Hanoiba megérkezve ismét belehajtogattuk magunkat a háromgyermekes családok ázsiai megmentőjébe, a Toyota Innovába. Ez egy csak itt kapható, faék-egyszerű hétszemélyes autó, és mi pont beleférünk csomagostul-gyerekestül-sofőröstül. Nem is tudom megsaccolni hány ezer kilométert utaztunk ilyenben. Abszolút az itteni piacra van optimalizálva, kétféle motorral kapható (egy benzines, egy dízel) nagyon rövid áttételezésű váltó - negyvennél fel lehet kapcsolni ötösbe, viszont 90-nél már 2500-at forog a dízelmotor (ha jól emlékszem az 5-ös BMW ekkora fordulatszámnál olyan 180-190-et megy, de rég ültem ilyen jó autóban) – szinte nulla az opciós lehetőség. Viszont magas építésű és még a leghátsó üléseken sem dobál elviselhetetlenül (na jó, a legrosszabb utakon igen). Meg beleférünk öten a sofőr mellé minden csomagunkkal.

A reptér itt is jó messze van a városközponttól, ezért mire beértünk a szállóba, addigra már elég éhesek voltunk, ezért mikor kiderült, a szobánk még nincs meg (pedig már fél három volt – ejnye-bejnye), elindultunk éttermet keresni. Először egy utcasarki nénikét találtunk meg, de Csilla tiltakozása hatására (fázott) inkább beültünk az első utunkba eső vendéglőbe, ahol két-három kutya aludt békésen az asztalok között – biztos nekik sem volt ínyükre a hideg odakint. Próbáltunk rendelni, de mikor a harmadik ételre is azt mondták, hogy nincs, akkor rövid úton távoztunk és visszamentünk a szállodánkat is tartalmazó komplexumba, ahol irodák és egy kisebb bevásárlóközpont is volt, gondoltuk a legrosszabb esetben veszünk kaját a közértben. De erre nem került sor, mert volt egy kis étkezde, ahol természetesen lehetett phót és tésztalevest kapni. Ezt ettünk (minden más az irodaházban dolgozó menedzserek fizetésére volt szabva, nem ránk, csóró magyar turistákra).

Itt is egy appartmanhotelben laktunk, de itt csak két hálószobánk volt, Petinek így a nappaliba tettek be egy pótágyat. Megelégedve nyugtáztuk, hogy a légkondícionáló-berendezés fűteni is tud. Erre nagy szükség is volt, mert 14 fok volt kint. Tudom, ez az otthoni mínuszokhoz képest nyári időnek tűnik, de higgyétek el, fűtés nélkül nagyon hideg.

Minden meleg ruhánkat magunkra vettük, és elindultunk várost nézni. Hanoi nagyon hasonlít Saigonra és Phnom Penhre abban, hogy nagyítóval kell keresgélni a látnivalókat. Ha nagyon őszinte a akarok lenni, akkor be kell vallanom, gyakorlatilag egyetlen egyet láttunk igazán. A Ngoc Son templomhoz mindig zárás után értünk oda, a Ho Si Min mauzóleumhoz sem értük el, amíg nyitva lett volna, a régi erőd a szilveszter miatt zárva volt, a múzeumokat pedig nem is terveztük meglátogatni. Inkább csak sétálgattunk céltalanul a városban.

Az egyetlen igazi turistalátványosság, amelyet ától-zettig megnéztünk az Irodalom Temploma volt, amely tulajdonképpen egy egyetemnek felelt meg a régi időkben. Az intézményt 1070(!!) – ben alapította Ly Thanh Thong, és Konfuciusznak szentelték. 1442-ig csak nemesek járhattak ide, de ettől kezdve bárki bejuthatott, aki elég tehetséges volt. Egyre nehezebb vizsgákat kellett letenni, az utolsót – ahova persze kevesen jutottak el – személyesen a császár tartotta. Maga az épület az útikönyv szerint a vietnami építészet gyönyörű példája. Tényleg szép, a bejáratnál levő felirat felhívja a vendég figyelmét, hogy azonnal szálljon le a lováról - nekünk ez nem jelentett problémát. Belül most turisták hada kavarog mindenfelé, de nem nehéz elképzelni milyen békés lehetett évszázadokkal ezelőtt, mikor csak a diákok lába koptatta a köveket.

Ezen felül kívülről megtekintettük a Ho Si Min mauzóleumot, megnéztük az egy lábon álló pagodát. De ezek már mind 31-én történtek (az Irodalom Temploma is), mert 30-án csak csavarogtunk a városban. Illetve, első utunk a vízi-bábszínházhoz vezetett, amely a világon, ha jól tudom, csak Vietnámban van. Ezek közül a leghíresebb Hanoiban. Ez az egyik fő látványosság itt, ezért nehéz rá jegyet kapni. A pénztárnál ki is volt írva, hogy legközelebb Január harmadikára van jegy. Ez nekünk meg is felelt volna, hiszen akkor már újra Hanoiban voltunk. A többi turista mind csalódottan távozott a pénztártól, nekünk viszont nagy szerencsénk volt, mert kiderült, hogy aznap este kilenc órára is van jegy. Így ezt mi meg is vettük.

Mindez délután hatkor volt, valahogy el kellett ütnünk az időt este kilencig. Mászkáltunk a „régi negyedben”, ami csak nevében régi, és csupa bolt meg vendéglő. Az árusok utcánként csoportosulnak, az egyikben ruhákat, másutt papírárut árulnak, a következő utcában játékboltok sorakoznak és így tovább. Itt is, mint mindenütt Vietnamban, számtalan utcai étkezde van, ahol gyerekre méretezett műanyag székeken lehet ülni a járdán vagy az utcán és egy, maximum kétféle kaját lehet kapni. Na meg a világ legolcsóbb csapolt sörét. De itt a hidegben nem volt olyan nagy kedvünk hozzá. Fél nyolc körül beültünk egy étterembe, ahol végül az aznapi ajánlatot, egy családi pizzát rendeltünk. Ez volt a legvonzóbb, főleg a gyerekeknek. Az étteremben csak marginálisan volt melegebb mint az utcán, de kitartottunk és egy egészen jó pizzát ettünk. El is ment vele az idő, egyből átmentünk a bábszínházhoz.

Úgy képzeljétek el az egészet, mint egy apró mozit, ahol a vászon alatt, előtt és mögött egy nagy medence van. A vászon mögött vannak a bábosok, és térdig-combig érő vízben állva mozgatják a vászon előtt lévő bábokat. Ezek hosszú rudak végére vannak erősítve, amelyek a víz alatt rejtve maradnak. Így sem a bábost, sem a rudakat nem lehet látni, teljesen úgy néz ki, mintha maguktól mozognának a bábuk a vízben. Meggyőző. Maguk a történetek mitológiai témájúak voltak, vagy a mindennapi életet mutatták be. Itt volt fűtés, és a bizony a jó melegben a fárasztó nap után mindannyian erősen küzdöttünk az álmossággal, mert az első három jelenet után elég repetitív lett az előadás. Ennek ellenére nem bántuk meg, hogy megnéztük, nagyon különleges élmény volt.

31-én este egy kínai étteremben ettünk, majd a hotelünk melletti közértben nagyjából három napi nassolni valót vásároltunk össze a szilveszter estére. Szűk családi körben ünnepeltünk (elfogyasztva kb. két napi nassolni valót), és annak ellenére megvártuk az éjfélt, hogy másnap reggel hétre jött értünk a busz, amely a Ha Long öbölbe vitt minket. Ezért aztán pont fel tudtuk volna köszönteni az otthoniakat, mert helyi idő szerint 6-kor keltünk, amely az időeltolódás miatt Budapesten pont éjfél volt. De már senki nem volt fent a Skype-on, gondolom vagy aludt vagy bulizott éppen mindenki.

Ennyi történt velünk Hanoiban, ahogy véget ért a 2012-es év. (Tavaly egébként Sri Lankán, előtte Malájziában 2009-ben Keralában voltunk az év utolsó napján.)