Ma is korán ébredtünk, főleg én, mert valahol a szomszédságban biztosan van egy buddhista kolostor, ahol reggel fél hatkor nagy hangerővel elkezdtek ma is valamilyen vallási szöveget nyomatni a hangszórókból. Szerintem magnóról ment. Az biztos, hogy egy órán keresztül üvöltött. Szerencsére családom többi tagja nem ébredt fel rá, én viszont már nem is tudtam visszaaludni. A reggeli megegyezett a tegnapival, annyi különbséggel, hogy mikor Zsuzsi kikérte a második kávét magának, fel akartak nekünk számolni egy csésze kávét. Ezt eléggé zokon vettük, mert öten összesen egy teát és három kávét ittunk meg, azaz még mindig a szálloda volt nyerésben. Mikor kijelentkeztünk, a tulaj újra ki akarta velünk fizettetni az „extra” kávét, sőt, szerinte még narancsléből is többet ittunk, mint járt volna. Azt sikerült hamar tisztázni, hogy narancsléből pont ötöt ittunk, de a kávé ügyében jó tizenöt percig kellett vitatkoznom. Sajnos ez a mindenkit-lenyúlunk-ott-ahol-csak-lehet felfogás nagyon általános a világnak ezen a részén, és engem nagyon zavar. Pedig lassan két és fél éve élek benne, de most is nagyon terhes. Olyan jó lenne már újra ott lakni, ahol ha valamiben megegyezünk, az úgy is lesz. Ha valamit kifizetek, akkor azt kapom, amiért fizettem. Ha valaki segít, akkor nem tartja a markát a végén és nem háborodik fel mélyen, ha csak kétszer annyit adok neki, mint amennyi járna (nem a tízszeresét, amit ő kér). Ahhoz biztos itt kellett volna felnőni, hogy ezt természetesnek tartsam.

Az, hogy minden nyugatit, minden alkalommal és a lehető legnagyobb mértékben át akarnak verni, bizonyos mértékig érthető, mert az igaz, aki meg tud magának engedni egy repülőjegyet a világnak ebbe a részébe, egészen biztosan többet költött, mint az itt élő emberek legnagyobb részének több évi keresete. Gondolom úgy gondolják a helyiek – fizessen csak a gazdagja. De az, hogy egymást is állandóan megpróbálják becsapni, az már biztosan zsigeri ösztön. Persze a helyi turistákra ez megint igaz (ők is sokkal gazdagabbak, mint akik kiszolgálják őket), de nem csak ott érhető tetten ez a mentalitás. Mindig, mindenütt megpróbálnak egy kicsit többet kicsikarni a másikból – nagyon elenyésző kivétel van.

Végül nagy nehezen (itt már erősen fel kellett emelnem a hangomat) megkaptam az ötezer rúpiát, amiben megegyeztünk, hogy a japán srác által fizetett összegből nekünk jár, mert átengedtük neki a szobát - más kérdés, hogy szegény japánnal a kialkudott 6800 rúpia helyett 8800-at fizettetett a kisstílű szicíliai maffiózókra erősen emlékeztető tulaj (félregombolt, pecsétes ing feszült a méretes hasán, ahogy egész nap ugyanabból a székből ugráltatta a személyzetet. Állni nem láttuk egyszer sem). Na de nem ez a fő mondanivalóm ma, csak a történelmi hűség miatt írtam le, valamint szeretnék mindenkit elijeszteni a Wadula Hoteltől Sigiriyában (ezt természetesen minden létező internetes fórumon meg fogom tenni majd Delhiből)

A kávés intermezzo után fél órás késéssel elindultunk Kandy felé, amely sokáig a független Sri Lanka fővárosa volt, csak az angolok tudták végül elfoglalni 1815-ben. Az itteniek állítólag azóta is büszkék önállóságukra és kicsit lenézik a többi sri lankait. Utunk gyönyörű zöld erdők, pálmafák, rizsültetvények között vezetett, az utat pár száz méterenként fenséges, hatalmas akác-féle fák szegélyezik, ránézésre 80-150 évesek legalább. Nagyon szép látvány. Zsuzsi meg is jegyezte: itt nem volt kunszt jó helyre építkezni, bárhol is kezdtek bele az őslakosok vagy az angolok, 95%-os valószínűséggel meseszép a környék.
Első megállónk egy fűszerültetvény volt. Ezek ott sorakoznak az út mentén, és mindegyiket meg lehet látogatni. Minket is letett a sofőrünk az egyiknél. A turisták beetetését nagyon profin csinálják. Először körbevezetnek egy kis mintakertben, ahol megmutatják a növényeket és a magát orvosként bemutató salesman eldarálja, milyen gyógyszereket készítenek az éppen vizsgált növényből. Miután kiderült, mi mindenre is jó a szegfűszeg, a szerecsendió, a piros ananász, a fahéj meg még vagy húsz másik növény, leültetnek egy kis szaletlibe. Itt a készített termékeket is megtekinthetjük, majd bejön a résztvevők számával megegyező „diák” akik megmasszírozzák a vendégeket. Minket fiúkat derékig, a lányoknak csak a vállát, fejét és karjait. Természetesen a „diákoknak” a masszázsért borravalót illik adni – tájékoztatott minket házigazdánk. Ezen a ponton kiderült, hogy nem gazdag amerikai turisták vagyunk. Ugyanis az általam - az emberek 15 perces munkájáért (ennyi volt a masszázs) – fejenként adott nagyjából egy órai órabér láttán a prezentáció vezetője értetlenül rám szólt, hogy amennyit adtam, az csak öt dollár (lsd. Amit feljebb írtam az utólagos ellenszolgáltatás kéréséről). Mikor tájékoztattam, hogy tudom, de mivel Delhiben élünk, azt is tudom, hogy így is négyszer annyit fizettem, mint kellett volna, a pasas arcán mintha fekte felhő vonult volna át egy pillanatra. De hamar összeszedte magát, és biztosított róla, hogy a termékekre „indiai” diszkontot fog nekünk intézni.

 A masszázs után az eladó egy kis fénymásolt lapot adott mindannyiunk kezébe, amelyen a náluk kapható ajúrvédikus és organikus (figyelem, mindkettő varázsszó, ezt kajálják a nyugati turisták) termékek voltak felsorolva, és az, melyik mire jó. Ezek megegyeztek azokkal a gyógyhatású készítményekkel, amelyeket a növények bemutatása során felsorolt. Miután részletesen megbeszélte velünk mire is lenne szükségünk, átvezetett minket a boltba. Itt azonnal 25% engedményt kaptunk a kiírt árakból, majd miután jó sok mindent baromi drágán megvásároltunk, még egy kis plusz diszkontot is hozzácsapott, csak, hogy kerek összeget fizessünk. Összességében nagyon kellemes két óra volt, paradicsomi, csendes környezetben. Nagyszerű tréning volt eladási technikákból is (pedig már voltam pár hasonló képzésen, de a valóság mindig érdekesebb)  - meg is fizettünk az árát rendesen a megvásárolt termékekben.

Útközben még egy helyen álltunk meg, az aluviharai kolostorban, amely – láss csodát – szintén egy barlangtemplom, de jóval kisebb, mint Dambulla. Itt még jobban látszik, hogy valójában nem barlangokról van szó, ezek technikailag sziklahasadékok, amelyeket a szerzetesek szépen lefalaztak és befestettek (vagy fordítva).

A templom fölött a hegyen, jó kétszáz méterrel feljebb, egy hatalmas Buddha szobor található egy 20 méteres kiugró szikla tetején. Ránézésre az is van húsz méter, mert legalább akkora, mint a szikla. Mi megtekintettük a barlangtemplomokat, melyek közül az egyik előterében egészen konkrét festményeken láthatják a hívők, mi is történik azokkal, akik nem az igaz utat járják. A legjobb indulattal is naivnak nevezhető freskókon különféle démonok kínozzák az eltévelyedett lelkeket, nem nagyon leleményesen, de nagyon hatékonyan. Akinek ez nem elég hátborzongató, az egy panoptikum-szerűen berendezett sziklahasadékba is bemehet, ahol ugyanezt láthatja három dimenzióban. A nézőközönségtől tyúkhálóval gondosan elválasztott tárlókban elhelyezett életnagyságú papírmasé démonok sanyargatják a bűnösöket. Mi innen azonnal kifordultunk (egyébként sem lett volna hosszú, oldalanként talán 3 élőkép volt). Megnéztük viszont a könyvtárat, ahol nagyon szent buddhista szövegek található - a Tripitaka. A Tripitaka hevenyészett fordításban „három kosarat” jelent, a buddhista tanításokat összegző írásokat hívják így. Minden irányzatnak megvan a sajátja, a sri lankait itt vetették először papírra. Ezt csak az internetről tudjuk, mert a könyvtárban semmi nem volt kiírva angolul – egy régi (talán 80 éves) újságcikken kívül, amelyből megtudhattuk, hogy valamelyik Duke of Edinburgh majdnem elesett a templom megtekintése során, de egy hősies sri lankai katona kinyújtotta a kezét, abban sikerült megkapaszkodnia, így elkerülte a katasztrófát. Látszik, hogy a bulvársajtót nem a közelmúltban találták ki.

Mivel a belépőn - amelyet vettünk - az óriási, sziklán meditáló Buddha volt, megpróbáltuk megtudakolni a helyi alkalmazottaktól, oda hogyan lehet feljutni. Szingaléz tudás híján ezt mutogatással tudtuk csak elérni. Külön nehezítés volt, hogy a kolostorban csak mezítláb lehetett közlekedni, ezért a szoborhoz is mezítláb indultunk el, mivel az egyetlen olyan ember, aki néhány szót tudott angolul, egyértelműen azt mondta, csak mezítláb lehet odamenni. Viszonylag hamar rájöttünk, hogy valószínűleg azt értette, hogy csak majd magához a Buddha szoborhoz lehet csak mezítláb felmenni mikor fenn vagyunk a hegyen, de odáig nyugodtan lehet cipőben is, mert ahogy kiértünk a kolostor mögött az útra, mindenki cipőben volt. Mi is felvettünk tehát a szandáljainkat és egy helyi lakos utasításai alapján elindultunk felfelé a hegyen. Az elején még viszonylag lakott területen voltunk, ezért meg tudtuk kérdezni merre kell menni, de egy idő után már önmagunkra voltunk utalva. Az utat úgy építették meg, hogy az egészen öreg és nehezen mozgó zarándokok is fel tudjanak menni rajta, mert ahhoz képest, hogy a szobor alatt indultunk, jó kétszáz métert elmentünk jobbra, majd vissza balra legalább kétszer annyit. Már éppen azt hittük, hogy az út nem is oda vezet, mikor egy hajtűkanyarral ismét visszafordultunk. Halleluja (a buddhista kifejezést nem ismerem), mégis jó úton vagyunk! Újabb 15 perc lankás gyaloglás után – mikor a szobor már jóval mögöttünk volt – elkezdtünk gyanakodni, hogy mégis tévedtünk. Ekkor a hegyoldalban megláttunk valakit, akinek buzgón elkezdtük mutogatni a belépőnkön levő fényképet a szoborról. Szerencsénkre meglátott minket és lejött, hogy megmutassa az utat. Kiderült, már eljöttünk a feljárat mellett, de nem sokkal. Bár ez valószínűleg egy rövidítés lehetett, mert elég meredeken mentünk felfelé. Kísérőnk feltehetően szabadnapos szerzetese lehetett, legalábbis a haja olyanra volt borotválva. Felkísért minket egészen a szoborig. A sziklára vaslépcsőn lehet felmenni, egészen Buddha lábáig (itt már valóban le kellett megint venni a cipőnket). Mondanom sem kell, pazar volt a kilátás a környező vidékre. Jóleső fáradtsággal tértünk vissza buszunkhoz.

Na, ez már így is nagyon hosszúra sikeredett, Kandyről, majd holnap írok.