Végre elérkezett az egyik legjobban várt programunk: a túra a Horton-fennsík Nemzeti Parkban. Ez egy védett terület Sri Lanka középső részén, mely a tengerszint felett 2100-2300 méter magasan fekszik. Alpesi rét és „felhő erdő” (remélem így van magyarul) fedi. Az itt lévő növényzet csapadéknak egy jelentős részét ugyanis a felhőkből és ködből lecsapódó párából nyeri.

Bár mi a száraz időszakban voltunk ott, még így is a kora reggeli időpont volt ajánlott a túra megkezdésére, ha biztosan látni akartunk valamit, nem csak gomolygó fehérséget, ugyanis állítólag 10 óra körül jellemzően olyan párás már a környék, hogy semmit nem lehet látni. Emiatt reggel 5:30(!)-kor indultunk Nuwara Eliyaból és oda is értünk a parkhoz a javasolt időpontra: reggel 7 órára. Már maga az út is kalandos volt, mert - főleg a végén - olyan egy sávos szerpentinen mentünk, ahol a hajtűkanyarok önmagukban 6-10 méter szintkülönbséget hidaltak át, és volt amelyiket csak tolatással egybekötött Y fordulóval tudtuk bevenni. Még szerencse, hogy eddigre Zsuzsi elaludt. Ez persze együtt járt a pazar kilátással a szürkeségből kibukkanó hegyoldalakon levő méregzöld teaültetvényeket bearanyozó felkelő napra, amelyet hiába próbáltam meg lefényképezni, ehhez sajnos kevés vagyok. Pedig próbálkoztam rendületlenül, de vagy a hegyoldal volt fekete, vagy a nap „égett be” – ezért erről nem tudok képet produkálni.

A parkba itt is aranyáron volt a belépő, de így utólag úgy gondolom még kétszer ennyit is megért volna. Némi pakolgatás, rendezkedés és egy kis „sumákolás” után nekivágtunk a túrának, hogy 9 előtt odaérjünk a „Világvégének” nevezett ponthoz. A parkba ui. nem vihető be semmilyen nylon, így pl. a zacskó, sőt még a flakonos vízen lévő cetli is tiltott volt (le is szedte a parkőr), nekünk viszont a szálloda természetesen folpackba csomagolta a szendvicseinket, amelyet reggeli helyett kaptunk, ezért ezeket eltitkoltuk. Mindenkit megnyugtatok, minden műanyagot vissza is vittünk magunkkal a túra kezdetére. A „Világvége” azért kapta a nevét, mert ott hirtelen véget ér a fennsík és van egy kb. 1000 méteres függőleges szakadék. Csodálatos volt a fennsíkon menni: buja növényzet, melyet reggel kb. 8-ig sok helyen dér fedett, ragyogóan kék ég és kristálytiszta levegő – csupa olyan dolog, ami nagyon hiányzik nekünk Delhiben. A Horton Plains egyébként az egyetlen olyan park Sri Lankán, ahol vezető nélkül lehet menni, bár ez az egyharmadában nem egy nagy vállalás, mert sok helyen olyan sűrű a növényzet, hogy gyakorlatilag áthatolhatatlan. Élveztük a harapni valóan jó levegőt és azt, hogy a fű meg a páfrányok körülöttünk fehér bundába burkolództak.

70 perces ütemes sétával eljutottunk előbb a  „Kis Világ végére” (Mini World's End), majd további 20 perc múlva a „Világ végére” (World's End). Ezek a fennsík peremén lévő kilátópontok, ahonnan rá lehet látni Sri Lanka legnagyobb hegyeire, valamint a környező völgyekre, no és persze el lehet ámulni, milyen meredek a fennsík fala. Bár a szél fent – állítólag monszun alatt  - még viharos erejűvé is fokozódhat, nekünk szerencsénk volt, szép csendes időben szemlélhettük az alattunk (jóóóóval alattunk) elterülő tájat. A kilátóknál semmilyen korlát nincs, itt még úgy látszik, hisznek abban, hogy az emberek nem teljesen gyengeelméjűek és tudnak vigyázni magukra. Ez a nyugati világban már persze nem így van, mindentől óvnak minket, ezért (szerintem legalábbis részben ezért is) valóban csökkent értelműek lettünk - többektől is hallottuk, hogy egy ausztrál csaj néhány hónappal ezelőtt fényképezés közben lezuhant a mélybe, mert eggyel többet lépett hátrafelé, mint kellett volna. Persze az is lehet, hogy úgy gondolják, aki leesik, úgyis újjászületik. Lényeg a lényeg, nincs semmilyen korlát, csak egy-egy betonplatform (ügyesen hasábokból kialakítva, hogy azért az eső lefolyjon róla) és a nagyszerű kilátás. Még azt is volt türelmünk kivárni, hogy teljesen egyedül legyünk (plusz egy „megélhetési turista” kutya) és úgy gyönyörködhessünk a tájban.

A kilátók után egy vízesés felé indultunk el. A táj is lenyűgöző volt a maga egyszerűségében, de mi leginkább azt élveztük, ami Delhiben leginkább hiányzik: a kristálytiszta levegőt, a szikrázóan kék eget. az emberek hiányát és a csendet. Ez persze (nem a kevés ember, hanem a kék ég) meg is bosszulta magát, a magashegyi levegőn (2000 méter felett voltunk végig) Zsuzsi és én rendesen leégtünk. Zsuzsi egy körben a nyakán (ami kilátszott a pólóból) én meg a karomon. A nap végére éreztük, hogy hiba volt ezeket kihagyni a naptejezésből.

A vízeséshez két helyen lehet lemenni, az egyik a „hivatalos” út, a másik sokkal meredekebb és kalandosabb, viszont egészen a vízesés aljáig levisz. Mi mind a kettőt kipróbáltuk, és egyiket sem bántuk meg, még szivárványt is láttunk. A déli napsütés után jól is esett a hűs vízpermet. Mert azt elfelejtettem mondani, hogy a reggeli mínuszok után dél felé már igencsak meleg volt. Mondjuk inkább csak azért, mert utunk elkerülte a sűrű erdőket, és árnyék sehol nem volt, mert olyan 24-25 fok lehetett, ez pedig nekünk már kellemesen langyos hőmérséklet. Nem is panaszkodott senki, élveztük a kellemes sétát a természetben.

Visszaérve a kezdőponthoz szerettünk volna elindulni egy másik túrára – amely felvisz Sri Lanka 3 legmagasabb hegyére – de a parkőr viszonylag gyorsan lebeszélt minket. Az az ösvény ugyanis nincs rendesen kijelölve, csak vezetővel lehet arra menni. Ráadásul azzal is riogatott minket, hogy az erdőben leopárdok is előfordulnak. Ezt nem igazán hittük, de úgysem akartunk volna végigmenni – erre már nem lett volna időnk – ezért letettünk a szándékunkról, inkább visszamentünk egy kis mesterséges zubogóhoz elfogyasztani utolsó (kifejezetten nagyon finom) szendvicseinket. Nagyon jó volt kint lenni egy jó fél napot végre a jó levegőn, megkapóan szép tájon sétálgatva. Jó szülinapi „ajándék” volt.
A parkból egy másik irányba mentünk, ezért lefelé már nem volt annyira szűken kanyargós az út, de itt is bőven voltak olyan helyek, ahonnan felejthetetlen panoráma nyílt a tájra. Aztán először egy sűrű fenyőerdőben, majd egy eukaliptusz erdőben autóztuk, hatalmas fák között. Én gyanítom, hogy mindkettőt az angolok telepítették, hiszen egyik sem őshonos Sri Lankán. Az eukaliptuszt biztosan, mert azzal fűtötték (sőt még most is azzal fűtik) a tealevél-szárító gépeket.

A szállodánk megtalálása kisebb nehézségbe ütközött, mert a sofőrünk nem akarta megkérdeni senkitől Ella „központjában” merre van. Így jó pár kilométerrel elhagytuk szállásunkat, mire sikerült rábeszélni a sofőrt, hogy vissza kell fordulnia. Nem bántuk, az „Ella Gap”-ben autóztunk, egy szűk, meredek völgyben, amelynek a falában kanyarog az út. Vízesés természetesen itt is van. A „központba” visszaérve Peti szerencsére meglátta a hotelt hirdető táblát. Sajnos a szállodához vezető út éppen felújítás alatt volt, ezért csak gyalog lehetett felmenni, a csomagjainkat is kézben hozták fel a szálloda alkalmazottai. Jó messze van az úttól, cserébe valami egészen pazar a kilátás a teraszról. Ilyen mint a képen.

Ella egyébként nem is település, hanem sok hotel eldugva a hegyoldalban, meseszép kilátással. Ebből a szempontból Pellingre emlékeztet (bár ott közvetlenül az országút mellett vannak a hotelek, itt meg jó messze a főúttól), de Yuksomra is hasonlít, mert házakat nem lehet látni, csak éttermek és ajúrvédikus „centrumok” vannak egymás mellett 100-150 méteren keresztül. Az ajúrvéda „központok” jellemzően egy darab, függönnyel elszeparált ágyból állnak egy 3m2-es viskóban. De biztosan jól megy nekik, mert Ellában a turisták és a helyiek aránya olyan 4:1-hez lehet, nagyon sok külföldi van. Kb. kétharmad hátizsákos turista, de láthatóan vannak tehetősebbek is. Ennek megfelelően az árak is mindenütt a nyugati pénztárcákra vannak méretezve.

Kis vitánk támadt a sofőrrel és az utazási irodával, mert mikor azt mondtuk, szeretnénk másnap elmenni egy másik városba, kiderült, a sok pénzbe, amit fizettünk, az már nem fér bele, hogy még 50 km-t autózzunk. Rövid, de annál parázsabb telefonos vitában (szinte alig értettem, amit mond, ezért fogtam rövidre) végül annyit „engedett” az utazási iroda, hogy „csak” 37 dollárt kellene fizetnünk, ha el akarnák menni Badulába. Szerintem nem fogunk, inkább itt kirándulunk a környéken.