Amiért Kambodzsába is mindenképpen el akartunk jönni, az Angkor. Angkor az összefoglaló neve azoknak a gazdag romvárosoknak, amelyek a Khmer birodalom egykori fővárosainak megmaradt templomait jelentik, a IX. századtól a XIII. századig. Ebben az időben a Khmer birodalom a világ leghatalmasabb birodalmai közé tartozott, Dél-kelet Ázsiában mindenképpen a legnagyobb volt. Ezt a hátrahagyott gigászi nagyságú templomok is bizonyítják. Nem véletlenül használtam a jelzőt, a megmaradt templomok közül Angkor Wat a Wikipédia szerint a legnagyobb vallási célú építmény a világon, és a többinek sincs szégyenkeznivalója.

Összesen 51 templomot említ a helyről kiadott kis itiner, de biztos van ennél több is. Valóban nagyon gazdag lehetett a Khmer birodalom. Csak a templomok és néhány közösségi épület maradt fent, mert a szekuláris épületeket minden bizonnyal fából készítették, ezért azokat elpusztította az idő. A városokat körbevevő falak – és esetenként vizesárkok - azonban fennmaradtak, ezért lehet következtetni arra, hogy milyen hatalmas népesség élt itt a Khmer birodalom fénykorában.

A templomok szerencsére eléggé különböznek stílusban egymástól – bár egy idő után már mindegyik ismerős – ezért nem lehet nagyon hamar megunni (mint mondjuk a görög romokat, amelyek mind egyformák – legalábbis szerintem). A legkorábbi templomokat téglából, valamint vakolatból építették, és jellemzően középpontosan szimmetrikusak, egy nagyon magas központi szentéllyel, amelyet létraszerűen meredek lépcsőkön lehet elérni. Tényleg, szinte függőleges falon kell felmászni, amelyből kiállnak a lépcsők. Később már homokkőből építkeztek, és a templomok a központi – továbbra is nagyon magas és meredek – szentély mellett sok kerengőt és mellékszentélyt tartalmaznak. A legutolsó templomoknál a központi szentély már „csak” három-négy emelet magas, és számtalan kerengő, melléképület labirintusában lehet elveszni, elmélkedni, meditálni - hosszú bevezető "hídon" kell hozzájuk eljutni, amelynek két oldalán valamilyen víz mindenképpen van.

A téglákra és a homokkőre egy vastag réteg vakolatot vittek fel, amelyet nagyon gazdagon megfaragtak. Ez sajnos olyan építési és díszítési mód, amely nem nagyon állja az időjárás minden évben esedékes támadásait, ezért a finom faragások és szobrok jórészt már eltűntek az épületekről. Bár már korábban is elbűvölt minket Khajuraho Indiában, igazán most tudtuk értékelni, hogy ott mindent homokkőből faragtak ki, mert ott szinte minden eredeti állapotában maradt meg.* Itt Angkorban inkább a romok monumentalitása, az épületek alaprajza és a dzsungel által újra birtokba vett épületrészek indiana jones-i romantikája nyűgőzi le a látogatót. Na meg persze az is, hogy amikor mi még nyereg alap puhítottuk a húst, mások már ilyen hatalmas épületeket emeltek. Még ha nem is ismerték a boltívet - ezért mindenütt piramis-szerűen egymásra rakott hatalmas kövek alkotják a mennyezeteket - akkor is hatalmas szentélyeket emeltek.

Mi elsőként a leghíresebb templomot, Angkor Watot látogattuk meg. A név Templomvárost  jelent és a XII. században építették. Átmenet a „templomhegy” stílus és az ezután következő „Bayon” stílus között (ez volt a kerengős), nem véletlenül saját nevet kapott (fantáziadúsan „Angkor Wat stílus”). A területe 820.200 m², 3650m hosszú, 4,5m magas fal, illetve egy 190m széles vizesárok veszi körbe. Nagy. Nagyon nagy. A terület jelentős részét anno maga a város, illetve a királyi palota foglalhatta el, maga a templom egy embermagasságnál magasabb mesterséges dombon áll, és három téglalap alapú szinten épült, amelyek az istenek lakhelyét, a Méru hegyet jelképezik. Ennek megfelelően – főleg az utolsó szintre – itt is nagyon meredek lépcsők vezetnek fel. Érdekes, hogy milyen sok helyen volt ez az ötlete a papoknak az istenek ábrázolására. A maják vagy az asszírok templomai pont ez alapján voltak megtervezve.

A hely méretei miatt (is) jó két órát töltöttünk a bejárásával, és kellemes meglepetésünkre sok helyen alig voltak emberek, pedig ha valahova, akkor ide özönlenek a turisták. A templomot Visnunak szentelték, és az egyetlen az angkori templomok közül, amelyet állandóan használtak. Ennek és a széles vizesároknak köszönheti, hogy ilyen épségben megmaradt, a dzsungel nem tudta visszahódítani. Természetesen itt is sok árus van, de rendszerezett módon a templom kertjének egy kis részét foglalják csak el, ezért nem olyan zavaróak.

Angkor Watból a hozzá közel fekvő másik korabeli városba, Angkor Thomba mentünk, amely lényegesen nagyobb és több templom is található a területén. Hatalmas vizesárok veszi körbe, legalább olyan széles, mint a Duna a budai rakpart és a Margitsziget között. Nem kis teljesítmény, mert 3 km2-es területet fog körül. Ez ugye azt jelenti, hogy ha négyzet alakú lenne a város, akkor is 7km-nyi vizesárkot kellett volna kiásni. Ez volt az utolsó fővárosa a khmereknek, mielőtt hanyatlásnak indultak volna. Elsőként a Bayon templomot néztük meg, melynek számtalan tornya van, amelyekre mind óriási Buddha fejeket faragtak. 

Aztán a Baphoun templomot néztük meg, amely „templomhegy” stílusban épült, de sajnos nagyon kevés maradt meg belőle. Ráadásul a kambodzsai harcok során a 60-as években megkezdett felújítás teljes dokumentációja megsemmisült, ezért anélkül kellett puzzle-szerűen összerakni a megmaradt köveket. Így is hatalmas.

Ezek után sokfelé barangoltunk a területen, hol követve a kijelölt utat, hol nem. Gyönyörű romokat láthattunk, lenyűgöző növényzet között, 35 fokban. A sok mászástól persze rendkívül megizzadtunk, jól esett a stratégiailag elhelyezkedő kókuszárusnál kókuszvizet inni. A feleségem szerint ezt akkor szereti meg az ember, ha nagyon szomjasan issza. Na, most ez sikerült. Legalábbis nekem, Petinek még most sem ízlett. Pedig ha minden igaz nagyon egészséges. Annyit sétálgattunk, hogy teljesen elkerültük az Elefántfal nevű látványosságot, illetve csak a végére értünk ki az erdőből. Itt nem is értettük miért pont erről a nagytestű növényevőről nevezték el, mert a falakon inkább Garuda szobrok voltak. A legérdekesebb képződmény egy jó négy méteres falakkal körbevett kis labirintus volt, ahol kb. másfél méteres folyosón lehetett menni gazdagon faragott falak között. A nagyon szűk helyen nem is lehetett befogadni a faragásokat, mivel csak egészen közelről lehetett látni a szobrokat.

Mivel már közel négy óra volt, Peti érdekében megálltunk ebédelni  - a többiek a kókuszvíz miatt nem voltak éhesek – a minden látványossághoz tartozó vendéglő  soron. Ez kifejezetten szuperül meg van szerezve, mindenütt lehet enni és mindenütt van elfogadható színvonalú WC. Nem hiába fizettük ki a 40 dolláros belépődíjat. Ennyi pénzért egy héten belül három napig lehet látogatni a romokat. Egy névre szóló, fényképes belépőjegyet kap mindenki (webkamerával készítik a fotót, színes nyomtatóval nyomtatják, nagyon high-tech – fogadok Tsík ez sem volt még 12 évvel ezelőtt), amelyet minden látványosságnál szigorúan ellenőriznek. 20 dollárért egy napra, 60 dollárért hét napra lehet belépőt kapni. A vendéglők persze drágábbak, mint a hasonlók a városban, de mint kiderült mindenütt lehet alkudni és a 4 dollárért kínált fogásokat akár 2 dollárért is meg lehet kapni. Az egész ide települt bolt/vendéglő komplexumok üzleti modellje számomra rejtély, de erről majd később, már így is elég hosszú a poszt.

A késői ebéd után még megnéztünk két kisebb templomot (Chao Sei és Thomannon), amelyek minden látszat ellenére nem egy időben épültek - mindkettő nagyon szép és áttekinthető - és napzárónak egy nagyobb templomot, a Ta Keo-t. Ez utóbbi volt a nap legmeredekebb temploma, csak négykézláb tudtunk fel- és lemászni a lépcsőkön.

Minden túrának Angkorban szerves része a naplemente megtekintése a Phnom Bakeng templomból. Ez egy magas dombon áll, ahonnan jól be lehet látni az egész környéket. Jól kitaposott széles ösvény vezet fel a templomhoz, nem csoda, hiszen naponta több ezer turista koptatja – teljesen feleslegesen. A kb. 25 perces séta után egy hosszú kígyózó sor fogadja az embert, mert magába a templomba csak 300 embert engednek be egyszerre (elvileg, gyakorlatban ez közelebb van az ezerhez), és csak olyan tempóban engedik be a látogatókat, ahogy templomból lejönnek a többiek. Mivel mindenki a naplementét jön megnézni, elsőre nem is értettük, hogyan lehetséges, hogy valaki egyáltalán lejön. A naplemente ugyanis egy elég meghatározott időpontban van minden nap. Mikor végre felértünk, akkor azonnal rájöttünk miért is van olyan turista, aki már elhagyta a kilátóhelyet. Olyan pont, ahonnan látni lehet a naplementét, ugyanis kb. 100 embernek van, ehhez képest vagy ezren tolonganak a romokon. Mi, nagy tolakodás árán is csak olyan helyet tudtunk elérni, ahol a többiek karját tudtam fényképezni. Szép ugye? Annyi azonban kiderült, hogy egyébként sem látszana egyik templomból sem semmi. Nem is töltöttünk ott túl sok időt. Ha valaki bármikor eljut ide Angkorba, erre a túrára semmiképpen ne vállalkozzon.

Mire leértünk, már sötét lett, visszaültünk a rendkívül mókás szállítóeszközünkbe. Itt Kambodzsában ugyanis úgy oldották meg a turisták szállítását, hogy kis kétkerekű hintókat gyártottak, amelyeket lovak helyett motorok húznak. Egy ilyet béreltünk vezetővel együtt, aki egész nap fuvarozott minket egyik templomtól a másikig. A terület nagysága és a tikkasztó hőség miatt gyalog nem lehetne bejárni a romokat. A helyi irodák ajánlanak egy sportos megoldást is: lehet a napra biciklit is bérelni. Ez olyan jópofának hangzik, de a nagy távolságok és a még minket, Delhin edződött, immár teljesen trópusi lakosokat is megizzasztó meleg miatt ez nem jó ötlet. Találkoztunk a nap végén olyan párral, aki ezt választotta, hát finoman fogalmazva alig éltek.

Vacsorára a szállodánkhoz közeli étteremben úgynevezett Khmer barbacue-t ettünk. Ez a készülék leginkább egy egészen furcsa raclette-hez hasonlít, ahol a húsokat egy fém félgömbön lehet megsütni, a félgömb körül pedig körben sekély edény található, amelyben egy húsleves alaplében lehet megfőzni a tésztát és a zöldségeket. Az egészet alulról gázláng melegíti – ilyen is csak itt Ázsiában lehet, nálunk Európában biztos nem engedélyezné a tűzoltóság. Alapvetően rendkívül macerás, de nagyon mókás módja a vacsorázásnak, annak ajánlom, aki nem éhesen ül le enni. Családomat befizettem egy halmasszászra**, én pedig beültem meginni egy korsó nagyon olcsó sört. Ezzel véget is ért az első teljes napunk Siam Reap-ben.

*Sajnos ez a nagy probléma azzal, ha az ember sok helyen jár a világban, önkéntelenül is összehasonlítja a korábbi élményeket az éppen aktuálissal. Ebből a szempontból Khajuraho egészen unikális, hiszen a X-XII századból maradtak fent olyan míves, finom faragások, amelyeket ma már marcipánból se nagyon készítenek. Méreteiben ugyanakkor Angkor összehasonlíthatatlanul nagyobb, a khajurahoi templomok kis ékszerdobozok az angkori hatalmasságok mellett. Elképzelni is nehéz milyenek lehettek, mikor szintén minden négyzetcentiméterük meg volt faragva.

**Mi is az a "halmasszázs"? Nos, van egy olyan halfaj (garra ruffus), amely leeszi az elhalt bőrt az emberek lábáról. Ezeket nagy akvárium-szerű  üvegedényekben tenyésztik, amely köré a vevők leülnek, belógatják a lábukat és a halak rávetik magukat a lábaikra. Ez eleinte nagyon csikiz, ezért bizonyos megszokást igényel. Gyermekeim óriásikat kacagtak mire sikerült bent hagyni a lábaikat, de utána jó 45 percig élvezték a halak szolgáltatásait. Én közben söröztem, mert én már tavalyelőtt kipróbáltam ezt Sri Lankán, nekem az elég volt.