Első utunk Mamallapuram 12°38′N 80°10′E városkájába vezetett, amely kb. 60 kilométernyire van Csennájtól (lánykori nevén Madras). Ezekhez a nevekhez jobb, ha hozzászoktok, itt minden városnak kimondhatatlan, megjegyezhetetlen és hosszú neve van, ráadásul sokszor kettő is. Mamallapuramot például Mahabalipuramnak is mondják. Még mielőtt elértük volna a tengerparton levő kis városkát, benéztünk a Daksina Csitra nevű skanzenbe. Komoly és kellemetlen meglepetés ért minket, mikor megpróbáltam lefényképezni a takaros kis házakat. A fényképezőgépem memóriakártyáját ugyanis sikerült otthon hagynom. Ezért a régi dél-indiai építészetről csak kétes minőségű okostelefon-fotóink vannak. Pedig nagyon jól megcsinálták az egészet. Szuper házak, amelyek régiók szerint vannak csoportosítva. Az teljesen egyértelműen kiderült, anno az emberek átlagmagassága jóval kisebb volt, néha még Petinek is le kellett hajolni, hogy beférjen az ajtókon. Később persze az is kiderült számukra, (mint valljuk be őszintén, nálunk is a skanzenekben) eléggé idealizált képet próbáltak a turisták felé közvetíteni. A házak ugyanis egyszerűek voltak ugyan, de téglából és fából épültek, cseréptetővel és belső udvarral, amely a monszun idején valószínűleg átmeneti víztározóként is szolgált (erre utalt, hogy mindegyiknek lefolyó volt a sarkában és az általános padlószintnél alacsonyabban voltak). Az úton azonban láthattuk, a valóság egészen más, a falvakban még ma is nagyon sokan laknak pálmalevelekkel úgy-ahogy befedett nyomorúságos vályogviskókban. Sőt van, akinek még vályogra sem telik, nekik pálmalevélből fonott oldalfalakkal kell beérniük, vagy még azzal sem és egyszerű kalyibákban laknak, ahol a tető leér a földig.

A skanzenben valószínűleg a néhai gazdag paraszt/takács/fazekas/stb. meg a kisnemesek házait láthattuk, nem a pórnépét. A házakban sok helyütt korabeli mesterségeket lehet játékos formában kipróbálni. Ha a mi gyerekeink ezeket nem csinálták volna végig már az iskolában, biztosan őket is beneveztük volna. Így azonban erre nem szántuk rá az időt, csak megnéztük az építményeket, meg alkudtunk egy kicsit (mert természetesen árusok itt is vannak), de venni nem vettünk semmit.

Mamallapuramban első dolgom volt venni egy 4GB-os compact flash kártyát, szerencsére a globalizáció már olyan szinten van, hogy a negyedik boltban (ami egy fél négyzetméteres lyuk volt) találtam is. Kellemes meglepetés volt, hogy a hotelünk nagy és tiszta medencével rendelkezett és valóban a tengerparton volt. A parton egészen közel láttunk két régi templomot is. Mivel volt vagy 38 fok és 90%-os páratartalom, úgy döntöttünk egy gyors fürdéssel kezdjük. Nos, a medence nem sok felüdülést hozott, mert legalább 32 fokos volt a víz, de azért jól esett. Fél négykor elindultunk megtekinteni a nevezetességeket, amelyek a világörökség részei. Először a Parti Templomot néztük meg, mint kiderült ez az a két tornyot jelenti, amelyet már láttunk a partról. A két épületet a VIIIsz.-ban emelték, és a sós tengeri szél bizony erősen lepusztította a valaha biztosan gyönyörű faragásokat. Most már csak elképzelni lehet, milyen lehetett fénykorában. Forrásaink szerint ez a legelső ilyen jellegű templom Dél-Indiában. A templomtól néhány kilométerre van az öt ratha (szekér), amelyeket egy-egy sziklából faragtak ki. Ezek nagy valószínűséggel mindig is csak szobrok voltak, nem templomok, mert nincsenek meg bennünk a felszenteléshez szükséges faragások. Vannak, akik szerint egy kőfaragó-iskola működött itt, és ezeken mutatták be a mesterek az eltérő technikákat. Öt különböző nagyságú szobor van, a legkisebb akkora, mint egy kis kápolna, a legnagyobb, mint egy nagyon apró templom. A nagyobbakon látszik, hogy azokat nem fejezték be, több helyen is vannak olyan beugrók, ahol nincsenek szobrok, csak megkezdték a vésési munkákat. Ezen felül egy életnagyságú kőelefánt és egy kőbika díszíti a helyet. Még egy nevezetesség van a világörökség részeként nyilvántartva a faluban, egy nagy szikla, amelynek az oldalát gazdagon megfaragták a hindu mitológia alakjaival. Ez a három helyszín együtt került fel az UNESCO listájára. Nem tisztem megítélni, hogy méltán vagy sem, hiszen nem értek hozzá egész pontosan mi alapján döntenek. Nekünk azonban volt szerencsénk másutt is hasonló alkotásokat látni és azt kell mondanom, ezek itt Mamallapuramban messze nem érik el azoknak a színvonalát.

Pont az jutott eszembe, hogy annak is van negatív oldala, ha nagyon egyedi, meglepő és az emberi elkötelezettség csúcsát jelentő történelmi emlékeket látunk. Utána ugyanis egy hasonló már nem fog akkora hatást tenni ránk. Figyelemre méltó munka itt az öt ratha, ha ezeket látjuk életünkben először, biztosan lenyűgöznek. Mi azonban voltunk már Ellorában, ahol egy Mátyás-templom méretű Síva templom van kifaragva a sziklából, az utolsó apró szoborig teljesen kidolgozva, másik 25 barlangtemplommal együtt. Ehhez képest Mamallapuram nevezetességei amatőr próbálkozások, pedig önmagukban ezek is hatalmas munkát igényelhettek. Nem is beszélve arról a fantasztikus arányérzékről, amelyről a faragott szobrok tanúskodnak. Itt ugyanis nem lehetett korrigálni, visszabontani (mint egy téglaépületnél). Ha valamit elrontott a szobrász, akkor az most is látszana. De mindez még hatványozottabban igaz az ellorai templomokra. Azért nem bántuk meg, hogy ezeket is láttuk, de csak ezekért ideutazni kár lett volna.

Felmásztunk egy világítótoronyba, ahonnan látszott, hogy a környék tele van nagy sziklákkal, amelyek jó része a faragás különböző stádiumaiban volt, illetve többnek a tetejére építettek kis szentélyeket. Még egy nevezetesség van, egy hatalmas ingókő, amelyet Krisna vajgolyójának neveznek. Krisna ugyanis imádja a vajat (a templomokban Krisna szobrát az elkötelezett Krisna hívők ghee-vel kenik össze imádkozás közben – el tudjátok képzelni milyen szag terjeng a 35 fokban), és a legenda szerint a (bizonyos szögből) közel labda formájú kő a hívők vaj-adományaiból jött létre.

Mindezek után már csak vacsorázni mentünk, ami nem volt nehéz, mert Mamallapuram egyik része tipikus tengerparti üdülőfalu, gagyi boltok és éttermek sorakoznak végeláthatatlanul egymás után. Persze nagyon indiai minden, de lehetne a világ bármelyik tengerpartján – a kínai műanyag játékok például pontosan ugyanazok, mint Bibionéban vagy Thessaolinikben. Kiválasztottunk egy szimpatikus éttermet (mutatja a toleranciaszintünk változását, hogy egyáltalán volt szimpatikus étterem), és valami egészen zseniálisat ettünk, ráadásul fillérekért - öten kevesebbet fizettünk, mint 3000 forint, pedig degeszre ettük magunkat. Ezek szerint nem hiába híres India-szerte a déli konyhaművészet.

Ma reggel még reggeli előtt lementünk fürdeni a tengerpartra, a víz viccesen meleg, legalább 30 fokos. Áztattuk magunkat egy kicsit a hullámokban, majd lemostuk a sót a még melegebb medencében, megreggeliztünk és mindjárt indulunk tovább.