember kicsit úgy érzi, mintha egy keleti mesébe csöppent volna. Ha nem lenne a sok autó és motor, akkor nyugodtan hihetnék azt, Jaipur nemrég épült fel. Mi pedig a maharadzsát megyünk meglátogatni új palotájában. De ekkor hátulról rád dudál egy motoros, aki centikre húz el melletted, és hirtelen visszacsöppenünk a mába. De a mai Jaipur is nagyon izgalmas.

A város harmadik nagy látványossága a maharadzsa által épített csillagvizsgáló, amelynek segítségével a lehető legpontosabban meg lehetett határozni a különböző vallási szertartások (úgynevezett púdzsák) legkedvezőbb időpontját. Mivel Jai Signh II nagyon pontos akart lenni, bazi nagy dolgokat épített, hiszen egy napóra annál pontosabb minél nagyobb. A Jantar Mantarnak nevezett csillagvizsgálóba (asztrológia 2) belépve, az ember valóban úgy érezheti magát mint Alice csodaországban (Lonely Planet megfogalmazás), mert csupa hatalmas és számunkra teljesen érthetetlen „műszer” található itt. Ezek a műszerek kevés kivétellel épületek, amelyek a nap árnyékából határoznak meg mindenfélét. Szerény asztrológiai tudásunkból a két napóra funkciójának megértésére futotta. Az egyik a világ legnagyobb ilyen építménye (bár itt Indiában van még három másik ilyen, mindet Jai Singh II építette), és egyben a legpontosabb is. 2 másodperces pontossággal jelzi az időt. Monumentális építmény. Van egy másik napóra amelyik „csak” 20 másodpercre pontos, ez jobban befogadható, meg ehhez közel is lehet menni. Ezen felül 12 napóra-szerű építmény (tök ugyanúgy néznek ki, csak mást mutatnak) amelyek a csillagjegyekről mutatnak meg valamit, és számtalan olyan műszer, amelyről annak ellenére nincs fogalmunk mire való, hogy egész részletes leírás van mindegyikről.

A legérdekesebb talán az a két földbe süllyesztett félgömb, amelyek egymás komplementerei. Mindkettő az égboltot ábrázolja, és ahol az egyiken lyuk van, ott van a másik félgömbön a térkép és vica versa. Egy kis fémkorong árnyéka jelez egészen biztosan sok mindent, de ehhez nagyobb asztrológiai műveltség kellene. A műszert maga Jai Singh II találta fel. Azért csináltatott kettőt, hogy „be tudjon sétálni” a térképbe. Nehéz elmagyarázni, talán ha megnézitek a képeket jobban meg lehet érteni.  Talán azt képzeljétek el, hogy van egy óriási félbevágott labdánk. Az egyik felét eldobjuk. A másiknak, amely mint egy kondér fekszik előttünk, a belső felületén mindenféle apró betűs szöveg van. A felirat olyan kicsi, hogy csak közelről látjuk. A labda azonban kb. öt méter átmérőjű, ezért a szöveg, amely a félgömb alján van, számunkra nem olvasható. Megoldásként megtaníthatunk egy sast olvasni, vagy szerzünk valami kifejezetten jó távcsövet. Mi azonban nem ezt választjuk. Felvágjuk tehát nyolc csíkra a félgömböt (mielőtt valaki beleköt, a két szélső nem csík lesz), és minden második csíkot eltolunk 6 méterrel (tegyük fel, hogy a csíkok is állva maradnak, mondjuk mert megtámasztjuk azokat). Így minden szöveget el tudunk olvasni, mert biztosan közel tudunk menni a (volt) félgömb minden részéhez. Igaz, a mondat közepén lehet, hogy át kell mennünk a félgömb korábban eltolt részébe, de a szöveg még olvasható marad. Nos ezen az elven működik a műszer, ahol ráadásul lépcsők vannak a megfelelő helyeken, hogy a földbe süllyesztett félgömb minden részéhez közel tudjunk menni.

Van egy másik olyan műszer, amelyből ugyanezen okból szintén kettő van, az a nap helyzetét tudja nagyon pontosan megmutatni. Kicsit úgy néz ki mint egy oszlopcsarnok, csak nincs teteje. Nekünk annyiban pechünk volt, hogy - itt nagyon szokatlan módon - erősen felhős volt az ég (reggel még esett), ezért csak nagy ritkán pillanthattuk meg működés közben a műszereket. Volt is nagy rohanás a fényképezőgéppel, hogy elkapjam a megfelelő pillanatot, amikor kibukkant a nap.

Mint egy másik utikönyből kiderült (sajnos pont azt itt hagytuk Delhiben), lett volna még más látnivaló is Jaipurban, de hogy hogynem, a vezetőnk azokat elfelejtette megemlíteni. Így azokat nem néztük meg. Sebaj, még biztos megyünk. De ha két hétre jöttem volna Indiába és ebből másfél napot szántam volna Jaipurra, most igencsak emlegetném a vezetőnk nénikéjét!!

Eljutottunk ugyanakkor a Nahargarh erődbe, amely a város felett van. Kb. 6 kilométeres szerpentin vezet fel a hegy tetejére. Majdnem 20 percig tartott feljutni, annyira rossz az út. A kilátás fentről Pazar, onnan látszik, hogy Jaipur tényleg nagy város. Lent a belvárosban ez nem érződik, olyan jó hangulata van az egésznek. Az erődön belül van egy XIX századi palota, amely az indai és európai építészet keveréke. Kilenc kétszintes lakosztályt alakítottak ki benne (itt nem szól arról a fáma ki is lakott ezekben). Ezek elég jól megmaradtak, szép festett falakkal, beépített szekrényekkel, kandallókkal. Egy partikuláris élményről azonban hadd számoljak be. Családilag elvonultunk pisilni. Én Petivel beléptem a férfi WC-be, amely egy átalakítás alatt álló mellékhelyiség tipikus képét mutatta. Levert csempék, levágott vezetékek, feltört padló. Ennek ellenére mindenki a legnagyobb nyugalommal használta… De a palota maga megint impozáns, bár sokkal kisebb mint az amberi. Persze nem is építették annyi ideig.

Nos ennyit láttunk Jaipurból, nagy élmény volt mindannyiunknak.