Ma egy pár sort szeretnék írni az olimpiáról, ahogy itt megéltük.

Kezdeném azzal az elég egyértelmű kijelentéssel, hogy az olimpia egész más élmény itt Indiában, mint otthon. (Daaaaaaaaa! mondanák a lányaim – jelezve, hogy ez triviális). Mert bizony itt nem azokat a sportágakat adja a TV, mint amelyeket otthon megszoktunk. Se kajak-kenu, se vízilabda. Viszont egészen elképesztő mennyiségű gyephokit nézhettünk (volna, ha érdekelt volna), hiszen ebben 1928 és 1964 között az indusok 7 aranyérmet nyertek, csak 1960-ban voltak ezüstérmesek. Még 1980-ban Moszkvában tudtak nyerni. Így csak eggyel kevesebb aranyérmük van, mint nekünk vízilabdában. De a párhuzam itt véget is ér, inkább a magyar focihoz tudnám hasonlítani, amely még mindig az Aranycsapat miatt híres. Londonban ugyanis 12 csapatból a 12. helyen végzett az indiai hokiválogatott. És ez nagy előrelépés ahhoz képest, hogy Pekingbe ki sem jutottak! A magyarokhoz hasonlóan azonban még mindig mindenki csodát várt itt a csapattól (nálunk is sokan hiszik, hogy majd egyszer hirtelen megint nagyszerű lesz a magyar fociválogatott). Ebben keservesen csalódtak, holott a négy évvel korábbi teljesítményhez képest jól szerepeltek, kijutottak az olimpiára. De nem ezt várják tőlük itt sem, hanem a réges-régi nagy dicsőséget. Azt persze itt is mindenki elfelejti, hogy már évtizedek óta nem nyertek semmit. No persze nem véletlen, hiszen Indiában nagyon népszerű a gyephoki. Valahogy így néz ki  Indiában a sportok népszerűségi táblája:

1. Krikett
2. Krikett
3. Krikett
4. Krikett
5. Krikett
6. Krikett
7. Krikett
8. Krikett
9. Krikett
10. Gyephoki
11. Futottak még….

Szóval igazából bármennyire is „nemzeti” sport a gyephoki (főleg a régmúlt dicsőséges olimpiai szereplései miatt), azért sehol nincsen. A többi sportág még kevésbé, nem is csoda, hogy összesen 6 érmet sikerült nekik szerezni, amelyekből egyetlen egy sem volt arany. Ezt a hat érmest viszont nemzeti hősökként ünnepelték. A tömeges ünneplésre minden alkalmat megragadó indusok nyitott kocsikon hordozták őket körbe az országban. Minden újság tele volt nagyszerű teljesítményükkel és mindenki boldog volt, hogy a Pekingben nyert 3 érmet megduplázták. A bajnokoknak (és edzőiknek!!!) földet, kocsit, pénzt ajándékoztak. Nem csak a kormányzat (főleg a tagállamok kormányai), de egy csomó cég is. Nem azon keseregtek, hogy egy 1,2 milliárdos ország összesen 6 érmet nyert és csak az 55.-ek lettek az éremtáblázaton. Ebből szerintem lenne mit tanulni. Mert, ahogy láttam az internetes oldalakat, otthon még a magyar sportolók valóban kimagasló teljesítményre is volt, aki fanyalogni tudott.

Nekünk most kifejezetten jó magyarnak lenni ebben az abszolút nemzetközi közösségben, amelyben élünk. Sok beszélgetésben felmerül, hogy milyen kiemelkedően szerepeltünk. Persze leginkább azoknál a beszélgetőpartnereknél, akiknél szintén fontos a sport és az olimpia. Ez a nemzetközi közösség a másik különbség abban, hogyan néztük az olimpiát. A magyar-svéd kézilabda elődöntőn például Peti fiam megjegyezte, hogy az egyik legjobb barátja most biztos nagyon drukkol a svédeknek. Mi pedig végtelenül drukkoltunk a koreai RSG-s lánynak, mert a lányoknak sok koreai barátja van (végül sajnos csak 5. lett). Ezt otthon soha nem éltem meg így.

És persze láthattunk sok olyan sportokat, amelyeket meg otthon nem közvetítenek igazán. Trambulint (így mondják?), lövészetet  - amely komoly versenyben van a golffal a legunalmasabb közvetítés kétes dicsőségéért (kivéve a trapplövészetet, az egész izgalmas volt) -, íjászatot (itt meg egy japán lánynak szurkoltunk nagyon – ő továbbjutott), taek-wandót, országúti és teremkerékpárt, tollaslabdát - ebben ugyanis nyertek az indiaiak egy bronzot. Hogy a többit miért választották azt nem tudott.

Egyszóval nagyon más volt innen az olimpia, de nagyon örültünk a magyar sportolók nagyszerű teljesítményének. (És kicsit örültünk, hogy nem öregedtünk több évet a magyar-izlandi kézilabda-meccs közvetítése közben – mert azt persze itt nem adta a TV)