Mielőtt elindultunk volna következő állomásunkra Thiruchirapallyba 10°48′18″N 78°41′08″E – azaz, ahogy mindenki hívja Trichybe – még körbeautóztuk a szent Arunacsalesvár hegyet. Felkészülve a zarándokokra, körbe nagyszerű út vezet, még rendes, széles járda is van, ahol a hívők körbegyalogolhatnak. Az út mellett több mint 30 kis szentély található, ezek közül a leghíresebb a nyolc Síva-lingam a nyolc égtáj felé. A járdán mindenütt szádhuk (szent emberek) ültek vagy aludtak.

A kör után tovább mentünk Trichybe. Itt van India talán legnagyobb hindu temploma – és gondolom a világon is. Hogy melyik a legnagyobb, az mindig inkább definíció kérdése, mindenestre a Guiness szerint a Delhiben található Akshardam templom a legnagyobb. Ezt a Sri Ranganathswamy templom Trichyben természetesen erősen vitatja. Mi most már láttuk mindkettőt és szerintem az Akshardam sokkal „szellősebb” és nagyon sok olyan addicionális dolog is van, amit nem tudok annyira egy templom részének tekinteni – mint például az IMAX mozi vagy az indiai történelem nagy alakjait felvonultató szoborpark. Az igaz, a központi épület nagyobb Delhiben, mint itt Trichyben, de területre egyértelműen a Ranganathswamy a legnagyobb működő hindu templom a világon (Angkor Vat nagyobb, de az már nem hindu, hanem buddhista).

A templomegyüttes több mint 60 hektáron terül el (631ezer m²), ez kb. a Margitsziget kétharmada, ebből talán már van elképzelésetek róla milyen hatalmas. Hét koncentrikus fala van, melyek hossza összesen majdnem 10 km. A templomban 21 torony, 39 pavilon és ötven szentély található. A legmagasabb torony (gopuram) 73 méter magas (ezzel a második legmagasabb templomtorony Ázsiában), és ezt csak 1987-ben fejezték be, holott a többi torony a XIV. és XVII. század között épült. A templomot magát egyébként a X-XI században kezdték építeni. Az egyik pavilont „Ezer oszlop csarnok”-nak hívják, nem véletlenül, 953 gránit oszlopból áll. Egy másikban 217 vastag gránitoszlop van, egy harmadikban olyan gazdagon faragott oszlopok tartják az árnyékot adó tetőt, hogy azok már inkább szobrok.

Tényleg hatalmas a templom, a harmadik falig gyakorlatilag még a város része az egész, inkább egy nagy bazárra hasonlít, üzletekkel, riksákkal, autókkal, árusokkal, koldusokkal. Valahogy így tudom elképzelni milyen is lehetett Jeruzsálemben a templom, ahonnan Jézus kiűzte az árusokat, csak ez sokkal hatalmasabb. A harmadik faltól befelé már nem ilyen kaotikus a helyzet, de azért ott is vannak árusok, boltok. A nagyszámú papra és hívőre óriási konyhán főznek, ez önmagában akkora, mint egy gyárcsarnok (úgy is néz ki, mert csak fával tüzelnek - csak az felel meg a szent ételek elkészítéséhez – ezért egy csomó kéménye van).

Gondoltuk, ha valahol, itt érdemes egy vezetőt fogadnunk, de érdekes módon nem támadtak le a belépésünkkel egy pillanatban, öten, hogy majd ők megmutatják nekünk a templomot. Egyetlen fogatlan és ápolatlan ember vállalkozott volna, de inkább nem kértünk belőle. A kinézete még csak elment volna, de erősen illuminált állapotban volt, és úgy gondoltuk nem egy részegtől fogjuk megtudni miért különleges a templom. Végül odakéredzkedtünk két idős német hölgyhöz, akik jó előre foglaltak maguknak idegenvezetőt. Úgy látszik, itt kell, mert ide nem nagyon jutnak el az egyéni turisták. Csoportot láttunk többet is, de magunkhoz hasonlóan saját szervezésben utazókat összesen a két német hölgyet és egy izraeli családot. Szerencsésnek tekinthetjük magunkat, hogy pont megláttuk a két idősebb hölgyet. Így megtudhattuk, hogy a gopuramokat három évente újrafestik, mert itt minden torony a már-már szokásosnak tűnő, az európai ízléstől merőben elütő, erős színekben pompázik. Egyet kivéve, amely fehér.  A legenda szerint ugyanis az egyik uralkodó azt találta ki, hogy az adót ezentúl direktben neki, és ne a papoknak fizessék az alattvalói. Igen, kitaláltátok, a papoknak ez nem igazán tetszett. Tiltakozásul többen leugrottak a toronyból (akkor még az volt a legmagasabb). A példájukat (biztosan önszántából) egyre több hívő is követte, egészen addig, míg a király magába szállt, belátta, botor cselekedet volt az évszázados hagyományt megbolygatni és visszaállította a régi rendet. Azóta a papok ezt a tornyot fehéren hagyják – saját bevallásuk szerint azért, hogy emlékezzenek az áldozatokra. Szerintem azért, hogy emlékeztessék a mindenkori uralkodót, ki is az úr (vagy Úr?) a házban. (Ok tudom, ez most már nem így van, de nem is olyan rég még így volt.)

Ebben a templomban a fő szentélybe csak hinduk léphetnek be, ezért a legbelső kapun már nem tudtuk átjutni, de enélkül is nagyon érdekes volt. Jó két órát eltöltöttünk bent, megnéztük a sok csarnokot, amelyeket a hívők pihenésének és meditációjának megkönnyítésére építettek, számtalan kis szentélyt és sok-sok istenszobrot, amelyeket a hívők elhalmoznak mindenféle áldozati tárggyal, leginkább virágokkal, illetve vajjal. Elhűlve bámultuk a mi szemünknek bazári giccsnek tűnő színorgiát a szentélyek és kapuk tetején, ahol sok ezer festett szobor vigyorgott-vicsorgott le ránk (pedig azért mi két és fél év után eléggé hozzá vagyunk szokva az indiai színekhez). Bátran kisétáltunk mezítláb egészen a legkülső falig, a lábunk koszosabb már nem lett, beállt a dinamikus egyensúly, amennyi kosz ragadt a talpunkra, annyi le is jött. Egészen hihetetlenül fekete lett mindannyiunk talpa.

De nem is itt kezdtük a városnézést, hanem az úgynevezett Sziklatemplomban. Ez egy hindu templom, amelyet egy szikla tetejére építettek, úgy hogy a feljárati lépcsőket a sziklába vájták bele. A templom után még feljebb lehet menni egy kisebb szentélybe, amely a szikla legtetején van, itt már kívül vannak a lépcsők belevájva a sziklába. Bár már három óra elmúlt, a szikla nagyon forró volt, bizony kapkodtuk a lábunkat mire felértünk, mert természetesen itt is csak mezítláb lehet közlekedni. A szikla tetejéről pazar kilátás nyílik a városra, ebben gyönyörködhettünk, a fő szentélybe azonban itt sem mehettünk be, mert oda csak hinduk léphetnek be.

Trichyben egy belvárosi szállodában laktunk – ennél többet nem is mondanék róla, maradjunk annyiban, hogy túléltük. Viszont a LP ajánlása alapján elmentünk a Banana Leaf étterembe, amely a pályaudvar közelében van. Egy udvarban álló szakadt ház második emeletére kellett felmennünk, és amikor beértünk egy kicsit hezitáltunk, hogy le fogunk-e ülni. Ennél hangulattalanabb helyet még Indiában is nehéz találni (pedig ez nagy szó!), egy sötét lyuk, töredezett asztalokkal, műanyag székekkel és Miki Egér festményekkel a falon (!!!).  De már nagyon éhesek voltunk, ezért maradtunk. És milyen jól tettük!!! Valami ultra-fantasztikus kaját kaptunk. Egészen zseniális volt, és megint fillérekért. Úgy látszik Dél-Indiában még az északinál is sokkal jobb a konyhaművészet, pedig itt Északon is nagyon-nagyon jókat lehet enni.

Másnap reggeli után megnéztük a város keresztény katedrálisát. Keresztény templomot nézni Indiában mindig élmény, mert nagyon érdekesen keverednek a tipikusan indiai elemek a megszokott keresztény szimbolikával. Arról nem is beszélve, hogy itt nem térdmelegítők vannak a padsorokban, hanem ventilátorok, hogy senki ne kapjon hőgutát. A templomok színvilága is egész más, és sokkal világosabbak, mint amihez mi hozzászoktunk. A katedrális után még egyszer elmentünk a Ranganathswamy templomba, amely most egész más arcát mutatta. Tele volt hívővel, akik láthatóan a napi áldásért vagy imádkozni jöttek, mielőtt elmentek volna dolgozni. Megint bolyongtunk vagy egy órát, és szinte csak olyan helyeken jártunk, ahol előző nap nem is voltunk. Ebből is látszik milyen hatalmas a templom.

További képek itt